duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten…
(Íliász, XXIV. ének
DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA)
Mikor nyaralásunk utolsó hetében, Athénban, semmiféle orvosság nem használt, megértettem, hogy Apolló nem alkuszik.
Delphi rövidzárlata még lehetett véletlen, a rhodoszi epizód, a spárgamizériák, a tályogos fogak, Kósz szigetének millió bosszúsága, a koffer-ügy szimplán pech, az út azon a megtanulhatatlan nevű hajón annak a következménye, hogy Görögország nyáron egyszerűen nem bírja megfelelően ellátni turistái tömegét. Ám hogy Pireuszban késő éjszaka nem bírunk szállodát találni, s végül is ott kell töltenünk az éjszakát, ahol töltöttük, hogy később Athénban a normális hotel kényelmes, hűvös ágyában hat egymás utáni éjjelen altatóval sem tudom lehunyni a szememet, hogy a közel ötvenfokos hőségben egész héten át nem lehet zuhanyozni, mert a legelső kádba lépéskor a zuhany rózsástul-mindenestül kiszakad a falból és a kezemben marad, s hogy az utolsó, még görög földön töltött hajnalon úgy megütöm a fejemet a mosdó feletti üvegpolc éles sarkában, hogy csak úgy csorog a vér a homlokomból, és csinos kis lyuk marad a nyomában, és én, aki oly gyorsan és jól reagálok minden gyógyszerre, napról napra rosszabbul leszek, világosan mutatja, hogy mesterségem istene nem hajlandó csak úgy, ingyen, minden további nélkül megbocsátani – látszik, hogy nem keresztyén. Jó lesz minél előbb hazamenni a dühe elől, míg nagyobb baj nem történik, Létó fia mindig temperamentumos volt, az anyját sértő szavak miatt holtra nyilazta szegény Niobé gyerekeit, mit fog ez velem csinálni, aki nemcsak az édesapját, de őt magát is megsértettem. Míg az autóbusz Hellenikon repülőtere felé szalad velünk, bágyadtan, rosszulléttel küzdve azon tűnődöm, hogy otthon valami komolyabb akcióba kell lépnem, hogy Apollót kiengeszteljem, mert ez így nem mehet tovább – no persze, ha hazaérek valaha, s le nem rúgja a MALÉV-gépet a levegőből, búcsúüdvözlet-képpen.
Nézem a fürdőzők dinnye módra felbukkanó s alámerülő fejét a szinte karnyújtásnyi közelségben villogó tengerben, s dühös vagyok magamra. Ezerszer megbántam már, hogy megsértettem, minek is kell nekem folyton kommentálnom a látottakat, minek kellett Olümpiában a múzeumban T. után rohannom a másik terembe, visszahurcolnom az Apolló-szoborhoz, és megkérni, nézze meg azonnal, mert én még az életben ilyen idiótaarcú lényt nem láttam, mint ez az isten: Apolló arckifejezése blőd. Azóta nincs egy nyugodt pillanatom. Nem, itt nincs kétség, engesztelő áldozat kell ennek a sértődött Apollónak, nincs az a kritikához hozzászokva, a Múzsák folyton ott dorombolnak körülötte. Na jó, kibékítjük. Anyám olyan játékos természetű, ő az egyetlen, akit partnerül hívhatok az engeszteléshez, ő megérti az ilyesmit, halálos komolyan fog asszisztálni, mint egy koros papnő – mennyit fogunk nevetni! Töprengek, mit rakjak majd Apollónak a Pasaréten hevenyészett oltárára, igazán nem kívánhatja tőlem, hogy állatot öldököljek. Talán virágot, díszgyertyát. És közben fennhangon többször kijelentem, hogy Olümpiában nem jól láttam, bizonyára megzavart a meleg, az ő ábrázata voltaképpen gyönyörű és fényességes, és dehogyis hülye, nem róla mondtam én, rosszul értette, mint ahogy a kedves édesapjáról, Zeusz istenről sem én sziszegtem, látva, hogy kéjsóvár arccal hurcolja magával a kis Ganümédészt, hogy ilyen meg amolyan homoszexuális, és még nem röstellték ábrázolni. Nem én fecsegtem ilyesmit, rosszul hallotta, a Gráciák fehér térdére mondom, legyen szíves abbahagyni végre a megtorló akciót, hiszen zörög a csontom. Ha bemutatjuk az áldozatot anyámmal, talán vége lesz a pechszériának, elkezdenek végre hatni a gyógyszerek, és nem esküszik össze ellenem táj, tárgy, fogalom, még tán a Mózes szinkronját is el tudom végezni, ami az utazás miatt elmaradt, szóval élhetek úgy, ahogy szoktam.
Mindig nagyon jó hazajönni, de soha annyira nem örültem még Ferihegynek, mint ezen a nyáron. Aki érkezett már valahonnan betegen, elcsigázva, tudja, milyen érzés ez. Készülök a mosolyra, amivel anyámat köszöntöm majd, aki ilyenkor, ha hazavár valahonnan, lépcsőházunk üvegfala mögül lesi az utcát, és készülök arra is, hogy ágyba fektet, ápolni kezd, végighallgat, vigasztal, hát hiszen ki olyan jó orvosa még az embernek, mint az édesanyja. Amint a taxi megáll a házunk előtt, iparkodom fel a lépcsőn, ahogy csak minimálisra csökkent erőmből telik, s már a lépcső közepén megérzem, valami nem stimmel, hiába képzeltem el én ezt a megérkezést olyannak, amely egy csapásra megváltoztatja azt, ami rossz volt, nem vár itt engem nyugalom: az előtér üres. Ez olyan szokatlan, ijesztő és érthetetlen, hogy végigfut rajtam a hideg. Kiáltozásomra nincs válasz, a lakásban anyám szobájában senki – oda nyitok be legelőször. A T. szobájában csak Juliska nénit találom, áll a létra tetején, éppen a függönyöket rakja fel, s hogy meglát, elsírja magát; tőle tudom meg, hogy távollétünkben anyámat baleset érte, lezuhant, hanyatt, egyemeletnyit a lépcsőn, csoda, hogy combnyaktöréssel megúszta. Míg T. tárcsázik és taxit hív, meglocsolom sebes, lüktető homlokomat egy kis vízzel, aztán ki a kórházba. Betegebbnek érzem magam, mint bármikor, csak úgy imbolyogtatja előttem Budapestet a hányinger, a hirtelen szédülés. A négy hét alatt, míg vidám hajdani önmaga vázaként gyermeknyire soványodva hazakapom végre anyámat, s magam is kikászálódom az orvosok segítségével a betegségből, végképp kimosódik belőlem a játékos kedv, az igény, hogy a sértődött istent kiengeszteljem: ha egyáltalán gondolok Görögországra, nem jut eszembe semmi azon kívül, milyen keserves volt idegenben betegnek lenni. Egyszerűen ott felejtettem arany egét, tinta árnyait, ibolyakék tengerét, a hibiszkusz vérszínű szirmait, mintha felületesen csomagoltam volna az emlékeimet, vagy ellopták volna őket még Hellenikonban. Íráshoz nem jutok, nincs nekem lélegzetnyi olyan időm sem, amikor a lélek engedne vagy engedhetne az alkotó szándéknak; hiába határoztam el, hogy megírom az útinaplómat, nem tudok se komponálni, se emlékezni.
Sztavrosz levele október ötödikén érkezik, a többi születésnapi postával.
„Sztavrosz” – mondom ki hangosan a nevét, s valósággal megdöbbent, hogy Sztavrosz van, felelt, egyáltalán, hogy él. Most látom először gondos, kicsit gyerekes betűit, Sztavrosz keze a görög ábécéhez szokott, olyan iskolásan, pontosan rajzolgatja a latin jeleket, mint mi, ha gót írással fogalmaztunk német dolgozatot. Valaha – úgy tűnik, évekkel, évtizedekkel, talán a születésem előtt, olyan régen – kértem én valamit Sztavroszéktól, még Rhodosz szigetén, hogy nem válaszoltak, voltaképpen természetesnek találtam, hallgatásuk, s annak megoldatlan volta, ami miatt hozzájuk fordultam, meg se lepett, miért jött volna levél, pláne jó hír, miért szűnt volna meg a hiú isten haragja csak úgy, magától, hirtelen. Elintéztem én ezt a dolgot magamban, találtam rá magyarázatot: nem gondolnak többé ránk, elfelejtettek bennünket. Míg láttak, kedveltek, elszórakoztak velünk, idegenek voltunk, mások, mint bárki, akivel eddig találkoztak, aztán felszálltunk a Minósz hajóra, és elnyelt az Égei-tenger, minek hát őrizni tovatűnt arcunkat, rég elhangzott nevetésünket. Hogy Sztavrosz nem szeretett bennünket, hogy Lelát igazándiban mégsem érdekeltük, beleillett elképzelésem szerint a görög út utolsó fázisába, s az, hogy valamire, amire sürgős választ kértem, hat héttel később felelnek, nyilván negatívan, ez is beleillik mindenképpen. Felbontom a levelet, ínyem előre keserű. Most valami udvarias kifogás következik, magyarázat, miért nem válaszolt, miért nem intézkedett.
Elpirulok szégyenemben, mire a két oldalt átfutom. Sztavrosz azért nem írt, mert mikor Androsz szigetén nyaralva beúszott egy a tengerből kimeredő szirtig, megsebesítette a sziklarésben lakó polip. Csak állok, nézem Sztavrosz sorait, akiben Apolló üldözése miatt már kételkedni kezdtem – igenis, azonnal írt rhodoszi barátainak Nándor ügyében, de kezét-lábát ma is orvos kezeli, hát csak most közölhette velem, mikor szegény roncsolt ujjai már megbírják a tollat. És akkor egyetlen pillanat alatt visszatér minden, amit a sok szomorúság, a betegség, az itthon váró baj, s egyáltalán, a bosszúálló Héliosz elmosott belőlem, itt van Hellász megint, rettenetes fényével és rettenetes árnyaival, a fekete és szín arany Hellász, a mosolygó és barátságos, a képtelen kívánságokat szemről leolvasó és teljesítő Hellász, és a pusztító is, a Gorgó tekintetű, a földrengető, városnyelő, a fenyegető szörnyekkel támadó mitikus csodavilág. És akkor már tudom, hogy mégiscsak írok róla, és azt is, hogy akkor, abban a másodpercben, mikor levélbontó tőrünk alatt meghersent Sztavrosz levélborítékja, Apolló megvonta a vállát, és azt mondta a Múzsáknak, akikkel a Helikon lombjai mögül az egymás kerekét taposó turista-autóbuszokat figyelte: „Na, fusson az a magyar, ez tán elég lecke lesz neki egy időre.” Anyám kávét darál a szobájában, már tud egy kicsit járni, gyönyörű október van, és a születésnapom, megajándékozom magam a legnagyobbal, ami valakinek adható: megrögzítem hűtlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot.
Köszönöm, Sztavrosz!
Egyáltalán nem készültünk Görögországba.
Ezen a nyáron T. volt a soros, ő jelölhette ki, hová utazzunk, s ő azonnal Svájcot választotta. T., ha rajta múlnék, minden nyáron oda utaznék, neki az az ország mindent ad, azt mondja, havasokat meg délszaki flórát meg igazi, tornyos városokat meg csodálatos szállodákat, még medvét is Bernben, és mókust a Rajna vízesés mellett. Az út a Sziget-kék svájci megjelenésének elmaradása miatt válik bizonytalanná, Zürichben ezek szerint semmi keresnivalónk sem lenne, a görögök viszont most készítik elő Az őz kiadását, ismeretlen fordítóm kedves levelet írt, s arra célzott benne, hogy nyomdába adás előtt szívesen megbeszélne velem egy-két szövegbeli problémát. Mindegy, gondolom, akkor is Svájcba megyünk az idén, most T.-on a választás sora, legfeljebb nem lesz a nyáron kiadóval való tárgyalás, tulajdonképpen kész haszon. Felragadom az elromlott írógépemet, s elmegyek S. úrhoz, hozza rendbe, hadd dolgozzam még a Mózes-en valameddig. S. úr nézegeti a beteg gépet, közben mesél, elmondja, milyen rövid idő alatt adott neki vízumot a görög követség, s milyen boldog, hogy ezen a nyáron Hellászba mehet a feleségével, ők olyan nagy utazók.
Hazafelé a tizenkettesen meg az ötösön nem megy ki a fejemből S. úr. Görögországba tíz nap alatt lehet vízumot kapni sorban állás és bürokratikus formaságok nélkül? Ezt mondta, jól hallottam. A szó: Hellász, elkezd gyötörni, Homérosz-idézetek jutnak az eszembe, meg Anakreón, az Ismeretlen Epigrammaíró két sora Müron tehénkéjéről, az Oreszteia indulatai. Sztankayt is látom a Fanni színpadán, ahogy felköszönti Amáliát, és azt mondja: „Parnasszusnak, Helikonnak hegyin vígság zeng”, de Berzsenyi is itt suttog a fülembe, A közelítő tél, s hallom azokat a sorokat is, amelyekkel a börtönéből kiszabadult Kazinczy-Orpheuszt köszöntötte Eumolposz tanítvány nevében Csokonai. Mire leszállok a Júlia utcánál, úgy érzem magam, mint akin hirtelen valami betegség tört ki. Nem akarom mondani, mutatni sem, hiszen van bennem becsület – ezen a nyáron nem én választok. De a méreg bennem van, átüt a bőrömön, ott csillog a szememben a láza, benne van gyanúsan fegyelmezett hangomban, ahogy beszámolok, mint mindig, ha hazajövök a városból, kit láttam, mit végeztem, kivel beszélgettem. „S. úr azt mondta, ők Görögországba utaznak” – mondom, s olyan a hangom, mintha tüszős mandulagyulladásom volna. T. rám néz, hallgat. Másról beszélek, aztán megint S. úrról, hogy a vízum – szerinte – könnyen beszerezhető. T. még mindig hallgat, én is elnémulok, ha nem tanultam volna meg erőt venni a vágyaimon, ugyan hova sodortak volna a keserves évek… Végzem a tennivalóimat, dél van, ebédet készítek. Aznap nem esik szó a nyaralásról már, s a ránk következő napokban sem. Én annyira szeretnék Athénba utazni, hogy majdnem megszakad a szívem a kívánkozástól, de nem szólok róla, és újra meg újra megmagyarázom magamnak, hogy ez a nyár a T. nyara, nem az enyém.
Útleveleink az ő szekrényében állnak, öt nap múlva egyszer, mikor a frissen vasalt ruhát berakom, látom, nincsenek a helyükön. „Beadta a svájciakhoz” – gondolom, s elszégyellem magam, olyan szomorú leszek hirtelen, aztán meg dühös, elönt a méreg saját szemtelenségemen, mégiscsak abszurdum, hogy lóg az orrom, amiért megint látni fogom a Mont Blanc-t, vagy ott állok majd Luganóban a San Salvatore csúcsán, és nézem a villanyfüzéreket meg a kivilágított szökőkutat a villámok és felhők magasságából, míg lenn Szent Ferenc madaras szobra körül a pálmaleveleket hajtogatja a szél. Nem emberi, milyen utálatos vagyok, pusztán azért, mert a szirének megint rákezdték bennem a dalt. „Hellász az istenek földje – éneklik a Szirének –, mindig vágytál látni, évtizedekig a remény minden szikrája nélkül, nemcsak a görög klasszikusokból, saját nemzeted költőitől tanultad róla az első fogalmakat.” Spenót van ebédre, beütöm a tükörtojást az olajba, mikor meghallom T. léptét a lépcsőházból. Viszem a levest, odabenn az asztalon, aminek a közepére leteszem a tálat, a szalvétám mellett, hosszúkás papírlap. Felemelem: vízumkérő lap, Görögországba. T. sehol, a fürdőszoba felől hallom a motozást, csurog a víz, fütyül. Mindig fütyül, ha zavarban van. Csak állok, a krumplileves párolog. Könnyes a szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése