Nádasdy Ádám: A nyelv a szűnek csapja

[Magyar Narancs, 2008/01/10]

Nem győzöm eleget döngölni befele, hogy a „nyelv” szónak kétféle értelme van: az egyik a nyelv mint nyelvhasználat (hogy pl. kedvesen vagy durván szólunk-e, művelten vagy közönségesen, modern vagy régies alakokkal élünk-e, üresen locsogunk vagy tömör igazságokat fejtünk ki stb.), a másik értelme a nyelv mint nyelvszerkezet (pl. hogyan képezzük a kérdő mondatot; mely toldalékok előtt van kötőhang; melléknév-e a török vagy főnév; miért nem lehet rákérdezni az igére, ha tárgy is van: *Mit csinált Béla a szendvicset; stb.). Azt is igyekszem sulykolni, hogy a nyelvtudomány elsősorban az utóbbival, tehát a nyelv nyelvszerkezeti oldalával foglalkozik, hiszen ettől más a magyar, mint a német vagy a szlovák, ettől más a mai magyar, mint az ómagyar, ettől más a budapesti köznyelv (arcom, sarkam), mint a székelyföldi (arcom, sarkom).

Arra nem is szoktunk gondolni, hogy a „nyelvnek” van egy harmadik (történelmileg persze első) jelentése: a testrész. Pázmány Péter egyik beszédében éppen ezzel játszik, a tőle megszokott pompás színvonalon (1636-ban, tehát majdnem 400 éve!). Figyeljük meg Pázmányt, ahogy szándékosan összeszövi a „testrész” és „nyelvhasználat” értelmet: