Nemes Nagy Ágnes: Mi nekem Jézus?

Természetes ősi mozdulat az, ahogyan az ember ősi isteneit földi formába zárja. Szemet ad nekik, hogy lássanak, arcot ad nekik, hogy lássuk őket. De ezek az ősi istenek nem jártak meg egy nagy utat. A kezdet útjelzői ők, s nem ismerik azt az ívet, amely az emberi gondolkodás, az idő lépcsőfokain a földitől, a fizikaitól az elvontig vezet és vissza. Ezen az úton mi, emberek – úgy érzem – megtudtunk valamit.

Első tudomásunk, magyarázat-keresésünk, filozófiánk bizonyára a sokistenhit volt, második lépésünk az egyistenhit felé vezetett, talán Ekhnátonnal, a vallásújító fáraóval. Harmadik lépésünk pedig az absztrakció lépcsőfokain a mózesi volt, a Láthatatlan Isten megjelenése a tudatban, mint egy végtelenbe vesző lépcsősor már „modellálhatatlan” tetején. De itt nem ér véget a történet. Az ív visszahajlik, „valaki a lépcsőn leszáll”, ahogy Victor Hugo írja. Jézus története nekem a megtestesülés története. Végső absztrakcióink, végső vágyaink, képzeletet túllépő képzeteink formába öltözése. Akárcsak a művészet örökös gyötrődése, hogy a megfoghatatlannak formát találjon. Milyen formát? Emberi formát. A korlátlan helyett korlátozottat, a végtelen helyett személyeset, törékenyet, halandót. Jézus törékenysége – talán ez az, ami legmélyebben érint.

Lehet-e többet láttatni, lehet-e többet mondani az időben, „Isten versének ritmusában”, mint emberi formán át a határtalant? A Jézus-kép előttem a végtelen eszme kézfogása múlandóságunkkal.

Nemes Nagy Ágnes: Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet
teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űr-
be, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba - felfog-
hatatlan büntetésként - tudatot. Ez túl kevés, ez
túl sok. Ez mértékvesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható,
gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a
tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát
gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te
velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi kép-
telenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feté-
telezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a
csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé-
kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te
édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem?
A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
Wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmaát?
Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van
odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam