Ottlik Géza: Történelem

"S mi volt még?" – kérdezte az író, és meg is felelt rá: "Hó. Sok hó." Bólogatott, tűnődve. Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek, milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona csatázott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt?

"Ha százötven év múlva – mondta az író – ükunokám magolni fogja ezt a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról. Igen, ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például, hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Rilke verseit olvasom. S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendőkben, ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma, legvégső valósága? Például: sok hó is volt."

"Ezeken a teleken folyton havazott, erre emlékezem. Két éve, vagy három? – olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegálló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt egy hóeke, mögötte – lépésben – a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk, félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhabban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestől. Társnőm elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. Orrom, fülem, kezem, lábam már nem fájt a hidegtől, már érzéktelenné váltak. De csak oldalogva tudtunk haladni az autóbuszmegálló felé a szél, a hófúvás miatt. Most már nemcsak embert, járművet sem láttunk sehol. Hátha nem is járnak az autóbuszok? – vetette fel társnőm. Akkor itt pusztulunk el a Vérmező sarkán, feleltem; de a tréfa, mire kimondtam, megfagyott. A méteres hó szakadékai közt, az erősödő viharban lehetetlennek látszott tíz lépést is megtenni, nemhogy újabb kétszázat. Tehát megértük azt, hogy a Krisztinavárosban, este nyolckor pánik fogott el bennünket. Komoly halálfélelmet éreztünk ebben a csodálatos hósivatagban. Egymásra néztünk. Egyszeriben elfeledtem délutáni kelletlenségemet, savós kedvemet. Társnőm szívében semmivé lett egy idegen érzés, amely az imént még döntőnek tűnt előtte. Nevettünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó boldogság öntött el – a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz."

"Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó" – mondta az író.

Ottlik Géza: Körkérdés Jézusról

Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek. Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévő fogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen  – nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve megragadható – tartalmakat kifejezzünk (ahogyan egyszer a regényről szólva próbáltam demonstrálni). A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.

Ottlik Géza: "Patt"

Egy régi filmet láttam a múltkoriban, Johann Strauss életéről. A muzsikus feleségül vesz egy bájos fiatal lányt, sohasem kell csalódnia benne, boldog szerelemben élnek, s közben karrierje is halad, sikerei szaporodnak. Aztán egyszer megismerkedik egy pompás énekesnővel. Hajnalig kocsikáznak a bécsi erdőn. Egymásba szeretnek. Ilyenkor a következők szoktak történni a filmekben: a feleség lelövi az énekesnőt. A férj megszökik a nővel. Az énekesnő lelövi a feleséget. A férj lelő egy fölösleges herceget, és utána öngyilkos lesz. És így tovább. Vagy ez, vagy az.

Ezúttal azonban a gyártókat mégiscsak kötötte az a kényszer, hogy egy ismert zeneszerző élettörténetéről van szó, a harminchárom drámai helyzet közül tehát kénytelenül egy harmincnegyediket választottak: senki nem lő le senkit, a film hőse mégsem ül hajóra a ragyogó szőke énekesnővel, nincs képe otthagyni szelíd, kedves feleségét, inkább rosszkedvű lesz egy kicsit. Az történik vele, ami bárkivel történni szokott az életben. S itt majdnem jó lesz a film. Mi lesz a "nagy szenvedéllyel"? Semmi, a nyárspolgári valóság a nyakára hágott. Mi ez, tragédia, komédia? Sem nem tragikusan, sem nem "happy-ending"-gel: ez a film "patt"-tal végződik. Akár elment volna a hős szép új szerelmével azon a hajón, akár ott marad a réginél, akár faképnél hagyja mind a kettőt: rosszul cselekszik. Úgy jár, mint valamennyien járunk az életben, sakktáblánkon lassan kifogyunk a lépésekből, s aztán mozdulatlanul szomorkodhatunk.

Kép: Alfons Mucha

Ottlik Géza: A drótszemüveg

Wallersheimbi lovag Feszt Ernővel ebben az időben gyakran gyalogoltunk hazafelé a belvárosba, Budáról jövet, a februári éjszakákon. Kemény tél volt. Gépkocsira nem volt pénzünk. A Duna felett köd feküdt, a rakpart gázlámpáinak fénye szétfolyt benne. A nagyszállók földszinti ablaksora halványan derengett. Állt a bál. A néger zenére egy tánc lépéseit igyekezett megtanulni mindenki, akinek illett. Fülem hegye és lábujjaim a vékony lakkcipőben majd lefagytak, mire idáig értünk. Más kérdés is aggasztott.

- Voltaképpen - kérdeztem Ernőtől - mi a mennykőnek kell nekünk minden este felmászni a Márvány utcába?
Vajon Oli miatt? Bizonyos, hogy nekem is tetszett Oli, kivált, míg meg nem szoktam az arcát. Piros szája volt, hosszú pillái. Két-három igen egyszerű vonással olyan üdére rajzolta meg őt a természet, hogy aki először pillantotta meg, felvillanyozódott szépségétől. Kellemes volt az a tudat, hogy a világon van, s hogy én is láthatom szeme kék színét. De a többieket, társaságukat untam. Ha Feszt Ernő nem ilyen kitartó, én lassacskán elmaradoztam volna Oliéktól. Ernő Olíviának nevezte. Azt hiszem, Olgának hívták.
- Te - fordultam barátomhoz -, csak nem vagy szerelmes ebbe a lányba?
- Miért ne lennék? - kérdezte gúnyosan és kihívóan.
Nevettem. Tudtam, hogy Ernőnek esze ágában sincs szerelmesnek lenni Olíviába vagy bárkibe. Nem abból a fából faragták. Odaszoktunk a Márvány utcába, ennyi volt az egész. Szólt a gramofon, sonkát, marhanyelvet, savanyú bort kaptunk, társasjátékot játszottunk. Kényelmesség, nehézkesség volt, hogy ennyire odaszoktunk.
- Hiszen - mondtam Ernőnek - szép lány Oli, de hát roppantul jelentéktelen! Szegénykém, ha nem lenne fiatal...
- Tudom - vágott közbe Ernő gyorsan.
Fél három lehetett, vagy több is. Minden alkalommal utolsónak távoztunk. Az elhagyott Lánchídon lépegettünk. Ernő megállt. A folyó szakadatlanul mormogott odalenn. A jégtáblák méltóságos lassúsággal mozogtak. Közöttük fürdőztek a sirályok. Némelyikük kíváncsian felszállt, megnézett bennünket, körözött, bukfencet vetett, azután bámulatosan kecses ívvel ismét leereszkedett a víz színére. A korlátra könyökölve arra gondoltam, hogy ilyen hűvös, fegyelmezetten nagyvilági verseket volna jó írni, mint amilyenek ezek a fehér madarak. Nagyúrinak éreztem őket minden légtornász-bolondozásuk ellenére is. Ernő kigombolta télikabátját, hogy cigarettát halásszon elő a zsebéből. A gyufa lángja megvilágította hidegen vigyorgó arcát. Örökké mosolygott, mereven s mégsem bántóan. Mélységesen meg volt hatva a sirályok szállongásától és a jeges Dunától, s ezért valami sürgős, kegyetlen eszességet mondott. Kabátját is széttárta, hogy evvel is hűtse magát. Szmokingja zsebéből előszedte a teasüteményeket, amiket Oliéknál lopott a madaraknak. Szétmorzsálta, s úgy dobálta feléjük a levegőbe. A sirályok boszorkányos ügyességgel kapták el a morzsákat; kerülgették egymást, szinte orra buktak, s olykor akár hanyatt lebegtek, csapdostak Ernő homloka előtt.
Barátom magas, római orrú fiú volt. Arcára még jól emlékszem. Ahogy teltek az évek, elszakadtunk. Egy napon rákapott valami kábítószerre. Egy ideig mit sem hallottam felőle. Azután főbe lőtte magát, és meghalt. Már ez is régen történt. Bajosan tudnám megmagyarázni, miért érzek összefüggést Feszt Ernő és a dunai sirályok között. Kínálkozó lenne az a költőies hasonlóság, hogy mindketten egyszerre voltak kékvérűek és bohócok. De az ilyen hasonlóságot utólag az agy eszeli ki. Inkább csak a kép maradt meg bennem élesen: a híd, a jégtáblák, Ernő és a sirályok.
Feszt Ernőt ki nem állhatták az emberek. Nehéz lett volna ezért elítélnem őket. Ernő legjobb esetben is különcnek volt nevezhető. Komisz, színpadias modorban kezelte a társaságot. Piperkőcnek tartották, mert gomblyukában virágot hordott, s ruháit illatszerekkel kente be. Zsebkendője levendulavíztől bűzlött. Pipázott is, kurta angol pipából, erősen pácolt dohányt. Imádta a szagokat. Fejét magasan tartotta, és ügyelt minden mozdulatára. Tudta, hogy nem kedvelik, mert gőgös és pökhendi. Azon fáradozott, hogy még gőgösebbnek és pökhendibbnek lássék.
A suszterinasok is láthatták rajta, hogy kissé hibbant. Az emberek fintorogtak a háta mögött. A műveltek tudták, hogy ez a hatásosság éppoly elavult, századvégi divat, mint a sétapálca az arszlánok körében.
- Minek hord maga sétapálcát? - kérdezte tőle Oli. A Ferenciek terén mentünk keresztül, hármasban. Tudtam, hogy Ernő utálja az efféle tolakodó kérdéseket. Mindenfajta személyeskedést durva illetlenségnek érzett. Ezenfelül, Oli ezt már egyszer megkérdezte tőle. Azt vártam tehát, hogy ilyesmit válaszol: "Elhunyt nagybátyám kívánságához képest", vagy "Törvényes jogomnál fogva", vagy röviden: "Hajhullás ellen" - egyszóval, valami tótágast álló bolondságot, mint ahogyan első alkalommal válaszolt erre a kérdésre, amire Oli hidegen megrázta a fejét. "Sajnálom, de nem értem" - mondta és elfordult. De Ernő ezúttal csak ennyit mondott, szelíden vigyorogva:
- Mert szeretem.
Kezébe nyomta Olinak elefántcsont fejű botját, hogy próbálja ki, milyen jó hadonászni vele. A lány szó nélkül visszaadta, azután hozzám fordult, s másról kezdett beszélni.
Ezen a sétapálcán egyébként Ernő egyik professzorának a szeme is megakadt egyszer. A leckekönyvét íratta alá. Az egyetemi tanár letette a tollat, és végignézte őt. Habozott.
- Magát nemigen láttam - mondta.
Ernő elmosolyodott.
- Látogatta az előadásokat? - kérdezte a tanár szigorúbban.
- Sajnos - szólt Ernő szeretetre méltóan -, csakugyan nem állt módomban meghallgatni méltóságodat.
Az előadásokat senki sem látogatta, de Ernőnek most mégis azt kellett volna felelnie, hogy igen, hogyne, mindig ott volt. Semmi kedvet nem érzett ehhez. Nem vette tudomásul, hogy tiszteletlenség tőle, ha nem hazudozik, esküdözik.
- Hogyhogy? - meredt rá elképedve a tanár. - Nem állt módjában? S miért nem?
- Nohát - mondta Ernő elhárító mozdulattal s elnézően mosolyogva -, nyilván magántermészetű ügyeim miatt...
Biccentett és elindult.
- Várjon! Hová megy? - kiáltott rá a tanár. - Bolond maga, kérem?
Ernő felvonta szemöldökét, és három lépéssel a tanár orra elé sétált.
- Bocsánat - mondta lekötelezően mosolyogva -, nem jól értettem.
- Menjen a fenébe - kiáltotta a tanár mérgesen -, minek jött maga ide?
Ernő valóban mindenütt fölösleges volt. Felingerelte a jámbor embereket. Belékötött a hivatalnokokba, akiktől valamilyen ügye elintézése függött, mert nem tetszett neki a hang vagy a fölényes részvétlenség, amellyel fogadták; és belé kellett kötnie ezekbe az emberekbe, mert becstelennek érezte volna magát, ha szemet huny, ha bármit is lenyel. Ha egy pincérről azt gyanította, hogy hajlamos a pimaszkodásra, kihívta az összeütközést, ahelyett hogy óvatosan kikerülte volna, éppúgy, mint tanáraival, feletteseivel. Kénytelen volt vele. Talán belebetegedett volna, ha nem teszi. Persze, kötekedőnek látszott. De voltaképpen egyetlen lovagias ügye sem támadt. Ellenfelei elképedtek könnyed modorán, és módfelett túlzó, szigorú, szertartásos udvariasságát nevetségesnek, habár bosszantónak érezték.
- Azért jöttem ide - mondta a jogásztanárnak -, hogy a leckekönyvemet aláírassam. De nem fontos! Remélem, ez a jelentéktelen ügy, amely egyikünket sem érdekelhet különösebben, nem hozza ki önt a sodrából. Nem szívesen sérteném meg a fennálló konvenciókat. Már így is nehéz helyzetben vagyok - mosolygott.
Voltaképpen leckéztette az embereket. A könnyedség hiányára, hibáikra, ízetlenségeikre, neveletlenségükre figyelmeztette őket lépten-nyomon a maga roppant ízlésességével. Ezt senki sem szereti. Magam is kellemetlen ficsúrnak tartottam volna Ernőt, ha nem tett volna velem kivételt. Jólesik olykor közönségesnek lenni. Nyújtózkodni egyet, a szereptől görcsös combunkkal.
"Nem mondhattam meg neki - magyarázta Ernő -, hogy nem tartom elég érdekesnek az előadásait." Beiratkozott az orvoskarra. Itt két félévig bírta ki, rettenetes erőfeszítéssel. Ugyanis már azt is embertelen megalázásnak érezte, ha egy tanársegéd így szólt hozzá: "Jöjjön ide." Ez tiszteletlenség személyével szemben. Egymaga viaskodott a diákság, Magyarország s az egész emberiség helyett az egyénnek járó emberi méltóságért. Pózait persze a kutya se értette. Hallgatótársai, tizennyolc-húsz éves faragatlan, jókedvű kamaszok, nem barátkoztak vele. A lányok azonban észrevették előnyeit. Egészen mulatságos ez a kolléga. Szívesen tűrték előzékenységét, lovagiasságát. De a háta mögött ők is vihogtak. Nem bírtak közeledni hozzá. Önhittnek vélték, fennhéjázónak. Azt is tudták, miért ilyen. Mert szép fiú. Egy kis fekete, sűrű szemöldökű hallgatótársnője aztán a szemébe vágta. Mérges volt Ernő rendíthetetlen hűvössége miatt. Egy szűk előadóterem ajtajában álltak, melyben kevés ülőhely volt, s Ernőnek természetesen sohasem jutott, mert a rohamozó tömeg elől félreállt, s mindenkit maga elé engedett: "Méltóztasson parancsolni!" A fekete kislány hozzáért Ernő karjához. Nyomban félreugrott, s átadta helyét, ahol támaszkodni lehetett.
- Bocsásson meg, hogy előbb nem vettem észre - suttogta, mert az előadás már folyt.
- Ne legyen már olyan fölényes - susogta vissza a mérges kislány. - Akad még ilyen szép fiú a világon. Nem kell megőrülnie attól, hogy az arcéle hasonlít Caesaréhoz!
Ez a szemrehányás csaknem megrendítette Ernőt. Lesújtotta az a gondolat, hogy őt a szépségével hivalkodónak hihetik, mint egy kereskedősegédet, aki dölyfös, mert sikere van a cselédlányok közt. Kétségbeesett fintorral mesélte el nekünk. Láttam, hogy komolyan bántja őt.
- Ne félj - biztattam -, ronda vagy, mint egy sápadt kísértet.
- Szörnyű félreértés - morogta -, s talán mások meg azt hiszik, a származásomra vagyok gőgös. Még jó, hogy nincs sok pénzem.
- Nagy szerencse - bólogattam.
- Nem tréfa - kiáltotta. - Esküszöm, hogy találkoztam olyan emberrel, aki szentül hitte, hogy különb a többinél, mert tömérdek pénzt keres. Vagy mert miniszter. Vagy mert báró volt az apja! Angyali tájékozatlanság!
Szívből nevetett. Aztán elkomolyodott.
- Mit csináljak? - kérdezte.
- Hát magyarázd meg, hogy nem tartod szépnek magadat.
Legyintett.
- Magyarázni roppant közönséges dolog, s mindig kilátástalan.
Kitalált valamit. Másnap Oliéknál, mindnyájunk megrökönyödésére, szemüveggel jelent meg. Ez a szemüveg azonban rendkívüli darab volt. Nyomott, hitvány, ónkeretes, krajcáros szemüveg, amilyent már a falusi suszterek se igen hordtak. Választékos öltözködése mellett úgy hatott, mint egy kisebb testi hiba. Ernőnek pompás kedve volt.
Csúnyának érezte magát evvel a szemüveggel. Csúnya is volt, de inkább különös. Ezen az estén áradt belőle a kénsavas szellemesség. Csillogott a szeme az üveg mögött. Könnyedébb volt, mint valaha. Álmélkodva vettem észre, hogy Oli felvillanyozva bámulja őt.
Mintha varázsereje lett volna a rút pápaszemnek. Ernő számára lehetett olyan titkos izgatószer, ami megsokszorozta erejét. Azt kellett tapasztalnom, hogy Oli megérti Ernő fondorlatos humorát, bonyolult és fanyar ötleteit, jó helyen nevet, s - ahogyan kell - csupa derű az arca, jóllehet Ernőé teljesen szenvtelen, mint mindig.
- Rossz a szeme? - kérdezte Oli nevetve.
- Rossz - bólintott Ernő. - Kifogástalanul látok vele, és ez zavar.
Néhányan körülállták őt és várakozóan nézték.
- Kimutatható ugyanis - folytatta Ernő -, hogy kisebb-nagyobb mértékben minden embernek hibás a látása. A világ erre rendezkedett be, és én, az egyetlen kivétel, ilyen módon eddig mindent torzítva láttam.
- De honnan szerezte - kérdezte Oli - ezt az ósdi okulárét? Ilyet már nem is árulnak.
Ernő vállat vont.
- Csináltattam - mondta. - Azt hittem, tetszeni fog. Nem szép?
- Nem! - kiáltotta a lány kacagva.
- Akkor jó - bólintott Ernő. - Ezt mondta a látszerész is, de attól féltem, hogy csak biztat.
Jókedvűen pislogott.
- Tudja, milyen szemüveg ez? - vonta félre Olit bizalmasan. - Bocsánatot kér helyettem! Ha meglökök valakit, egy szót sem kell szólnom, csak feléje fordítom az orromat, és rendben vagyunk!
Oli mulatott. Táncolni kezdtek. Kétségtelen, hogy a szemüveg segítségével barátomnak sikerült kifejeznie nehezen megfogható lényét. Ha máskor így beszélt, az ilyen sötétkék szemű lányok, mint Oli, idegenkedve húzódtak odébb, hallgattak, vagy tüntetően néztek össze barátaikkal. Ezen az estén alig váltak el egymástól. Ernő nem erőszakolta rá a társaságát. Oli volt az, aki a fiúhoz szegődött, és karonfogva jártak egyik szobából a másikba.
- Nem is tudtam, hogy maga ilyen - mondta neki a lány.
- Én elárulhattam volna, ha hozzám fordul - mondta Ernő.
- Azt hittem, mindenkit lenéz - magyarázta Oli -, de most már látom, hogy nem. Vagyis, csakugyan. - Nagyot kacagott. - Maga mindenkit lenéz!
Mások is közeledtek feléjük. Érdeklődés és nekibuzduló rokonszenv irányult Ernő felé. Eszembe jutott megismerkedésünk napja. Vacsoránál ültünk, nagy társaság közepén. Érdeklődéssel néztem az idegen fiú gunyoros fehér arcát. Jól érezte magát, talán attól, hogy egy piros gyertya égett előtte az asztalon. Dúsgazdag bankár lánya ült közöttünk. Ernő tárcájából cigarettával kínálta. A lány, akinek talán nem tetszett, hogy közénk ültették, anélkül hogy feleletre méltatta volna Ernő mozdulatát, táskájából saját cigarettáit szedte elő, s egyet a szájába dugott. Aranyvégű egyiptomi volt.
- Adjon tüzet - mondta. Ernő megemelte a gyertyát.
- Nem, nem! - tiltakozott élénken a hölgy. - Még lecseppenti a ruhámat! Nyolcszáz pengős modell.
Ernő szó nélkül kihúzott nadrágzsebéből egy gyűrött százpengőst, összesodorta, a gyertyalángnál meggyújtotta a csücskét, és evvel adott tüzet. A pénzt aznap kapta nagybátyjától, valami vizsgajutalomként. Még soha nem volt ennyi pénze, ezt hamarosan megtudtam. Én a markommal nyomban eloltottam az égő bankjegyet. Még végig sem gondolhattam, milyen mértékben nyegle ez a tréfa, mit tartsak felőle - ő már egy szempillantás alatt ellenszenvessé vált mindenki előtt. Az asztal körül ülők, fiatalok, idősek dermedten, leplezetlen felháborodással nézték. Meg kellett őt szeretnem. Időm sem volt tétovázni. Az idegenkedés, a kiközösítő homlokráncolások kellős közepén mellen ragadott a sebes rokonszenv, minden egyebet megelőzve. Meg kellett őt szeretnem, mert mindenki utálta. Így ismertem meg ezt a keserű ripacsot.
Különös szemüvege mintha jégpáncélt olvasztott volna meg körülötte. Sokan nyilván megértették, hogy tréfálni is lehet. Ernő egy mákszemnyit sem törődött az emberekkel. Ugyanúgy fecsegett, mint másszor. De a szemüveg engem is megtéveszthetett, mert úgy véltem, szelídebb, kezesebb, emberibb a megszokottnál.
Olival másnap moziba mentek. Azután sétáltak. Délelőtt olykor a Váci utcában láttam őket. Este együtt mentünk át Budára. Más szemmel kezdtem nézni a kislányt. Mi a szöszt találhatott benne Ernő? Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy szerelmes belé. Ezt Oli sem képzelte, pedig ő hamar elhitte az ilyesmit. De Ernő hideg, elmés, nyugodt mosolya kizárt minden ilyen lehetőséget. Egy hétig tartott ez a heves együttlét, ónkeretes szemüvegét is ennyi ideig viselte.
A hetedik napon, éjfél után, Ernő megérintette a karomat.
- Gyere - mondta.
Csak a lépésünk kopogott a járdán. Az alagút kijáratánál egy koldusasszony kuporgott, s amint elhaladtunk mellette, felriadt.
- Kezüket csókolom - motyogta közönyösen, semmire sem számítva. Ernő visszafordult, s a koldusnő ölébe tette pénzét, két-három pengő lehetett, aprópénzzel elegy. - Kezét csókolom - mondta megint a meglepett asszony. Ernő megemelte kalapját. Zavarban volt.
Ez nem volt gúny, sem jótékonyság, sem színésziesség. Alig figyelt oda, mit csinál. Zavart szomorúság volt ez, láttam. Ismertem őt, mint a tenyeremet. A híd második pillérénél megálltunk.
- Mi bajod? - kérdeztem.
Tehetetlenül nézett rám:
- Van egy cigarettád?
A gyufa lángjánál felvillant az arca, nevető ráncaival. Vigyorgott.
- Mit nevetsz? - kérdeztem türelmetlenül.
- Érdekel? - szólt lassan. - Elmondhatom.
Egy fél órája sincs, hogy odafent, áthaladva Oli félhomályos szobáján, észrevette a lányt, egy fiatalemberrel kettesben üldögélni. Éppen szétrebbentek. Visszafordult. De egy másik lány lépett be, s leültek Oliékhoz. Ernő két szó után felállt. Oli is. Az ajtóban hozzálépett. - Ernő - súgta. - Jó barátom vagy, ugye?
- Tegeződtök? - kérdeztem én, kissé megütközve.
- Hogyan? - Ernő megakadt. - Igen, tegeződtünk - folytatta. - Egyszóval, Oli arra kért meg, hogy vigyem el nyakukról azt a lányt. "Megértesz, ugye? - kérdezte. - Palit egy hónapja nem láttam!"
- Palit?
- Így hívják. Oli melegen nézett a szemembe. "Természetesen, nagyon szívesen" - mondtam. - "Csak azt jegyzem még meg - már éppen közölni akartam veled -, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd." Oli szája tátva maradt, és gyanakodva vizsgált. Aztán kitört belőle a nevetés. "Te bolond!" - kiáltotta. - "Most ne butáskodj!" Fél kézzel eltolt magától. Felkértem tehát táncolni a fölösleges kislányt, hogy Oli kettesben maradhasson avval az úrral.
Ernő a folyóba bámult. Szenvtelenül adta elő történetét. Hallgattunk.
- Hát ezt nevetem - mondta.
- Te csakugyan szerelmes vagy ebbe a lányba? - kérdeztem ostobán.
Felém fordult. Nem rám nézett; nem tudtam, hová nézhet.
- Dehogy - mondta anélkül, hogy a hangsúlyt leeresztette volna a szó végén.
Egy sirály bukott fel, nyomában másik három. Alamizsnáért keringtek, és bohóckodtak a kőpárkány előtt. De Ernő ezúttal megfeledkezett róluk. Nem volt a zsebében teasütemény. Leemelte hát orráról ónkeretes szemüvegét és kedvesen, úri-bohókás mozdulattal odavetette az ezüstszárnyú madaraknak. Talán úgy vélte, amúgy sincsen már szüksége rá. Úgysincsen irgalom a számára. Többé nem csúfította el magát a boldogságért. Még volt egy-két éve. Mondom, hamarosan elszakadtunk egymástól. Arca megint szép volt, és a ködös éjszakában is láttam, milyen kevély. A sirályok ijedten rebbentek szét egy pillanatra.