Amikor azután a második emeleten, ahol a kulturális osztály működött, kiugrott a felvonóból, vidám volt és higgadt, mint aki szereti és érti a munkáját. Kinyitotta hivatali szobájának ajtaját, lassan odament a székéhez, leült és rágyújtott: mindig első volt a szolgálatban. Fiatal volt, értelmes és szeretetreméltó, és még időnként váratlanul fellobbanó arroganciáját, még ezt is megbocsátották neki, mert tudták, hogy lélektant tanult, és kitüntetéssel doktorált.
*
Most azonban Murke immáron két napja különleges okokból lemondott a rémreggelijéről. Már nyolckor be kellett jönnie a rádióba; azonnal a stúdióba futott; és megkezdte a munkát, az igazgató ugyanis megbízta, hogy a művészet lényegéről szóló két előadáson, amelyeket a híres Bur-Malottke szalagra mondott, a nagy író utasításainak megfelelően vágásokat eszközöljön. Bur-Malottkénak, aki az 1945-ös év vallásos lelkesültségében megtért, hirtelen „egy éjszaka – ahogy mondta – vallásos aggályai támadtak, hirtelen úgy érezte, azzal vádolják, része van a vallás túlburjánzásában a rádiónál”, és arra az elhatározásra jutott, hogy Istent, akit a művészet lényegéről szóló két félórás előadásában gyakran idézett, kitörli, és olyan formulával helyettesíti, amely jobban megfelel annak a szellemiségnek, amelyet 1945 előtt vallott; Bur-Malottke azt javasolta az igazgatónak, hogy az Isten szót „az a felsőbb lény, akit tisztelünk” formulával helyettesítsék, de nem volt hajlandó a két előadást újra elmondani, ezzel szemben kérte, vágják ki Istent az előadásokból, és ragasszák be „azt a felsőbb lényt, akit tisztelünk”. Bur-Malottke baráti viszonyban volt az igazgatóval, de nem ez a barátság volt az oka az igazgató előzékenységének: Bur-Malottkénak egyszerűen nem lehetett ellentmondani. Számos esszéisztikus-fil ozófiai-vallásos-művészettörténeti tárgyú könyvet írt, bent ült három folyóirat és két újság szerkesztőségében, a legnagyobb kiadó irodalmi vezetője volt. Késznek nyilatkozott arra, hogy szerdán negyedórára bejöjjön a rádióba, és „azt a felsőbb lényt, akit tisztelünk” szalagra mondja annyiszor, ahányszor Isten előfordul az előadásaiban. A többit a rádió alkalmazottainak technikai intelligenciájára bízta.
*
Az igazgató nem egykönnyen találta meg azt az embert, akire ezt a munkát rábízhatta; eszébe jutott ugyan Murke, de az a hirtelenség, amellyel Murke az eszébe jutott, gyanakvóvá tette – életerős és egészséges ember volt –, és ezért öt percig töprengett, gondolt Schwendlingre, Humkokéra, Broldin kisasszonyra, de azután ismét visszatért Murkéra. Az igazgató nem szerette Murkét; azonnal alkalmazta ugyan, amikor ajánlották neki, alkalmazta, mint ahogy az állatkert igazgatója, aki tulajdonképpen a nyulakat és őzeket szereti, természetesen ragadozókat is vásárol, mivelhogy egy állatkertben ragadozóknak is kell lenniök – de az igazgató mégis a nyulakat és őzeket szerette, és Murke az ő számára intellektuális bestia volt. Végül is győzött az életereje, és megbízta Murkét Bur-Malottke előadásainak vágásával. A két előadás csütörtökön és pénteken volt műsoron, és Bur-Malottke lelkiismereti aggályai a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka támadtak – és Bur-Malottkének ellentmondani akár az öngyilkossággal is fölért, és az igazgató túlságosan életerős volt ahhoz, hogy öngyilkosságra gondoljon.
Így azután Murke hétfőn délután és kedden reggel háromszor lehallgatta a művészet lényegéről szóló két félórás előadást, kivágta Istent, és a rövid szünetekben, amelyeket beiktatott, mialatt a technikussal némán elszívtak egy cigarettát, az igazgató életerején gondolkozott, és azon az alacsonyrendű lényen, akit Bur-Malottke tisztelt. Sohasem olvasott egy sort sem Bur-Malottkétól, azelőtt soha egyetlen előadását sem hallotta. A hétfőről keddre virradó éjszaka egy lépcsőről álmodott, amely olyan magas és meredek volt, mint az Eiffel-torony, és ő azon lépkedett felfelé, hamarosan észrevette azonban, hogy a lépcsőfokok
szappannal vannak bekenve, és az igazgató lent áll, és ezt kiabálja:
– Rajta, Murke, rajta… mutassa meg, mit tud… rajta!
Keddről szerdára virradó éjszaka hasonló álmot látott: egy vurstliban gyanútlanul odament a hullámvasúthoz, harminc fillért fizettetett egy embernek, aki ismerősnek tetszett, és amikor fellépett a hullámvasútra, észrevette, hogy az legalább tíz kilométer hosszú, tudta, hogy visszaút nincs, és eszébe ötlött, hogy az a férfi, akinek a harminc fillért adta, maga az igazgató. – Ez álmokat követő két napon nem volt többé szüksége az ártalmatlan szorongásreggelire fent a páternoszter űrterében.
*
Most szerda volt, és Murke éjszaka sem szappanról, sem hullámvasútról, sem igazgatókról nem álmodott. Mosolyogva lépett a rádió épületébe, beszállt a páternoszterbe, felvitette magát egészen a hatodik emeletig – négy és fél másodpercnyi szorongás, a láncok csikorgása, a vakolatlan falrész –, azután visszavitette magát a negyedik emeletre, kiszállt, és bement a stúdióba, ahol Bur-Malottkéval kellett találkoznia. Tíz óra előtt két perccel leült a zöld székre, intett a technikusnak, és rá gyújtott egy cigarettára. Nyugodtan lélegzett, kivett egy cédulát a mellényzsebéből, és rápillantott az órára: Bur-Malottke pontos volt, legalábbis ez a hír járta róla; és amikor a másodpercmutató befutotta a tizedik óra hatvanadik percét, a percmutató a tizenkettesre, az óramutató a tízesre siklott, kinyílt az ajtó, és belépett Bur-Malottke. Murke felkelt, szeretetreméltóan mosolyogva odament Bur-Malottkéhoz, és bemutatkozott. Bur-Malottke megszorította a kezét, mosolygott, és így szólt:
– Hát akkor rajta!
Murke felvette az asztalról a cédulát, szájába dugta a cigarettát, és a céduláról olvasva így szólt Bur-Malottkéhoz:
– A két előadásban Isten pontosan huszonhétszer fordul elő – arra kell tehát kérnem önt, mondja el huszonhétszer, amit be kell ragasztanunk. Nagyon hálásak lennénk, ha megkérhetnénk arra, hogy harmincötször mondja el, mert lehetséges, hogy a ragasztásnál egy bizonyos tartalékra lesz szükségünk.
– Rendben – mondta Bur-Malottke mosolyogva, és leült.
Murke folytatta:
– Fennáll mindamellett a következő nehézség: az Isten szónál, legalábbis az ön előadásában, a genitivusban nem világos a szavak egymáshoz való viszonya, „annál a felsőbb lénynél, akit tisztelünk”, azonban világossá kell tennünk. Összesen tehát – Murke szeretetreméltóan mosolygott Bur-Malottkéra – a következő szövegekre van szükségünk: tíz nominativusra, tehát tízszer: „az a felsőbb lény, akit tisztelünk” – öt accusativusra, tehát „azt a felsőbb lényt, akit tisztelünk” azután hét genitivusra és öt dativusra, tehát tizenkétszer: „annak a felsőbb lénynek, akit tisztelünk” – marad még egy vocativus, az a rész, ahol ön így szól: „ó, Isten”. Szeretném azt javasolni, maradjunk meg a vocativusnál, és ön szóljon így: „Ó, te felsőbb lény, akit tisztelünk!”
Bur-Malottke nyilvánvalóan nem gondolt ezekre a komplikációkra: izzadni kezdett, az esetragok aggodalommal töltötték el. Murke folytatta:
– A huszonhét újonnan szalagra mondott formulához – így beszélt szeretetreméltóan és barátságosan összesen egy adáspercre és húsz másodpercre lesz szükségünk, míg „Isten” huszonhétszeres kiejtése csak húsz másodpercnyi beszédidőt vett igénybe. Az ön által megkívánt változtatás érdekében tehát mindkét előadásból ki kell húznunk egy fél percet.
Bur-Malottke erősebben izzadt; magában elátkozta magát meggondolatlan aggályai miatt, és megkérdezte:
– A vágást, ugye, már végrehajtották?
– Igen – mondta Murke, kihúzott a zsebéből egy pléh cigarettadobozt, kinyitotta, és odanyújtotta Bur-Malottkénak: rövid, feketés hangszalagdarabkák voltak a dobozban, és Murke halkan így szólt:
– Huszonhétszer Isten, az ön hangján. Meg akarja tartani?
– Nem – mondta Bur-Malottke dühösen –, köszönöm. A két fél perccel kapcsolatban majd beszélek az igazgatóval. Milyen műsorszámok következnek az előadásaim után?
– Holnap – válaszolt Murke – az ön előadása után a Láttuk, hallottuk következik, ezt a műsort Grehm dr. szerkeszti.
– A fene egye meg! – mondta Bur-Malottke. – Grehm nem fog kötélnek állni.
– És pénteken – szólt Murke – az ön előadása után a Ropjuk a táncot következik.
Bur-Malottke felnyögött:
– Huglieme! A könnyűzenei osztály még soha egy ötöd percet sem adott át a kultúrának.
– Nem – mondta Murke –, még soha, legalábbis és fiatal arcán a kifogástalan szerénység kifejezése jelent meg –, legalábbis még soha, mióta ebben a házban dolgozom.
– Jól van – mondta Bur-Malottke, és órájára pillantott –, tíz perc alatt remélhetőleg készen leszünk, azután majd beszélek az igazgatóval a perc miatt. Kezdjük el. Itt tudja hagyni nekem a céduláját?
– Nagyon szívesen – válaszolt Murke –, pontosan megjegyeztem a számokat.
A technikus letette az újságot, amikor Murke belépett a kis üvegfülkébe. A technikus mosolygott. Murke és a technikus hétfőn és kedden, az alatt a hat óra alatt, míg lehallgatták és összevissza vagdalták Bur-Malottke előadásait, egyetlen nem hivatalos szót sem váltottak; csak egymásra néztek időről időre, egyszer a technikus nyújtotta oda Murkénak a cigarettatárcáját, ha szünetet tartottak, másszor Murke a technikusnak, és amikor most Murke meglátta a mosolygó technikust, ezt gondolta: Ha van egyáltalán barátság a világon, akkor ez az ember a barátom. Lerakta a pléhskatulyát Bur-Malottke előadásának töredékeivel az asztalra, és halkan mondta:
– Most kezdődik.
Bekapcsolta magát a stúdióba, és beszólt a mikrofonba:
– A beszédpróbát, úgy gondolom, megtakaríthatjuk magunknak, professzor úr. A legjobb, ha azonnal hozzálátunk: Kérem, szíveskedjék a nominativusokkal kezdeni.
Bur-Malottke bólintott, Murke kikapcsolta magát, lenyomta a gombot, amely bent a stúdióban felgyújtotta a zöld lámpát, azután hallották, amint Bur-Malottke ünnepélyes hangon, jól tagolva mondja:
– Az a felsőbb lény, akit tisztelünk – az a felsőbb lény…
Bur-Malottke úgy csücsörítette ajkát a mikrofon szája felé, mintha meg akarta volna csókolni, izzadság folyt végig az arcán, és Murke az üvegfalon át hidegvérűen szemlélte, hogyan kínlódik Bur-Malottke; azután hirtelen kikapcsolta Bur-Malottkét, leállította a futó szalagot, amely Bur-Malottke szavait felvette, és gyönyörködve nézegette az elnémult Bur-Malottkét, mint egy kövér, igen szép halat az üvegfal mögött. Bekapcsolta magát, és nyugodtan beszólt a stúdióba:
– Sajnálom, de hibás volt a szalagunk, és arra kell kérnem önt, kezdje el elölről a nominativusokkal.
Bur-Malottke átkozódott, de átkai némák maradtak, csak ő maga hallotta őket, mert Murke kikapcsolta a stúdiót, és csak akkor kapcsolta be újra, amikor Bur-Malottke elkezdte:
– Az a legfőbb lény…
Murke túl fiatal volt, túlságosan műveltnek érezte magát ahhoz, hogy elfogadja a gyűlölet szót. Itt az üvegablak mögött azonban, mialatt Bur-Malottke elmondta a genitivusait, hirtelen ráébredt arra, hogy mi a gyűlölet: gyűlölte ezt a nagydarab, kövér és szép embert, akinek a könyvei kétmillió és háromszázötvenezer példányban hevertek a könyvtárakban, könyvszekrényekben és könyvesboltokban, és egy pillanatig sem gondolt arra, hogy visszafojtsa gyűlöletét. Miután Bur-Malottke elmondott két genitivust, Murke bekapcsolta magát, és nyugodtan szólott:
– Bocsánat, hogy félbeszakítom: a nominativusok és accusativusok kiválóak voltak, az első genitivus is, de kérem, szíveskedjék megismételni a második genitivustól kezdve; egy kissé puhábban, egy kissé higgadtabban, majd beforgatom önnek.
És bár Bur-Malottke hevesen rázta a fejét, jelt adott a technikusnak, hogy játssza be a szalagot a stúdióba. Látták, hogy Bur-Malottke összerezzen, még erősebben izzad, azután befogja a fülét, amíg a szalag le nem fut. Mondott valamit, káromkodott, de Murke és a technikus nem hallották, mert kikapcsolták a hangját. Hidegen várakozott Murke, amíg csak le nem olvashatta Bur-Malottke ajkáról, hogy megint hozzákezdett a felsőbb lényhez, bekapcsolta a mikrofont és a szalagot, és Bur-Malottke hozzálátott a dativusokhoz:
– Annak a felsőbb lénynek, akit tisztelünk.
Miután elmondta a dativusokat, összegyűrte Murke céduláját, teljesen átizzadva felkelt székéről, és mérgesen az ajtó felé indult; de Murke szelíd, szeretetreméltó, fiatal hangja visszaszólította. Murke ezt mondta:
– Professzor úr, elfelejtette a vocativust.
Bur-Malottke gyűlölködő pillantást vetett rá, és beszólt a mikrofonba:
– Ó, te felsőbb lény, akit tisztelünk!
Amikor ki akart menni, még egyszer visszahívta őt Murke hangja. Murke így szólt:
– Bocsásson meg, professzor úr, de ilyen kiejtéssel a mondat használhatatlan.
– Az istenért – suttogta a technikus –, ne vigye túlzásba a dolgot.
Bur-Malottke az üvegfülkének háttal megállt az ajtóban, mintha Murke hangja leragasztotta volna.
Megtörtént vele, ami eddig még soha: tanácstalan volt, és ez az olyannyira fiatal, szeretetreméltó, oly égtelenül intelligens hang úgy kínozta, mint soha semmi eddigi életében. Murke folytatta:
– Természetesen így is beragaszthatom az előadásba, de engedje meg, hogy figyelmeztessem önt, professzor úr, nem fog jól hangzani.
Bur-Malottke megfordult, újra visszament a mikrofonhoz, és halkan és ünnepélyesen így szólt:
– Ó, te felsőbb lény, akit tisztelünk.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése