Kosztolányi Dezső: Múlt este kissé lehajoltam

Múlt este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.

Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég,
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam,
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.

Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.

Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg,
s oly rút e dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.

Arany János: Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)

Kell megénekelnem,

Hálálkodva, ahogy illik,

Poharat emelnem.

Mit van mit kivánni még

Ily áldott időben? -

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,

A gabona áros;

Jól fizesse a tinót

S nyerjen a mészáros,

Mérje pedig szöszön-boron,

Font kijárja bőven.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára

Ne vigyenek kontót;

Valaki csak ráteszen,

Nyerje meg a lottót;

Annyi pénzünk legyen, hogy!

Még pedig pengőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának

Egy híja se essék;

Messze járjon dög, halál,

Burgonya-betegség;

Orvos, bakó a díját

Kapja heverőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak

Sokasuljon lába;

Boci járjon mezőre,

Gyermek iskolába;

Gyarapodjék a magyar

Számra, mint erőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon

Békében az ország;

A vásárra menőket

Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál

És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,

Tisztét jól betöltse:

Víz kedviért a babát

Soha ki ne öntse;

Emberiség, igazság

Egyik serpenyőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,

Huzavona vesszen!

Visszavonás, levonás

Minket ne epesszen.

Legyen egység, türelem,

Hit a jövendőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)

Nőjenek nagyobbra;

Áldozzanak, legyen is mit,

Mégse üssék dobra;

Nemzetiségünk mellett

Buzogjanak hően.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak

Szemét ki ne ássa, -

Ne is legyen az idén

Napfogyatkozása

Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,

S előfizetőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?

Asszonyi hűségre?

Barátság-, polgár-erény-,

Vagy mi más egyébre?

Hiszen ezek közöttünk

Vannak kelendőben.

Tudj' Isten, mi minden nincs

Ez uj esztendőben!

(1853)

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten 

szerencsét, 

szerelmet, forró 

kemencét, 

üres vékámba 

gabonát, 

árva kezembe 

parolát, 

lámpámba lángot, 

ne kelljen 

korán az ágyra 

hevernem,

kérdésre választ 

ő küldjön, 

hogy hitem széjjel 

ne dűljön, 

adjon az Isten 

fényeket, 

temetők helyett 

életet - 

nekem a kérés 

nagy szégyen, 

adjon úgyis, ha 

nem kérem.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak... 

Mért gondolsz különc rokontalannak? 

Jelet látsz gyűlni a homlokomra: 

Te vagy magad, ki e jelet vonja. 

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, 

Mert fénye-árnya terád sugárzik. 

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: 

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. 

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. 

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. 

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; 

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. 

Szemem tavában magadat látod: 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod: 

Szemem tavában magadat látod.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

Heltai Jenő: Háromtól hatig

Elmentem egyszer önhöz Édes 

sok sok igérgetés után

e diszkrét célra Ön kibérelt

egy kétszobás lakást Budán.

Oh nem valék szerelmes Önbe

ettől nyugodtan alhatik

de hát nem tudtam mit csinálni

háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen itthon

a magány rossz tanácsadó

átmentem többször is Budára

ez ugye megbocsátható?

Ön oly szelíden tud susogni

ez engem úgy elandalít...

A végén a babája lettem 

háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra

hamar borult az alkonyat

eloszlott lassankint a mámor

tűzünk lassankint lelohadt.

Ritkábban mentem át Budára

Ön is csak néha-néha hítt

ilyenkor szörnyen untuk egymást

háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála Isten!

Szívem dobog, szemem ragyog.

Nem kell többé Budára mennem

szabad vagyok, szabad vagyok!

Derülten nézek a jövőbe

csak egy dolog nyugtalanít

hogy mit fogok ezután csinálni

háromtól hatig.

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Weöres Sándor: Futózápor

Csillog a bozót,

ága-boga ázik –

nem jutok szárazon

addig a házig.

Vízben, sárban

cuppogva járok –

majd ha bozót leszek,

esőt kívánok.

Ázott ingemet

tűz mellé terítik,

fázó testemet

gyorsan melegítik.

Majd ha virág leszek,

esőre nyílok...

Ázik a bozót,

csillog-villog.

Zelk Zoltán: Esik! Esik!

Hogy kopogtak! Hogy dörömböztek !
Tetőn ,ablakon hogy zörögtek
Mintha millió madár szállna,
Úgy vetették magukat a tájra!
Esik!Esik! Ti szárnyas cseppek!
Fiókái nagy fellegeknek!-
Hát felnevettem! S felnevetek
Kertek, mezők víg zajba kezdtek!
A szertebújó, tikkadt tájak,
Összefutottak, eggyé váltak,
S miként a gyermek tekenőbe,
Úgy lubickolt már az esőben,
Az egy-mező, egy-kert, az ország!-
S míg új esőknek hírét hozták,
Új fellegek, én dalba fogtam,
És ablakomban így daloltam:
Édes tájunk, hát ifjúhodjál,
Aszálytól vénen ne zokogjál!
Jég kardja nyakadra ne sújtson
S ha jő a Nap, virágot gyújtson:
Virág pirossa, kékje égjen
Füveid között, dombon, réten!
Búzád nyakig, fejbúbig érjen,
Ki rajtad lép, már vígan lépjen!

Radnóti Miklós: Zápor után

Két arcán két pipaccsal
pirult, hogy jődögélve jöttünk,- a rét:
s mint asszony ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.

Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhajú zápor esett
és csattogva szerteszállt:

tócsába vert lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.

Most szárító szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany hasadékán a nap
kibúvik és végigfut a lombon

és végigfut a fán,
s a bokron is végig,
gyorsan felejt a táj
és gyorsan az ég is.

Nyár szusszan újra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.

Száll a hő s a fáján
fénytől hajladoz ág:
rátekint ravaszdi
mosollyal a száján 

s csucsorít a világ.

Radnóti Miklós: Zápor

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.

Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad szorítást, a szerelmet!
Emlékszik és gyötri a bánat.

Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! Ez a zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.

Nagy László: Záporvers

Zápor érik 

távoli égen, 

kendős kislány 

táncol a réten. 

Fuss, fuss, kislány, 

az útra fuss ki, 

kár lesz későn 

bokorba bújni.

Vadrózsádat 

ne dobd a szélbe, 

vidd el édes- 

anyád elébe. 

Felleg támad 

úton a porból, 

árva nyárfa 

zokogva bókol. 

Sújt a zápor, 

dübörög az ég is, 

táncos kislány 

hazatalál mégis

Ady Endre: Májusi zápor után

Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott, a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.

Káprázó, városi szemem
Behúnyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
»Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt.«

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh, mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.

Kányádi Sándor: Zivatar

Hát ez a szél

mit akar?

Mindent kiföd,

kitakar.

Ajajaj,

hajajaj,

nyakunkon a

zivatar.

Kányádi Sándor: Zápor

Suhog a zápor ostora,

senki se bánja;

lúdbőrözik a pocsolya,

senki se bánja.

Minden s mindenki mosolyog:

a virágok s a fák is,

és az is, aki tocsorog

az utcán, s bőrig ázik.

És kacagnak a patakok,

s az eresz csatornája,

kacag a föld is, becsurog

a zápor a nyakába.

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Svéd gyerekversek

Ingrid Sjöstrand: Holnap leszek nyolcéves

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítőt,
abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt,
de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek,
és nem leszek már hétéves soha többé.

Britt G. Hallqvist: Miért?

Miért hívják a széket
éppen széknek?
Miért mondjuk a késre, hogy kés,
és honnan tudjuk, hogy a boglya boglya?

Ki adott nevet a dolgoknak először?
Ki volt a Névadó?
Ki mutatott rá mindenre:
"Ez kő, ez fű, az fenyő"?

Talán a dolgokat nem is így hívják
igazában.
Talán szomorúak is, hogy nem mondhatják:
"Ne higgyetek a Névadónak
Sokkal szebb nevünk van
igazában!"

Ingrid Sjöstrand: Láttad már?

Láttad már
két fiú arcát
mikor biciklivel
gurulnak le a lejtőn?
Az első arcán ez van:
Nézzétek, mit tudok én!
A másik arcán:
Mama, segíts!
De nem nyúlhat a fékhez,
ha nem fékez az első...

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy frissen érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Gyalog menni az utcán végig,

előre köszöngetni ott.

Tornácokon üldögélni, mint régen,

hogy mindenki arcomba nézzen,

s mondják: - "Semmit se változott!"

Gyalog szerettem volna jönni

át a szorgalmas földeken,

mindenkinek által kiáltni,

mezsgyén átlépni, kezetrázni:

"Na és a munka, hogy megyen?" 

Gyalog szerettem volna jönni,

hogy érezzem: - a telt kalász,

a rét sok térdeplő füve

elém borul, el nem eresztve,

s lábam kérve kulcsolja át.

Én gyalog fogok hazamenni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy sírva érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…