(ajánlás sötétzöld természetvédő barátaimnak)
Milyen is egy vaddisznó?
Latin neve: sus scrofa. Hétköznapi, emberi szemmel nézve egy randa gusztustalan, koszos állat, melynek a szaga éppen a hasonló étkezési szokások miatt éppoly elviselhetetlenül büdös, mint az emberé. Formája formátlan, leginkább egy szőrös stelázsira emlékeztet, tülök orra, nagy szőrös fülei és kacskaringós, bojtos, a testéhez viszonyítva nevetségesen kis farka pedig bárhonnan is nézi az ember, mosolyra fakasztja. Ez a mosoly persze azonnal ráfagy az ember ábrázatára, amint eltűnik kettőjük közül a vastag drótkerítés. A vaddisznó békeszerető, mint minden állat. Az embereken kívül már nincsenek ellenségei, legfeljebb még az ember nevelte ebeket nem szívleli. Családszerető. Kifejezett előnyben részesíti a nagycsaládokat. A családok együtt élnek, vagy sűrűn látogatják egymást. A hatalmas malacsereg nagy csapatokban együtt játszik a kocák biztonságos gyűrűjében, vagy azon kívül is. A családi életből kiveszik a részüket az apák, a kanok is, bár idősebb korukra szeretnek egyedül, gyerekzajok nélkül élni. Táplálékához tartozik minden ehető a fák gyökerétől, a szarvasgombán át a madárfiókáig, de legkedveltebb csemegéje az emberek által telepített kukorica. Emiatt aztán van is elég összetűzése velük. Ruházatuk általában a vastag, sűrű, sötét szőrzet, melynek színét azonban egyesek cserélgetik a csupasz rózsaszín bőrtől, a világos, foltos op-arton keresztül a hófehérig és a szénfeketéig. Fegyvere az agyar, legfontosabb érzékszerve és egyben szerszáma az orra, mozgásszerve a négy erős, zömök lába.
Hol él a vaddisznó?
A vaddisznó mindenütt megél, ahol egy kis helyet hagynak neki az emberek. Így jóformán a föld minden pontján megtalálható valamelyik rokona. A nagyvárosokat és a sarkköröket kivéve. Kedvenc tartózkodási helyei a sűrű tölgyesek, de a ligetes mezők és a nagytáblás kukoricások sem maradnak el tőlük. Családot bármely jól védett bokor alján hajlandó alapítani, ahol a malacait képes a születés után egy időre elrejteni. Mivel éjszakai életet él, szabadon mozog azokon a területeken is, ahol napközben sok az ember – országutakon, faluszélen, elővárosokban.
Mit csinál a vaddisznó?
Az emberrel ellentétben a vaddisznónak nem kell dolgoznia. Vadászva, halászva, csipegetve, földet túrva éli életét, mint azt tették az ember ősei. Este felkerekedik a családjával, megkeresi a legközelebbi közfürdőt, dagonyát és a toilette után alapos masszázs következik egy fenyő, vagy tölgy törzsénél. Imígyen felfrissülve nyakába veszi az erdőt, mezőt és bekap mindent, ami az útjába kerül. Csapatos csámcsogásuktól visszhangzik az erdő, vagy a kukoricás. Hajnal felé szép komótosan visszabújik a sűrű bokros bozótba, vagy a meredek hegyoldalba kotort fészkébe. Ellátja a malacokat, majd nappali álomba szenderül.
Mire jó a vaddisznó?
A vaddisznó nem jó semmire, csak vaddisznónak. Az emberek persze használják a körmét, az agyarát, a bőrét, a szőrét, a húsát és még a beleit is, de akkor az már nem vaddisznó. Háziasított válfaját is eme célokra használják. Vaddisznóként azonban semmi haszna sincs.
Milyen az ember?
Latin neve: homo sapiens. Hétköznapi vaddisznó szemmel nézve egy ronda, gusztustalan, csupasz és büdös állat, amelyik mindenféle még büdösebb ún. illatosítóval keni be magát, hogy ne lehessen összetéveszteni a vaddisznóval. Formája ormótlan, leginkább egy nagy bunkósbotra emlékeztet, olyanra amilyet a disznópásztorok hordanak magukkal. Nagy, kerek feje a vékony nyakán igen sérülékennyé teszi. Melák, hosszú kezei nem érnek le a földig, így állandóan a hátsó lábán kénytelen járni. Bárhonnan is nézi egy vaddisznó, röföghetnékje támad. Az ember látszólag békeszerető. Ellensége csak önmaga és a többi ember. Mivel sűrűn, egymás hegyén hátán él, sok az összetűzés, a verekedés, a háború köztük. Az ember családszerető, de csak a saját családját szereti. Ha nagy ritkán összejönnek családok, azok is veszekedni, verekedni kezdenek. Ezt már gyerekkorban is, játékos formákban gyakorolják. Az embernek kis családja van. Az apák így is rendszeresen kerülik a családjukat, nem ritkán az anyák is. Táplálékukhoz minden ehető hozzá tartozik a növényi gyökerektől a gombákon át a vaddisznókig. A kukoricáért állandó háborúságban vannak a vaddisznókkal. Ruházatának anyaga a saját bőrükön felül minden fű, fa, virág és állat. Ruházatát naponta változtatja és a legkülönfélébb színekben díszeleg. Fegyvere rengeteg van a parittyától az atombombáig. Legfontosabb érzékszerve a szeme, így tájékozódása, ítélőképessége, ébersége messze alatta marad a vaddisznóénak. Szerszámainak se szeri, se száma, s mint a hangyák mindent átalakít, épít, rombol saját céljainak megfelelően. Mozgásszerve, mint említettem a lába, de szerszámai segítségével földön, vízen és levegőben is képes közlekedni.
Hol él az ember?
Az ember mindenütt megél. Még a nagyvárosokban is – melyeket maga épít – és a sarkkörök közelében is, bár mindkét helyen igen mostohák az életkörülmények. Kedvenc tartózkodási helye a folyó- és a tengerpartok, de megtalálható a sűrű erdőkben, mocsarakban füves ligetes réteken is. Családot bármelyik jól, vagy kevésbé jól védett bokor alján hajlandó alapítani. Gyerekeit igen sokáig ápolgatja, míg olyan formátlanok és életképtelenek lesznek mint szülei. Mivel az ember nappali életet él, szabadon mozog azokon a helyeken is, ahol a vaddisznók élnek.
Mit csinál egy ember?
Az ember dolgozik. Reggeltől estig. Este bevásárol, megeszi az ételét, majd lefekszik aludni, hogy másnap képes legyen ismét dolgozni. Évente egyszer, nyáron, egy időben, millió számra felkerekedik a családjával, felkeres egy tengert, folyót, vagy tavat, ledobálja összes ruháját és kifekszik a napra. Egy hónap után hazamegy és kezdi elölről a munkát. Nyilvánvalóan igen szegényes az élete a vaddisznóéhoz képest.
Mire jó egy ember?
Az ember bármire jó, csak embernek nem. Jó munkásnak, szolgálónak, papnak, tanítónak, politikusnak, jó zenésznek, favágónak, vadásznak és még számtalan célra, de embernek használhatatlan. Bár sűrűn emlegeti ember mivoltát: kiáltványokat szerkeszt, választásokat szervez, szerződéseket fogalmaz, szövetségeket köt, de ettől nem lesz ember, mert ezek mind csak papírok. Ember lenne, ha szeretné a vaddisznót élni hagyni, ha szeretné a másik embert élni hagyni, ha szeretné az életet élni hagyni. Ember lehetne, ha segítené a másik embert emberré válni, ha segítené a pusztulót megtartani, ha segítené a virágzót kibomlani. Ember lehetne, ha beérné azzal, amivel a vaddisznó beéri, azaz hogy vaddisznó maradjon. A szükségessel. De ez nem megy neki. Nem is akarja. Valamikor tudta, de elfelejtette.
Van-e a vaddisznónak és az embernek közös vonása, találkozási pontja?
Alig. Egy kis kukoricaföld, némi fürdő-ivóvíz, a levegő és a napfény. A tisztálkodási és egészségügyi szokásaik. Kis erdei tisztás, vadmálna, szarvasgomba. A többi pont ellentétes. Az ember megeszi, hasznosítja a vaddisznót, a vaddisznó kerüli az embert és csak ritkán eszik belőle.
Kell-e együtt élni a vaddisznóval?
A vaddisznó szerint nem. Az ember szerint sem, csak addig, amíg a vaddisznó hasznos, jó valamire, de egyre kevésbé az, már csak játéknak jó. Célbalövésre, mint a vidámparkban a hurkapálcika. Ajándékként. Virtusból.
Akkor miben állhat a közösségvállalás?
Élni-hagyásban, békén-hagyásban. Abban, hogy leszokik az ember lassan a gyerekes játékairól – bár azok nagyon kedvesek számára: A célbalövöldözésről, a disznótorról, az enyém-a-nagyobb-trófeáról. Nem kell összeköltözni a vaddisznóval! Ezt a vaddisznó sem kívánná. A közösségvállalás, a sorsközösség vállalása: legyen tőlem és általam minél vaddisznóbb a vaddisznó. Az ellenségei megtartásával is, a kukoricaáldozattal is, a közös szarvasgomba vadászattal is. És ettől emberebb lesz az ember is.
És hogyan vállaljunk közösséget a másik emberrel?
Ilyen tekintetben semmi lényeges különbséget nem látok egy vaddisznó és egy ember között.
1997. június 11.
