Susan Zimmermann: “Ne így, hazám hölgyei!” A magyar negyvennyolc és a nők

A társadalom rendi burkának széttörése után az 1848-as forradalom során lehetőség nyílt a nemek közötti idejétmúlt viszonyok megkérdőjelezésére, sőt egy történelmi pillanat erejéig azok radikális változására is. A polgári nemzet létrehozásáért és megvédéséért folytatott harcban a nők is részt vettek. 1848. április 6-án, a híres 12 pont március 15-ei felolvasása után mindössze három héttel fiatal lányok egy csoportja kiáltványt fogalmazott meg a “Hazafiakhoz!”. A felhívás a nők számára is követelte a polgári egyenlőség elvének érvényesítését a forradalmi átalakulás során. A szerzők Teleki Blanka híres pesti lánynevelő intézetének növendékei voltak, és követeléseiket eljuttatták egykori tanárukhoz, Vasvári Pálhoz, aki ekkor már a forradalom egyik vezére volt. “Szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavatok, a magyar mit mond, meg is tartja, azért legyenek a nők is egyenlők.” A leányok nemcsak a nők egyetemi képzésének lehetővé tételét követelték, de felléptek a választási törvény tervezett módosítása ellen is, amely nyilvánvalóan kizárta a nőket a választójog gyakorlásától, de a férfiak választójogát is különböző cenzusokhoz kötötte. A felhívás szerint a törvényben “ne legyenek olyan mondatok: mindenki bír szavazattal, kivévén a nők”.

Mint az európai polgári forradalmak során mindenütt, úgy Magyarországon is egyértelmű volt és maradt a nők formális és tényleges politikai kirekesztése az éppen csak kivívott (Magyarországon pedig hamarosan ismét felszámolt) polgári egyenlőségből. Még a forradalom balszárnyának képviselői is elzárkóztak a nők állampolgári egyenlősítése elől. A polgári egyenlőség megvalósításáért vívott harcok (eltekintve néhány radikálistól, mind a férfiak, mind a nők sorai között) végső soron Magyarországon is kizárólag az egyik nem jogaira korlátozódtak. Valójában az egyetemes egyenlőség történelmileg új gondolatának jegyében és nyomán a forradalmak, illetve az őket követő, (legalább részben) polgári-liberális beállítottságú rendszerek a nők kirekesztésének új formáit hozták létre. Elvben az egyetemes egyenlőség eszméjének megjelenése először tette lehetővé, hogy egyáltalán felmerülhessen a nők egyenlő politikai és állampolgári jogainak elismerése. Ám a legtöbb forradalmár számára ennek már a gondolata is szörnyűséges volt. Az ő szemükben az ebbe az irányba vezető minden lépés végzetes és beláthatatlan következményekkel fenyegette a társadalmat – és, tegyük hozzá, a férfiak meghatározó szerepét az államban és a társadalomban. A forradalmárok egész Európában menekültek az egyetemes egyenlőség e kihívása elől, méghozzá a történelemben először a női nem mint olyan egyetemes politikai kirekesztésének irányába.

Magyarországon a nők polgári egyenlõségéért folyó küzdelmek még a forradalom kezdeti szakaszában is viszonylag szerény teret kaptak. 1848 forradalmi sajtójában messze kisebbségben voltak azok a hangok, amelyek a női nem közügyekben való részvétele mellett törtek lándzsát. Efféle követeléseket, amennyiben azok egyáltalán felmerültek, elsősorban maguk a nők fogalmaztak meg. Az egyik szerzőnő például Petőfi Sándor sorait alkalmazta nemének helyzetére: “Jogot tehát, jogot a nőknek, Mert a jogtalanság a legrútabb bélyeg.” Csak egészen kevés nő kísérelte meg, hogy a gyakorlatban is érvényt szerezzen a közügyekben való részvételre irányuló követelésnek. Közülük a legismertebb alighanem Karacs Teréz (tanítónő, a nők magasabb szintű képzésének úttörője; 1808–1892) volt, aki politikai eseményeket értékelő, átfogó és végiggondolt állásfoglalásaival többször is a nyilvánosság elé lépett.

Teleki Blanka grófnő a maga részéről nem fukarkodott az önkritikával sem. Véleménye szerint a forradalom első heteiben a hölgyvilág nyilvános fellépései politikai éretlenségről tanúskodnak. “Lelkesednek nehányan közülünk, és a halálra fáradt Kossuthnak ápril 15-én a zápor dacára, hosszasan mondják el hálájokat, hogy ‘özvegyen nem maradtak’ ... egy lelkes éljen nőajakról a tömegben többet ért ezen önzéssugallta imánál [...] Ne így, hazám hölgyei! kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés” – hangzik a nyers rendreutasítás a forradalom támogatása miatt 1853-tól 1856-ig a kufsteini erõdben raboskodó grófnő szájából. Teleki Blanka végül arra a következtetésre jut, hogy a női nemet a nőoktatás alapos ki-, illetve átépítésének eszközével elõször ki kell szabadítani a politikai kiskorúságból, és csakis ezután lehet az állampolgári jogok aktív gyakorlására gondolni.

A politika színpadán tehát – részben a férfiak makacs ellenállása, részben azonban saját tapasztalatlanságuk okán – alig jutottak szerephez a nők. A fegyveres harcokban, illetve azok előkészítésében viszont már nagyobb súllyal vettek részt. Ám itt is be kellett érniük azokkal a feladatokkal, amelyek hagyományos női szerepkörükből adódtak – vagy el kellett titkolniuk nemüket. A csapatok, valamint a sebesültek felszerelésébe és ellátásába nagy számban és egyre inkább szervezett módon kapcsolódtak be nők. 1849 tavasza után mind több városban alakultak betegápoló nőegyletek. A nők emellett mindenütt az országban aktívan támogatták a honvédeket, a császáriak ellenőrzése alatt álló területeken pedig részt vettek a nyílt és rejtett ellenállásban. A tulajdonképpeni hadseregből azonban kizárták őket. 1849 tavaszán egy csoportjuk Kolozsvárott megkísérelt létrehozni egy saját felfegyverzett női zászlóaljat. Ezt azonban Csányi László parancsnok feloszlatta, majd rendeletet adott ki, amely szerint “a haza a nehéz napokban... a nők fegyveres szolgálatját el nem fogadhatja”. A nők feladata ehelyett “női foglalkozásokban, mit erejök megbír, a nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban... vitéz seregeink mellett a honnak szolgálni”.

Az érintettek némelyike erre csatlakozott az ekkor már szervezetten működő női kiszolgáló egységekhez, mások azonban valódi kilétüket eltitkolva, katonaként beálltak a honvédek közé, ahogyan azt már korábban is sok férfinak öltözött katonanő tette. A harcoló asszonyok közül nem keveset férfiként elõléptettek. Mások valódi kilétét csak hosszabb idő után fedezték fel férfibajtársaik, vagy éppen megsebesülésükkor a tábori orvos. Néhány katonanő neve fenn is maradt az utókor számára, így Nyári Marié, Szentpály Jankáé, Jagelló Apollóniáé, Megyesi Karolináé, Csizmárovits Máriáé, Viola Annáé vagy Pfiffner Paulináé, akiről azt is tudjuk, hogy a Habsburg-hadsereg egy egyszerű tisztjének színésznővé lett lánya volt. Bányai Júlia, azelőtt cselédlány majd műlovarnő, elhalt férje neve alatt lépett be a hadseregbe, és egészen fõhadnagyságig vitte. Szilágyi Ida altisztként szolgált a második lövészezredben. Lebstück Mária férfinak öltözve már Bécsben is tagja volt a Nemzeti Gárdának, majd Carl álnéven hónapokig harcolt a honvédseregben. 1849 májusában részt vett a budai vár ostromában, augusztusban fogságba esett, és a börtönben hozta világra gyermekét.

A nők kézzelfogható részvétele a magyar társadalom “polgárosodásáért” 1848/49-ben vívott harcban saját nemük egyenlősítése szempontjából egyelőre semmi eredményt nem hozott. A forradalom ideje alatt a nők hallatták ugyan hangjukat, a szabadok és egyenlők rendjébe nemük befogadását is követelve, ám e követelések csak évtizedekkel később kezdtek pozitív visszhangra lelni. Értelmükről vagy értelmetlenségükről, kívánatosságukról vagy nemkívánatosságukról azonban még ma is folyik a vita.

Forrás: http://www.freeweb.hu/eszmelet/37/zimmerman37.html

Lebstück Mária

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Lebstück Mária (Zágráb, 1830. augusztus 15. – Újpest, 1892. május 30.) honvéd főhadnagy.

Gazdag kereskedőcsaládba született. 13 éves korától Bécsben, nagybátyja házában élt. A forradalom alatt Lebstück Károly néven csatlakozott az egyetemi légióhoz. Honvédtisztként az 1848-as márciusi és októberi bécsi forradalomban a jogászcsapatban küzdött.A bécsi forradalom leverése után 1848 novemberében a honvédsereghez csatlakozott, sok más csata mellett részt vett a branyiszkói és a kápolnai összecsapásban, és ott volt Buda visszavételénél is. A kápolnai csatában megsebesült, hősiességéért hadnaggyá léptették elő. Később főhadnagy lett a Miklós-huszároknál.

1849 júliusában férjhez ment Jónák József tüzérőrnagyhoz, akit májusban, Buda ostrománál ismert meg. Házasságot is a harctéren kötöttek.

A szabadságharc bukása után hat hónapig az aradi várban raboskodott, itt szülte meg fiát, Jónák Pált. Rokonai közbenjárására szabadon engedték de kiutasították Magyarországról. Férje meghalt a fogságban, Mária pedig özvegyen maradva, fiával együtt Horvátországban élt. 1851-ben újból férjhez ment, választottja Pasch Gyula festő volt, akivel 17 évet élt Győrben. Férje 1870-es halála után nagy nyomorban élt és mosónőként dolgozott.

1880-ban fiához költözött, az újpesti Csokonai utca 4. alá és itt halt meg. A ház falán 1935. március 15-én emléktáblát helyeztek el.

Sírja az újpesti Megyeri úti temetőben található.

Alakját 1942-ben Huszka Jenő és Szilágyi László örökítette meg Mária főhadnagy című operettjében.

Kossuth Zsuzsanna

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kossuth Zsuzsanna, Meszlényi Rudolfné (Sátoraljaújhely, 1817. február 19. – New York, 1854. június 29.) az 1848–49-es szabadságharcban a tábori kórházak főápolónője, Kossuth Lajos legfiatalabb húga.
Kossuth László ügyvéd és Weber Karolina negyedik leánygyermekeként született. Apja idős korára állás nélkül maradt, ezért 1833-ban szüleivel Pestre került, ahol Kossuth Lajos anyagi támogatásával tudtak megélni. Segített bátyjának a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztésében, a Kossuth letartóztatása előtti házkutatás elől ő mentette meg az utolsó szám kéziratát. 1841-ben feleségül ment Meszlényi Rudolfhoz – Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia testvéréhez – és férjével Sárbogárdon telepedtek le. Mindketten részt vettek az Országos Védegylet szervezésében, melynek Fejér vármegyei szervezetét ők hozták létre. Két leánygyermekük született, Gizella és Ilona. 1848 januárjában Meszlényi Rudolf meghalt, harmadik gyermekük, Rudolf férje halála után néhány héttel született. 1848-ban nehéz anyagi körülmények között gyermekeivel Pesten élt, majd a főváros feladása előtt Debrecenbe költözött.
Flór Ferenc vezetésével 1849 elején szervezték újjá a honvédség egészségügyi osztályát, és Kossuth Lajos 1849. április 16-án „az összes tábori kórházak főápolónőjének” húgát nevezte ki. Kossuth Zsuzsanna munkájának eredményeként három hónap alatt több mint hetven tábori kórház létesült, melyekben a korban megszokottnál korszerűbb módszereket alkalmaztak. Április 23-ai felhívásában felszólította a magyar nőket, hogy önkéntesként vegyenek részt a sebesültek ápolásában. A szabadságharc bukásáig segítőjével, Barna Ignác orvossal együtt fáradhatatlanul járta az országot, próbálva a betegellátás egyre rosszabbodó feltételein javítani.
A világosi fegyverletétel Aradon érte, orosz, majd császári fogságba esett. Julius Jacob Haynau a budai várbörtönbe vitette, majd rövidesen bírósági eljárás indult ellene. A tárgyaláson egykori hadifogoly tisztek tanúsították, hogy a honvédekhez hasonló gondos ellátásban részesültek, ezért felmentették, és szabadon engedték. Gyermekek neveléséből tartotta el családját a hatóságok állandó zaklatása közben. Kapcsolatba került a Makk József és Jubál Károly vezette szervezkedéssel, ezért 1851 decemberében ismét letartóztatták és a pesti Újépületbe vitték. Kiújult tüdőbaja miatt átkerült a bécsi rabkórházba, ahonnan az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének közbenjárására rövidesen szabadon engedték, azzal a feltétellel, hogy külföldre távozik, és soha nem térhet vissza Magyarországra. Brüsszelben telepedett le, ahol csipkeverő műhelyt tartott fenn. Az osztrák követség zaklatásai miatt 1853-ban az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Itt is a Brüsszelben kitanult csipkeverésből kívánt megélni, de a túlfeszített munka miatt tüdőbaja súlyosabbra fordult és rövidesen –1854 június 29-én (harminchét éves korában) – meghalt.

Bányai Júlia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Bányai Júlia (Vízakna, 1824 – Kairó, 1883) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc főhadnagya ill. századosa.

1824-ben született az erdélyi Vízaknán. Tanulmányai befejeztével feleségül ment Sárossy Gyula ügyvédhez, akinek 1848-ban bekövetkezett halála után műlovarnőként dolgozott a bécsi cirkuszban. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörése után férje nevén, férfiruhában jelentkezett a honvédseregbe.

Az erdélyi harcokban kitűnt bátorságával és közlegényből a 27. honvédzászlóalj főhadnagya, majd századosa lett. Harcolt Gyulafehérvárnál, Zsibón, Dévánál és Kolozsvárnál fedezte a magyar sereg visszavonulását is. Nemcsak a fegyveres harcokban vett részt, hanem – francia nyelvtudása révén – az osztrák és az orosz hadseregnél gyakran kémkedett is, táncosnő szerepében. Bem tábornok katonai kitüntetéssel jutalmazta hírszerző tevékenységét. A szabadságharc leverése után Törökországba emigrált, ahol Bem tábornok kapitánnyá léptette elő. 1850-ben februárjában férjhez ment Matta Ede (Eduárd) honvéd századoshoz. 1851-1852-ben visszatért Erdélybe, ahol osztrák ellenes összeesküvésben vett részt. Ennek leleplezése után ismét Törökországba menekült, majd férjével Kairóban telepedett le. Itt nyitották meg a „Fáraóhoz” címzett fogadójukat.

Kairóban halt meg 1883-ban, 59 éves korában. Kalandos életéről Thury Zsuzsa írt regényt 1951-ben Bányai Júlia címmel.