2012. május 20., vasárnap

Ülhetne a tengerparton...

A sikeres üzletember nyaralni megy egy szigetre, de hamar elunja, elindul szétnézni.
Körbemegy és találkozik egy pálmafa alatt nyugodtan pipázgató emberrel. Megkérdi tőle:
- Mit csinál itt?
- Üldögélek, nézem a tengert, pipázgatok, néha kicsit halászok, esténként zenélek egyet a barátaimmal.
Az üzletember megkérdezi:
- Gondolt már arra hogy több halat fogjon?
- Miért?
- Hát ha többet halászna, több hala lenne.
- Miért?
- Több hal több pénz, eladná a halakat, több csónakot vehetne, még több halat fogna.
- És?
- A sok hal árából nyithatna egy üzemet, ahol feldolgozná a halakat.
- Miért?
- Az üzem által az egész világot elláthatná hallal, megismerhetnék a nevét a világon és mesésen meggazdagodna.
- És aztán.
- Aztán végre megpihenhetne, pipázgatna, ülhetne a tengerparton, esténként zenélhetne a barátaival!

2012. március 19., hétfő

Kosztolányi Dezső: Múlt este kissé lehajoltam

Múlt este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.

Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég,
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam,
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.

Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.

Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg,
s oly rút e dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.

2012. március 17., szombat

William Tyndale

Tyndale levele a börtönből, 1535



Credo non latere te, vir præstantissime, quid de me statutum sit. Quam ob rem, tuam dominationem rogatum habeo, idque per Dominum Jesum, ut si mihi per hiemem hic manendum sit, solicites apud dominum commissarium, si forte dignari velit, de rebus meis quas habet, mittere calidiorem birettum; frigus enim patior in capite nimium, oppressus perpetuo catarro qui sub testitudine nonnihil augetur. Calidiorem quoque tunicam, nam, hæc quam abeo admodum tenuis est. Item pannum ad caligas reficiendas. Duplois [sic] detrita est; camiseæ detritæ sunt etiam. Camiseam laneam habet, si mittere velit. Habeo quoque apud eum caligas ex crassiori panno ad superius induendum; nocturna biretta calidiora habet etiam: utque vesperi lucernam habere liceat; tediosum quidem est per tenebras solitarie sedere. Maxime autem omnium tuam clementiam rogo atque obsecro ut ex animo agere velit apud dominum commissarium quatenus dignari velit mihi concedere Bibliam Hebraicam, Grammaticam Hebraicam, et Vocabularium Hebraicum, ut eo studio tempus conteram. Sic tibi obtingat quod maxime optas modo cum animæ tuæ salute fiat: Verum si aliud consilium de me ceptum [sic] est, hiemem perficiendum omnem, patiens ero, Dei expectans voluntatem, ad gloriam gratiæ Domini mei Jesu Christi, Cujus Spiritus tuum semper regat pectus. Amen.
W. Tindalus.


Főméltóságú Uram, gondolom, nem ismeretlen Ön előtt a döntés, amelyet személyemmel kapcsolatban meghoztak. Ami miatt nagyon kérem Őlordságát, akár az Úr Jézusra is, hogy ha már a telet itt kell töltenem, legyen szíves, sürgesse meg az apostoli helynök urat, hogy ha méltóztatna küldeni nekem a nála lévő ingóságaimból egy melegebb fejfedőt, mivelhogy rendívül szenvedek attól, hogy fázik a fejem, s közben szüntelen gyötör a hurut, mely itt a börtönpincében egyre csak rosszabbodik. Egy melegebb kabátra is szükségem lenne, mert az, ami nálam van, nagyon vékony. Küldjön egy darab szövetet is, hogy megfoltozhassam a nadrágomat. A felöltőm elnyűtt, az ingeim agyonhasználtak. Van nála egy gyapjúingem, ha lenne olyan kedves azt elküldeni. Nála van egy vastagabb anyagból készült nadrágom is, melyet a másikra felhúzva viselhetnék. A melegebb hálósapkáim úgyszintén nála vannak; és kérem, engedélyezze, hogy lámpát használhassak esténként, mert lehangoló ülni itt egyedül a sötétben. De legfőképpen azért könyörgök, komolyan esedezve kegyelmességedhez, hogy járjon közben az apostoli helynök úrnál: netalán méltóztatna hozzájárulni ahhoz, hogy használhassam a héber Bibliámat, héber nyelvtanomat és a héber lexikonomat, s az időmet azok tanulmányozásával tölthessem. Ily módon az ember azon kívül, hogy esetleg megkaphatná, amire nagyon vágyik, lelke üdvösségén is munkálkodhatna. De ha személyemet illetően valami más döntés születne, még mielőtt véget érne a tél, én türelmes leszek, alávetve magam Isten akaratának, az én Uram, Jézus Krisztus kegyelme dicsőségére, kinek lelke irányítsa az Ön szívét örökké. Ámen.
W. Tyndale

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

William Tyndale (1494 körül – 1536. szeptember 6.) A 16. század legnevesebb angol bibliafordítója, az első nyomtatott angol nyelvű Újszövetség fordítója. 1524-ben elhagyja Angliát. Emigrációjában Morus Tamással vált néhány vitairatot, és a Biblia angol fordításán dolgozik. A Brüsszel melletti Vilvoordéban 1536. szeptember 6-án eretnekként kivégzik.


2012. március 11., vasárnap

Farkas István: Hogyan vállaljunk közösséget egy vaddisznóval?

(ajánlás sötétzöld természetvédő barátaimnak) 

Milyen is egy vaddisznó? 
Latin neve: sus scrofa. Hétköznapi, emberi szemmel nézve egy randa gusztustalan, koszos állat, melynek a szaga éppen a hasonló étkezési szokások miatt éppoly elviselhetetlenül büdös, mint az emberé. Formája formátlan, leginkább egy szőrös stelázsira emlékeztet, tülök orra, nagy szőrös fülei és kacskaringós, bojtos, a testéhez viszonyítva nevetségesen kis farka pedig bárhonnan is nézi az ember, mosolyra fakasztja. Ez a mosoly persze azonnal ráfagy az ember ábrázatára, amint eltűnik kettőjük közül a vastag drótkerítés. A vaddisznó békeszerető, mint minden állat. Az embereken kívül már nincsenek ellenségei, legfeljebb még az ember nevelte ebeket nem szívleli. Családszerető. Kifejezett előnyben részesíti a nagycsaládokat. A családok együtt élnek, vagy sűrűn látogatják egymást. A hatalmas malacsereg nagy csapatokban együtt játszik a kocák biztonságos gyűrűjében, vagy azon kívül is. A családi életből kiveszik a részüket az apák, a kanok is, bár idősebb korukra szeretnek egyedül, gyerekzajok nélkül élni. Táplálékához tartozik minden ehető a fák gyökerétől, a szarvasgombán át a madárfiókáig, de legkedveltebb csemegéje az emberek által telepített kukorica. Emiatt aztán van is elég összetűzése velük. Ruházatuk általában a vastag, sűrű, sötét szőrzet, melynek színét azonban egyesek cserélgetik a csupasz rózsaszín bőrtől, a világos, foltos op-arton keresztül a hófehérig és a szénfeketéig. Fegyvere az agyar, legfontosabb érzékszerve és egyben szerszáma az orra, mozgásszerve a négy erős, zömök lába. 

Hol él a vaddisznó? 
A vaddisznó mindenütt megél, ahol egy kis helyet hagynak neki az emberek. Így jóformán a föld minden pontján megtalálható valamelyik rokona. A nagyvárosokat és a sarkköröket kivéve. Kedvenc tartózkodási helyei a sűrű tölgyesek, de a ligetes mezők és a nagytáblás kukoricások sem maradnak el tőlük. Családot bármely jól védett bokor alján hajlandó alapítani, ahol a malacait képes a születés után egy időre elrejteni. Mivel éjszakai életet él, szabadon mozog azokon a területeken is, ahol napközben sok az ember – országutakon, faluszélen, elővárosokban. 

Mit csinál a vaddisznó? 
Az emberrel ellentétben a vaddisznónak nem kell dolgoznia. Vadászva, halászva, csipegetve, földet túrva éli életét, mint azt tették az ember ősei. Este felkerekedik a családjával, megkeresi a legközelebbi közfürdőt, dagonyát és a toilette után alapos masszázs következik egy fenyő, vagy tölgy törzsénél. Imígyen felfrissülve nyakába veszi az erdőt, mezőt és bekap mindent, ami az útjába kerül. Csapatos csámcsogásuktól visszhangzik az erdő, vagy a kukoricás. Hajnal felé szép komótosan visszabújik a sűrű bokros bozótba, vagy a meredek hegyoldalba kotort fészkébe. Ellátja a malacokat, majd nappali álomba szenderül. 

Mire jó a vaddisznó? 
A vaddisznó nem jó semmire, csak vaddisznónak. Az emberek persze használják a körmét, az agyarát, a bőrét, a szőrét, a húsát és még a beleit is, de akkor az már nem vaddisznó. Háziasított válfaját is eme célokra használják. Vaddisznóként azonban semmi haszna sincs. 

Milyen az ember? 
Latin neve: homo sapiens. Hétköznapi vaddisznó szemmel nézve egy ronda, gusztustalan, csupasz és büdös állat, amelyik mindenféle még büdösebb ún. illatosítóval keni be magát, hogy ne lehessen összetéveszteni a vaddisznóval. Formája ormótlan, leginkább egy nagy bunkósbotra emlékeztet, olyanra amilyet a disznópásztorok hordanak magukkal. Nagy, kerek feje a vékony nyakán igen sérülékennyé teszi. Melák, hosszú kezei nem érnek le a földig, így állandóan a hátsó lábán kénytelen járni. Bárhonnan is nézi egy vaddisznó, röföghetnékje támad. Az ember látszólag békeszerető. Ellensége csak önmaga és a többi ember. Mivel sűrűn, egymás hegyén hátán él, sok az összetűzés, a verekedés, a háború köztük. Az ember családszerető, de csak a saját családját szereti. Ha nagy ritkán összejönnek családok, azok is veszekedni, verekedni kezdenek. Ezt már gyerekkorban is, játékos formákban gyakorolják. Az embernek kis családja van. Az apák így is rendszeresen kerülik a családjukat, nem ritkán az anyák is. Táplálékukhoz minden ehető hozzá tartozik a növényi gyökerektől a gombákon át a vaddisznókig. A kukoricáért állandó háborúságban vannak a vaddisznókkal. Ruházatának anyaga a saját bőrükön felül minden fű, fa, virág és állat. Ruházatát naponta változtatja és a legkülönfélébb színekben díszeleg. Fegyvere rengeteg van a parittyától az atombombáig. Legfontosabb érzékszerve a szeme, így tájékozódása, ítélőképessége, ébersége messze alatta marad a vaddisznóénak. Szerszámainak se szeri, se száma, s mint a hangyák mindent átalakít, épít, rombol saját céljainak megfelelően. Mozgásszerve, mint említettem a lába, de szerszámai segítségével földön, vízen és levegőben is képes közlekedni. 

Hol él az ember? 
Az ember mindenütt megél. Még a nagyvárosokban is – melyeket maga épít – és a sarkkörök közelében is, bár mindkét helyen igen mostohák az életkörülmények. Kedvenc tartózkodási helye a folyó- és a tengerpartok, de megtalálható a sűrű erdőkben, mocsarakban füves ligetes réteken is. Családot bármelyik jól, vagy kevésbé jól védett bokor alján hajlandó alapítani. Gyerekeit igen sokáig ápolgatja, míg olyan formátlanok és életképtelenek lesznek mint szülei. Mivel az ember nappali életet él, szabadon mozog azokon a helyeken is, ahol a vaddisznók élnek. 

Mit csinál egy ember? 
Az ember dolgozik. Reggeltől estig. Este bevásárol, megeszi az ételét, majd lefekszik aludni, hogy másnap képes legyen ismét dolgozni. Évente egyszer, nyáron, egy időben, millió számra felkerekedik a családjával, felkeres egy tengert, folyót, vagy tavat, ledobálja összes ruháját és kifekszik a napra. Egy hónap után hazamegy és kezdi elölről a munkát. Nyilvánvalóan igen szegényes az élete a vaddisznóéhoz képest. 

Mire jó egy ember? 
Az ember bármire jó, csak embernek nem. Jó munkásnak, szolgálónak, papnak, tanítónak, politikusnak, jó zenésznek, favágónak, vadásznak és még számtalan célra, de embernek használhatatlan. Bár sűrűn emlegeti ember mivoltát: kiáltványokat szerkeszt, választásokat szervez, szerződéseket fogalmaz, szövetségeket köt, de ettől nem lesz ember, mert ezek mind csak papírok. Ember lenne, ha szeretné a vaddisznót élni hagyni, ha szeretné a másik embert élni hagyni, ha szeretné az életet élni hagyni. Ember lehetne, ha segítené a másik embert emberré válni, ha segítené a pusztulót megtartani, ha segítené a virágzót kibomlani. Ember lehetne, ha beérné azzal, amivel a vaddisznó beéri, azaz hogy vaddisznó maradjon. A szükségessel. De ez nem megy neki. Nem is akarja. Valamikor tudta, de elfelejtette. 

Van-e a vaddisznónak és az embernek közös vonása, találkozási pontja? 
Alig. Egy kis kukoricaföld, némi fürdő-ivóvíz, a levegő és a napfény. A tisztálkodási és egészségügyi szokásaik. Kis erdei tisztás, vadmálna, szarvasgomba. A többi pont ellentétes. Az ember megeszi, hasznosítja a vaddisznót, a vaddisznó kerüli az embert és csak ritkán eszik belőle. 

Kell-e együtt élni a vaddisznóval? 
A vaddisznó szerint nem. Az ember szerint sem, csak addig, amíg a vaddisznó hasznos, jó valamire, de egyre kevésbé az, már csak játéknak jó. Célbalövésre, mint a vidámparkban a hurkapálcika. Ajándékként. Virtusból. 

Akkor miben állhat a közösségvállalás? 
Élni-hagyásban, békén-hagyásban. Abban, hogy leszokik az ember lassan a gyerekes játékairól – bár azok nagyon kedvesek számára: A célbalövöldözésről, a disznótorról, az enyém-a-nagyobb-trófeáról. Nem kell összeköltözni a vaddisznóval! Ezt a vaddisznó sem kívánná. A közösségvállalás, a sorsközösség vállalása: legyen tőlem és általam minél vaddisznóbb a vaddisznó. Az ellenségei megtartásával is, a kukoricaáldozattal is, a közös szarvasgomba vadászattal is. És ettől emberebb lesz az ember is. 

És hogyan vállaljunk közösséget a másik emberrel? 
Ilyen tekintetben semmi lényeges különbséget nem látok egy vaddisznó és egy ember között. 

1997. június 11.

2012. február 17., péntek

Az ókori világ hét csodája: a gízai piramisok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

http://holidest.com/2009/09/great-pyramid-of-egypt/
Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.
A gízai piramisok közül Hufu piramisa az ókori világ Hét Csodájának az egyike.
A három legnagyobb piramist Kr. e. 2600 és 2500 között építették.
Gíza a mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében helyezkedik el. A gízai piramisok egy lokális mészkőplatón, a Mokattam-fennsíkon állnak, ami a IV. dinasztiában és az azt megelőző időkben kőbányaként funkcionált. A kőbányászat az elmúlt 4500 év folyamán is megmaradt a fennsíkon, de már csak a kész épületek kitűnően megmunkált és könnyen hozzáférhető anyagát bányászták ki. Gíza nemcsak a piramisok és komplexumaik, hanem a könnyű megközelíthetősége miatt elsődleges turistacélpont volt már az ókorban is.
http://www.historicalstockphotos.com

Az ókori világ hét csodája: az alexandriai világítótorony

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

rekonstrukció
http://en.wikipedia.org/wiki/File:PHAROS2006.jpg
A pharoszi vagy alexandriai világítótorony a Kr. e. 3. század folyamán épült Egyiptom területén az alexandriai Pharosz szigeten. Először mint a kikötőt jelző szimbólum, később világítótorony lett belőle.
Magasságát 115 és 135 méter közöttire becsülik. 
Az alexandriai partszakasz veszélyesnek bizonyult a zátonyokkal teli partszakasz miatt, így szükségessé vált valamilyen jelzőrendszer építése. I. e. 290 körül I. Ptolemaiosz Szótér kezdte el a világítótorony építését, majd fia, II. Ptolemaiosz Philadelphosz fejezte be.
http://www-scf.usc.edu/~ciccone/html/production.htm
A világítótorony terveit Szósztratosz, Euklidesz kortársa rajzolta meg. A legenda szerint Ptolemaiosz megtiltotta Szosztratosznak, hogy megemlítse saját nevét az építményen. De az építész a következő feliratot helyezte el a talapzaton: „Szosztratosz, Dexiphanesz fia a Cnidiai, felajánlom ezt az alkotást a Hajózó Isteneknek és azoknak, akik behajózzák a tengereket”. 
Hatalmas kőtömbökből épült és három részre lehetett tagolni: az első a talapzat, egy négyzet alaprajzú emelet, amely 55,9 m magas volt, a belsejében egy hengerszerű üreggel. Ezt egyfajta "liftaknaként" használták, amelyben a tűzhöz szükséges anyagokat juttatták a torony tetejére. A középső egy nyolcszögalapú szint, mely majd 30 m magas volt. A harmadik szint pedig, amelynek alakja egy körhöz hasonlatos, 7 m magas volt, nagy tükrök voltak benne, amelyek tükröződését több mint 50 km-ről észre lehetett venni. Éjjel tűz jelezte a hajósoknak az utat.
A torony tetején egy szobor állt. A szobor kilétét illetőleg több vita is van a történészek között: egyesek szerint Poszeidónt, a tengerek istenét ábrázolta, mások szerint Zeuszt, a főistent.
A torony fontosságát az ókorban jelzi az is, hogy a képe szerepelt a római pénzérméken, ahogyan manapság is szokás a forgalomban levő bankjegyeket, érméket híres épületekkel, személyek arcképével díszíteni.
A torony helyén épült Qaitbay erőd.
http://goafrica.about.com
956-ban egy földrengés kisebb károkat okozott a toronyban, majd 1303-ban és 1323-ban két nagyobb földrengés komoly pusztítást végzett az épület szerkezetében. 1480-ban az egyiptomi mameluk szultán, Qaitbay erődöt építtetett a világítótorony helyére, a torony köveit és márványait is felhasználva. Majd egy 14. századi földrengés végleg lerombolta a világítótornyot; maradványait Alexandria keleti kikötőjében találták meg a búvárok 1994-ben.
A világítótoronyról a legtöbb információt egy arab utazó, Abou-Haggag Al-Andaloussi hagyta az utókorra, segítséget nyújtva a modern régészeknek az épület rekonstrukciójában.

2012. február 13., hétfő

Az ókori világ hét csodája: a rodoszi kolosszus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

en.wikipedia.org
A rodoszi kolosszus Héliosz isten óriási méretű szobra volt, Rodosz városában.  A szobor ókori források szerint 70 könyök magas volt, azaz semmiképp sem magasabb 33-35 méternél.
A szobor építésekor azért esett Héliosz istenre a választás, mert a monda szerint Zeusz legkisebb fia, miután apja, Zeusz főisten felosztotta a világot gyermekei között, kimaradt a felosztásból. Kárpótlásul azt kérte apjától, hogy adja neki Rodosz szigetét, amelynek neve rózsát jelent. Így a rodoszi nép Hélioszhoz imádkozott.
Héliosz
goddess-athena.org
Az építkezés i. e. 302-ben kezdődött. Az építőmester, Kharész egy vasszerkezetet készített, amelyet agyaggal vontak be. A belső szerkezet kialakítása után a művet egy földhányással vették körbe, hogy a félig kész szoborra ráhelyezhessék a bronzból készült fémlapokat. A szobor belsejét kövekkel tömték meg, hogy ellenálljon az időjárás viszontagságainak. A szobrot eredetileg 18 méteresre tervezték, de végül 36 méteresre építették meg. Magassága körülbelül akkora lehetett, mint a New York-i Szabadság-szobor.
Kr. e. 308-ban Rodosz egy birodalom fővárosa és fontos kereskedelmi központ volt. Elsősorban Ptolemaiosz egyiptomi királlyal állt szövetségben. Kr. e. 305-ben Démétriosz, Phürégia és Lükia királya hadba vonul Egyiptom ura, I Ptolemaiosz ellen. A makedón birodalom nem nézte jó szemmel ezt a szövetséget, és kérte Rodosz polgárait, hogy álljanak az ő oldalukra. A rodoszi elutasítást követően a makedónok Démetriosz irányítása alatt ostrom alá vették a várost, amely főleg erős falainak köszönhetően ellenállt az ostromnak.
Helepolisz
romaikor.hu
Démetriosz – látva, hogy a hagyományos módon nem járhat sikerrel – egy hatalmas gépezetet épített. A szerkezet a városok rombadöntője, vagyis a Helepolisz elnevezést kapta. Ez a romboló monstrum 44 méter magas volt, és kilenc fakeréken gördült. A feljegyzések szerint 430 ember vontatta a szerkezetet a város alá, amelynek belsejében olyan katapultok voltak elhelyezve, amelyek óriási sziklatömböket tudtak eljuttatni a falakon túlra. Az óriási szerkezet első bevetésén teljes sikert aratott. A rodoszi polgárok városuk istenéhez, Hélioszhoz imádkoztak segítségért és a várfal elé egy mély gödröt ástak, amelyet faágakkal és földdel álcáztak. Másnap reggel a katonák közelebb tolták a falhoz Helepoliszt, amelynek első kerekei megbillentek, és a szerkezet mozdíthatatlanná vált. Ezen felül elzárta azt a nyílást, amelyet az előző nap sikerült a város falába ütni. Ezt követően Démétriosz feladta az ostromot.
Városuk megmenekülését imáik meghallgatásának vélték és az ostromgép maradványaiból felépítették a kolosszust.
A kolosszus bronzból épült és kövekkel volt kitömve. Állítólag a város tenger felőli bejáratánál állt, az egyik lábával az egyik parton, a másikkal a másikon.
A szobor építésénél – a feljegyzésekből tudjuk – 15 tonna bronzot és 9 tonna vasat használtak fel. Maga a szobor 33-35 méter magas volt, és egy 15 méteres talapzaton állt.
Kr. e. 225-ben erős földrengés rázta meg Rodoszt, a szobor egyik lába összetört, és ennek a következtében maga a szobor összedőlt. Rodosz lakosai újra akarták építeni, sőt III. Ptolemaiosz király anyagi segítséget ajánlott fel, de a városban levő orákulum ezt megtiltotta. 653-ban, amikor az arabok meghódították Rodosz szigetét, a kolosszus megmaradt részeit eladták egy szíriai zsidónak, aki a monda szerint 900 tevén szállította el.

Az ókori világ hét csodája: a halikarnasszoszi mauzóleum

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

http://homepages.uel.ac.uk

A Halikarnasszoszi mauzóleum egy i.e 353 és i.e 350 között épült síremlék, amely Mauszólosz a perzsa királyi helytartó (satrapa) és felesége számára épült a kis-ázsiai Halikarnasszoszban (jelenleg Bodrum, Törökország). 
Szatürosz és Pütheosz görög építészek tervezték, Pütheosz faragta ki az épület tetején található négyesfogatot is márványból. A díszítő szobrok elkészítését az ókor híres szobrászai, Szkopasz, Brüaxisz, Timotheosz és Leókharész vállalták. Minden nagy síremlék elnevezése Mauzolosz nevére vezethető vissza (mauzóleum).
Mauszólosz és Artemiszia
http://www.nereyegidilir.com
Mauszólosz Kária uralkodója volt, Kária pedig i. e. 377 – 353-ig a Perzsa Birodalom részét képezte. A tartomány fővárosa Halikarnasszosz volt. Mauszólosz apját követte a trónon, mint a perzsa király tartományi kormányzója, de uralkodása megkezdése után hamarosan független király lett. Testvérét, Artemisziát vette feleségül, és elhatározta, hogy síremléket készíttet maga és felesége számára.
Az építés megkezdése után a király meghalt (i. e. 351), a munkálatok Artemiszia irányítása alatt folytak. Az építkezés befejezését ő sem élte meg, hamvai aranyurnában férjével együtt a sírkamrába kerültek, amelyet kőoroszlánok őriztek (a kőoroszlánok egyike ma is megtaláható a British Múzeumban). A mauzóleumról Idősebb Plinius adott részletes leírást, amely azonban nem alkalmas a pontos rekonstrukcióra.
A 45 m magas, pódiumon álló sírépület görög templomra hasonlított. Piramisszerű tetőzetét 36 ión oszlop vette körül, s csúcsán márványból faragott négyesfogat helyezkedett el, amelyben Mauszólosz és Artemiszia foglalt helyet.
A mauzóleum romjai Bodrumban
http://media-cdn.tripadvisor.com
A sír egy dombon épült, kilátással a városra. Az egész építmény zárt udvarban, az udvar közepén álló kő platformon állt. Az épülethez vezető lépcsősort kőoroszlánok fogták közre, és a külső falakat számos, isteneket és istennőket ábrázoló szobrok díszítették. Minden sarokban márványból faragott lovasharcosok őrizték a sírt. A platform felső szakaszán csatajeleneteket bemutató domborművek, például a kentaurok és lapidák csatája, és az amazonok görögök elleni küzdelme, illteve az amazonok versenyfutása volt látható. Ezeknek a domborműveknek a töredékei a mauzóleum újabb kori ásatásai során kerültek elő (ma a londoni British Museumban láthatók).
A platform tetején harminchat karcsú ión oszlop helyezkedett el, tíz-tíz oszlop oldalanként, minden sarokban megosztva egy oszlopot. Ezek között szobrok álltak. Az oszlopok egy szilárd cella-szerű blokkot képeztek, amely viselte a hatalmas tető tőmegét.
Az épületet a 16. században lerombolták.

2012. február 12., vasárnap

Az ókori világ hét csodája: Pheidiasz Zeusz-szobra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

http://www.livius.org
Zeusz a görög mitológia főistene. Apja felett aratott győzelme emlékére megparancsolta, hogy rendezzenek a tiszteletére Olümpia városában sportversenyeket. A város a mai Görögország nyugati részén, Athéntől kb. 150 km-re nyugatra található. 
http://www.tozsdeforum.hu/
A remekmű végleges változatát Pheidiasz készítette el körülbelül Kr. e. 435-ben. A mű vázlatát a szobrász a műtermében készítette el gipszből, fából és vasból. Mivel a szobor hatalmas volt, a méretek lehetetlenné tették, hogy egy darabban szállítsák el a közelben található szentélybe. A szobrász valószínűleg részekre szedette a remekművet, melyet egyenként vitetett át a Zeusz-templom belső kamrájába. Korai feljegyzések alapján az egész szobor 13 m magas volt, ami egy mai 4 emeletes ház magasságának megfelelő. Jobb kezében egy pici szobrot lelhetünk fel, ami Nikét, a győzelmi figurát ábrázolta, bal kezében jogarát tartotta ami tetején egy sas ült. A saruja és a palástja is aranyból volt, Zeusz lábait pedig szfinxek és más szárnyas figurák díszítették. A ruhájára állatokat és liliomokat véstek. A trónban található elefántcsont-, arany-, ébenfa- és drágakő-intarzia is. Éveken keresztül látogatók és hívők százait vonzotta a templom a világ minden tájáról.
Az ülő szobor az egész templomhajót elfoglalta. „Úgy fest, mintha Zeusz fel akarna állni” írta Sztrabón a Kr. e. 1. század elején, „Szeretné uralni a templomot.” A szobor elefántcsontból készült (technikailag az elefántcsont magába szívja a nedvességet, hogy minél tovább bírja ki épen a szobor.) Az elefántcsontot aranyréteg borította (ezért krizoelefantin), és egy pazar trónon ült, amit cédrusfából faragtak ki.
http://www.irodalmiradio.hu
A látogatók, mint például a római generális, Aemilius Paulus, Macedónia irányítója, tisztelték az isteni fenséget és a pompát amit Pheidiasz megfogott.
Napjaink Görögországában egyik jellegzetesség az ókori világ hét csodája közt. Időszámításunk szerint 394-ben, 800 évvel később Olimpiát követően, elszállították a szobrot Konstantinápolyba, a Bizánci Birodalom központjába.
Történészek szerint egy tűzvészben pusztult el ez a remekmű. De létezik egy másik történet is: az 1. században, Caius Caesar (Caligula) át akarta szállíttatni a szobrot Rómába, de terve csúfos kudarccal végződött, amikor a munkásai által készített állványzat leomlott. Kr. u. 391-ben I. Theodosius császár betiltotta a versenyeket, mert azokat pogány szokásoknak minősítette, emellett bezáratta Zeusz templomát. Vannak akik úgy gondolják hogy Kr. e. 350-ben fosztogatók rombolták le.

Az ókori világ hét csodája: az epheszoszi Artemisz-templom


http://www.welcometohosanna.com
Artemisz temploma (görögül: Artemision, latinul: Artemisium) más néven Diana temploma, egy ókori görög templom volt, amelyet Artemisz istennőnek ajánlottak fel. A templom Kr. e. 550 körül épült Epheszoszban a Perzsa Birodalom területén. Artemisz temploma az ókori Epheszoszban volt, körülbelül 50 km-re a mai török İzmir várostól. Az eredeti templomból semmi sem maradt fenn az utókornak.
A templomot 120 évig építették. Az épület 51 méter széles és 105 méter hosszúságú volt. 127, egyenként 18 méter magas márványoszlop tartotta a tetőszerkezetet. A tetőzetet cédrusfából, a szentély magas, arannyal és drága festékekkel dúsan feldíszített, csiszolt szárnyas ajtajait ciprusfából készítették. A szentély belsejében helyezkedett el az istennő közel két méteres, fából faragott szobra. Artemisz képmását arannyal és ezüsttel borították be.
http://0.tqn.com/d/atheism/1/0/z/Q/ArtemisTempleRestored-l.jpg
Philón a következőket mondta a templomról: „Láttam Babilon falait és a Szemiramisz Függőkertjeit, Zeusz olimpiai szobrát, a Rodoszi Kolosszust, a hatalmas piramisokat és a Mauzóleumot. De amikor megláttam Epheszusz templomát, ahogyan kiemelkedik a felhőkből, a többi csoda árnyékba borult mellette.”
A templom helyén eredetileg egy az őslakosok által emelt szentély állt, amelyben a bennszülöttek egy gyönyörű természetistennőként ábrázolt istenalak előtt tisztelegtek. A görögök ezt az istennőt azonosították Artemisz istennővel, aki a görög vallásban a vadászat istennője, valamint a szüzek, az erdők és a fiatal állatok védelmezője is volt.
A templom építése Kr. e. 550 körül kezdődött, a tervezőmérnök Khersziphrón és annak a fia Metagenész volt. Az 560-ik esztendőben Kroiszosz, lüdiai király anyagilag is támogatta a templom felépítését.
A templom alapozására különös gondot fordítottak, ugyanis ezen a vidéken igen gyakoriak voltak a földrengések. Éppen ezért az új szent helyet eleve egy lágy talajú vidéken építették fel. Azt gondolták ugyanis, hogy a puha föld még a leghevesebb földmozgások romboló erejét is enyhíti.
A templom felépülése után igazi turisztikai attrakcióvá vált: számos király, kereskedő, zarándok látogatta meg és hozott különféle ajándékokat a templomnak.
http://www.cs.cmu.edu
Kr. e. 356. július 21-én a templom teljesen elpusztult egyetlen éjszaka alatt. Egy Hérosztratosz nevű ember gyújtotta fel a templomot és a tűzben lelte ő maga is halálát.
A monda szerint a templom leégésének az éjszakáján született Nagy Sándor. Plutarkhosz szellemesen megjegyezte, hogy valószínűleg azért égett le a templom, mert Artemisz túlságosan el volt foglalva az új hadvezér születésével és nem figyelt a templomára.

Az ókori világ hét csodája: Szemirámisz függőkertje



Szemirámisz függőkertje (ismeretes még a babilóniai függőkert elnevezés is) és Babilon falai Babilóniában (ma Irak területén található). Feltételezhetően ezek az építmények II. Nabú-kudurri-uszur kérésére épültek, i. e. 600-ban. A kerteket Nabukodonozor király parancsára alakították ki. A király a feleségét akarta megörvendeztetni a kerttel, aki folyton-folyvást szülőföldje zöld vidékei után sóvárgott.
A függőkertet számos görög történetíró leírta, mint például Sztrabón vagy Diodórosz, de nagyon kevés bizonyíték van arról, hogy valóban létezett-e. Néhány (körülményes) bizonyíték szerint a babiloni palota megnövekedett, de ez nem teljesen megfelelő bizonyíték, hogy miért néztek ki ilyen különösen ezek a függőkertek.
http://ancientworldwonders.com
Néhány ember szerint ezen a helyen az eredeti építmény összekeveredett a kertekkel, amik Ninivében is léteztek; a feljegyzett táblázatokon is tiszta kerteket találtak a kutatók. A tábla leír egy lehetséges gépezetet is, mely hasonlít az arkhimédészi csavarra, amivel nagy magasságokba is fel tudták szállítani a vizet.
Összevetve a feljegyzéseket, a kert azért épült, hogy felvidítsa Nabú-kudurri-uszur (a bibliai Nabukodonozor) honvággyal telt feleségét, Amüthiszt. Amüthisz, a médek királyának leánya, összeházasodott Nabukodonozorral, hogy szövetséget kössön a két nemzet. Ahonnan ő jött, ott a föld tiszta zöld és sok a hegy, ellenben Mezopotámiával (Ázsia délnyugati részén fekvő ország), ami nagy, sivatagos terület. A király eldöntötte, hogy épít egy olyan építményt, ami úgy néz ki, mint a médek néhány épülete; egy mesterséges hegy, ami tetején egy függőkert helyezkedik el. A függőkertnek feltehetően nem volt igazi „esése”, hanem ezt a felfüggesztést kábelekkel és kötéllel oldották meg.
http://www.oocities.org
A neve egy pontatlan görög fordításból, a kremasztosz hibás meghatározása miatt kapta mai nevét, de az is lehet, hogy a latin pensilis szó okozta ezt, mert a latin szó nem teljesen függést, hanem inkább túlnyúlást jelent, ami a terasz vagy balkon egy részére jellemző is.
A görög geográfus, Sztrabón, aki leírta a függőkertet a Kr. e. 1. században, ezt írta: “Boltozatos teraszokból áll egymás felé emelkedve, és a pillérek kocka-alakban pihennek. Ezeket a lyukakat feltöltötték földdel, így a fák képesek voltak a lehető legmagasabbra megnőni. A pillérek, boltozatok és a teraszok égetett téglából és aszfaltból készültek.”
Ha a kert egyáltalán létezett, gyönyörű látvány lehetett: egy zöld, leveles-lombos, mesterséges hegy az alföld közepén.
Egy másik elképzelés szerint a függőkertek az Eufrátesz partján épült teraszokon álltak, és a folyóból szivattyúk segítségével látták el vízzel. A kertekben a következő növények voltak megtalálhatók: rózsa, gránátalma, füge, mandula, dió, vízililiom. Babilon ásatója, Robert Koldewey a 19. század végén e teraszok alapjait vélte felfedezni. (Ebben megerősítette a Biblia is, mely két helyen említ terméskő alapozást, ebből az egyik ez volt). Más kutatások azonban a ninivei északi palotából előkerült, Szín-ahhé-eriba (i. e. 704 – 681) asszír király ninivei palotájának környékét ábrázoló domborműveken vélnek felfedezni egy "függőkert"-rendszert.
http://larsrune.deviantart.com

Az ókori világ hét csodája


Az Ókori Világ Hét Csodája bélyegsorozat 
0.40 Ft -os bélyegen Szemiramisz függőkertjei, 
a 0.60 Ft -os bélyegen Epheszoszi Artemisz-templom, 
az 1,- Ft -os bélyegen Zeusz szobor, 
a 2,- Ft -os bélyegen Halikarnasszoszi mauzóleum 
a 3,- Ft -os bélyegen Rhodoszi kolosszus, 
a 4,- Ft -os bélyegen Alexandriai világítótorony, 
az 5,- Ft -os bélyegen Egyiptomi piramisok látható. 
Forrás: Philatelia Hungarica Kft. http://philatelia.hu

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek (3)


Pesten október 10-én 1844. nagy dolog ment végbe, mit a világtörténetirók nem fognak említetlen hagyni... játszottam a nemzeti szinházban Szigligeti "Szökött katoná"-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: "Julcsa kisasszony a menyasszony" azt találtam mondani, hogy "Julcsa kisasszony a vőlegény", hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége még szebb, mint ő; és H. Jancsival, akire az ég ugy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. - Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy R.-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.

- Egy szóra kérem... - szólítám meg, őt félrevezetve.
- Tessék.
- Hogy híják önt?
- H. János...
- Hát hisz' ugy ismerjük egymást, én Petőfi...
- Te vagy, pajtás? most ismerlek...
- Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra; ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.

Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujitás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?

A puszta földön kell hálni.
Egy éjjel későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s igy nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy ezáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.
Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók... bajlódjanak ezzel más nemzetek.
Az egész tisztujitás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.

Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírónak... Isten és Gömör megye kegyelméből.

Már nagyon mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan voltam megunni... pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, a kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pesttől, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet ugy oda?
Mi?
Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s - egy szomoru, csendes sírhalom.
Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egypár közel eső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi- s a láng szakállu Kubinyi Rudihoz.
És meg nem bántam.
Pompás napokat töltöttem Várgedén... de azt nem is mondom ezután, hol hogy töltöttem időmet... mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.
Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magában foglalja az angol, francia, német, olasz, spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!

Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.
Losoncra menvén Várgedéről, az ut Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni... hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...

Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.
Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam s föltámadtam rajta valami hatszor.

Losoncon ekkorízben csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárt. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedveért teremtetett. A vár, melyet Forgách grófok birnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.
Épen delet harangoztak, mikor e kirándulásból visszaértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.

Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is hozott) Várgedére, ugyanazon az uton, melyet már volt egyszer szerencsém passirozni.
Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is igen szeretem a kovácsműhelyeket; gyermekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.

Várgedéről - az eső miatt néhány napi várakozás után - a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Utba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyúvíz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Mig itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat huzott Lavotta, Csermák s másoktól; különösen megragadt - melyet most először hallottam - a karancsaljai nóta. Hogyne! az ég is derült-borult hallatára... egyfelől nap sütött, másfelől esett... szóval, a magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.

Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán - a Medvesen - keresztül.
Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam épitését, mely gyönyörü öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott - fölszólítatlanul - jól tartott édes és aludttejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!

Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgon a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből... mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?

Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.

Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn... Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jóllaktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.

Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig mig Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüveg alaku bércet, hol a vár volt.

Az ut Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy máris elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne ugy veszi ki magát (hogy magyarosan szóljak), mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemeit. A város alatt foly a Rima vize, melyben ugy megfürödtem, hogy majd belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vizbe fúlni... szekatúra! - Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett igy meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, mivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versiró kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe sem fulnak bele.

Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt!... egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is hiresztelték, - alig értem oda, - hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igenis hízelgő volt; de mindazáltal e hírt csak mendemondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni... megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek viszontszerelmemtől várva földi boldogságukat.

Losonc igen mulatságos kis város... a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt. Béke hamvaira!... és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!
És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy uri ember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kíséri őt utcából utcába. Az egész história, ha jól értesültem, ez:

Az említett uri ember több gyönyörűséget lel a borban, mint a vizben. Egyszer, midőn volna ilyetén berugott állapotban, megállott közel egy kutyához s azt füttyeivel csalogatta maga után... de a kutya meg sem mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanuja volt, s hinc illae fütyölések.

Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:
- Kuvik, kuvik!
Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzék őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték:
- Kuvik, kuvik!
És a jámbor aggastyán békén tűr, mignem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat... de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván, süvöltvén:
- Kuvik, kuvik!

Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj nem ért, kivevén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról - a kocsis visszafutott s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, s igy magamnak kelle visszalódulnom. Végre utnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül... csak utitársam köpönyege s a kocsinak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom: nem esik-e ki a kerék?

Utba esett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. No! már csak ezért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.

A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép, csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egypár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása... másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike... átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.

Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat s a most épülő roppant börtönt, s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra... elmés ötleteivel igen mulattatott.

Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.
- Annál jobban fog rázni - felelt ő.
Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk... mi kár, hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkívül új epochát alkottak volna.

Rétságon ebédeltem egy ifju férfiuval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerősök levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:
- Én nem is kérdezem: ki ön, mert tudom: ön Petőfi, nemde?
- Igen s honnan tudja?
- Ki ne ismerné önt!
Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna... de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! Szép ám, csak pillanatra is bírni egy olvasóközönség figyelmét, s hogy ezt én megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életü leszek az utókor ajkain.

A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem...
Igy jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már... oh! - denique Vácon kellett az éjt töltenem.
És ez kínos éj volt!
Valami kisértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad;... az előttem megjelent éji kisértet kétségkívül az itt agyonvert szinművészet szelleme vala.

Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira ohajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: "Idvezlet Pesthez"... Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvassa ezt a verset.

Életképek, 1845. júl. 5. és aug. 2. között

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek (2)


Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.

És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörü Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette a puszta várfalakat, melyeknek egykor biboros teremében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó: költő, akkor fölkiált, mondván: ...nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó, kritikus, akkor föllelkesül szivének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!

Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek... ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova - még a postamesteré is - szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog... de nem a magyar nyelvért, s ezért bármi szépek, sem méltók, hogy rólok többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül testestül, különben zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám.

Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy, mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!

Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!

Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló-ifjuság, hogy este - midőn zenével volt szives megtisztelni bennünket - mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerot de oratore.

Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig... mert aztán fölriadt - tán a kocsizörgésre - s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába... a Tátra... a szép leány.

Azért siettem el Késmárkról Iglóra - a szepesi 16 város egyikébe -, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarkális család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szive pedig a fiatal Amerika, hol végetlen őserdők zöldelnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám... és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott-mulatásom idejét, mi három hétig tartott.

Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyiránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban ugy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.

Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra... alig látszottak a homályban... szinte nem tudtam: képzelet-e vagy való?... mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e? vagy csakugyan régi ismerőseink-e? nem tudjuk. Végre eltüntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.

Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét melankolikus lombjaikat, mig köztök a madarak vigan fecsegnek; olyanok, mint valami szomoru barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:
- Nincs vigasztalás számomra!
S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szive még föl nem fogja a fenyü-nénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra, balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármelyik bajazzónak becsületére válnék.
És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelmeszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.
Van e fenyvesek közt egy kimondhatatlan szép L alaku völgy. Kis-Hnilec... vagy hogy híják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; mert előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.

Tovább haladva Rozsnyó felé, szelidül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek... nem tudom: micsoda fák? mert Isten nélkül való rossz botanikus vagyok;... mint a magyar olvasóközönség, ki annyi fűzfa- és bodzasípot tart valami mahagónifuvolának.
Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.
Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: - mikor én gyalogoltam igy Mohácstól Pozsonyig - s még hosszabb utat is - mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna... s fölültetém a gyereket.
Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.

Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide - a rossz ut miatt - öt órányira esik.

Rozsnyó völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu keskeny völgyön keresztül visz az ut: ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel teleöntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.

Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt irt. Én őt nagyon szeretem.
Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?
- A' biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne, (felelt a kocsis;) hajh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék... a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
- Ejnye!
- Biz ugy... - tevé hozzá amaz.
Pelsőcön, hol Gömör megye gyülései tartatnak, szivart vettem.
- Majd papírba tekerem - szólt a boltos.
- Oh, nem szükség...
- De kérem, csak tessék id' adni; nem fognak ugy megszáradni...

Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.

Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben, örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!
S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.
Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang?
És kitaláltam.
Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikeretlen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.

Mint emlitém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.
- Tán el sem lehet olvasni? - kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.
- Oh igen - felelt ő -, el lehet: Petőfi... de, irgalmatosságos egek! ezt oly hidegvérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribica Istók, vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?
A faluban van egy könyv - mint más efféle helyeken -, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán itt a nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni...
Oh jaj!

Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban... küszöbön állt a tisztujítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működének vala... alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.
Én politikus nem vagyok, s igy a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:

VAN MÉG EGY GARASOM 
A...NAK ADOM; 
VEGYEN RAJTA SPÁRGÁT, 
AKASSZA FÖL MAGÁT.

Rövid, de fontos... mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszu ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők ugy neveztek, hogy: pártfogó.
Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)
- Majd elfújja a szél a kakastollat! - kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.
- Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! - válaszoltak ezek.
- Ki éljen?
- ........ósy!
- Hát ...afy?
- ...afy csak k...fi!
- ...afy hazafi!
- Éljen .........ósy!
- Bánom is én...
És így haladtak kurjogatások közt muzsikaszóval.

Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek ugy tetszett, mintha ismerné szomszédját.
- Jer ide, öcsém - ekkép szólalt meg -, jer ide, hadd morzsoljalak össze... - s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.

Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel: a torony s a temető.
A torony tetején van kereszt, csillag és félhold... qu'est-ce que cela?
A temető pedig tán páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat - kivált sáros időben - kötéllel kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó salto-mortalét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.
A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap diszíté a falat - alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: "Magyar szinészek által *** igazgatása alatt mai napon (à la: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztujítás - parenthesisben alatta: restauratio. - Eredeti vígjáték 4 felvonásban. Irta Nagy Ignác a tudóstársaság költségén." No lám! azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.

És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyül nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet... Pestig.

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek (1)


Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment.

Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.

Történt az indulás ápr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok equipage-t.
Equipage
http://etc.usf.edu/clipart/57500/57536/57536_equipage.htm


A bucsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a Vadászkürtben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egypár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam... tudni való azért, mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csizió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban... pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy hires ember leszek.

A bucsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egypár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész magyar hazá...nak némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
- Tehát ilyen ő?!

Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbucsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én.
A szekér indult és én gondolatokba mélyedtem...

Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:
- Megállj!
A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifju termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek, rivallt rám:
- Meghalsz!
- Kegyelem! - jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam -: csak életemnek irgalmazz... örömest odadom erszényemet... bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mint ha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok... segédszerkesztő voltam, a "Pesti Divatlap"-nál... aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem... Tóth Gáspárnak tartoztam egy attila s nadrág árával... a verseim sem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik... láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem... de szivesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!...
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, mig a lélekzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifju ezt felelte hideg vérrel:
- Nekem nem kell hitvány erszényed... nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a "Pesti Divatlap"-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból... mert értésünkre esett, hogy az uj nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted... ezért te is meghalsz!
A pisztoly durrant, én meghaltam, és... fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.

Nemsokára ismét elaludtam (nem csoda, egész éjjel ébren voltam!) s csak Gödöllőnél ébredtem föl.

Gödöllő
http://www.mtafki.hu/kiallitas/kazinczy/utazo.html
Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom: igaz-e? mert már temérdekszer láttam, s igy az első benyomást elfeledtem, most pedig restellem ujra megvizsgálni.

Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. Amint ki akartam a reggelit fizetni, egyik utitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolcig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem bosszankodott volna. Én sem bosszankodtam.
Bebúttunk ismét társzekerünkbe, s mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de oly embertelenül, mint némely poéta urak versei... elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani, ha ugy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai izzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon.

Aszód!

Ah, kedves olvasó, (igen: kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az irónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! - mondom - ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:
Aszód!
Hanem ezt nem olvasnod kellene a flegmatikus papírról, de hallanod, ah, hallanod, amint ajkaimról legördül társaságában az elandalodás sohajtásának:
Aszód-!-!-
Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnan kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába.
S mily eseménydús három esztendő!
1. Itt kezdtem verseket csinálni -
2. Itt voltam először szerelmes -
3. Itt akartam először szinésszé lenni -
A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszélenniakarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
Nevezetes és szomorú!
Professzorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, ki - mint jó atyához illik - a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.
Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán huzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.

Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.
Kassa
Miskolcig már voltam, azon tul még nem, s igy Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén ugy áll, mint valami óriás barát, sötét csuklyában. Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne.

A pesti gyorsszekér csak Kassáig jár; onnan egy másik viszi az embert Eperjesig. Kassára ugy uzsonnatájban értünk, s az eperjesi szekér csak másnap indult, s igy az éjét ott töltém. Gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén, restelltem otthon maradni. Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy - amint már többektől hallottam - Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért én mindig örömest fáradok. De biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivevén azokat, melyek föstve vannak cimerűl imitt-amott a boltok elébe; már ezek oly remekek, hogy Pestre is beillenének, ha a Váci utcába nem is, de a Váci utra bizonnyal.

Kassa
http://www.museum.hu
Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban. Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon stb., de sohasem nyaggattuk igy halálra a müvészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnek ágak, különösen alkalmatosak furkósbotokra; és te, városa Kassának, mégsem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velök kiugrasd falaid közül a müvészetnek ezen halálos ellenségeit. Oh, nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektakulumokra, s hallgatják - a gyönyör tengerében fuldokolva - az irgalmatlan orditásokat és hebegéseket; és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak.

Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi ohajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam. Hűvös, ködös komor volt a reggel, mint szivemben - Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam.

Eperjes
http://www.foruminst.sk
Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot.
Szerencsés egy fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagain heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathemát, hogy ő nem költő.
Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska pajtás! rád illenek nagy druszád szavai:
"Megnehezült az idők viharos járása fölötted!"
De vigasztaljon, bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel - te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok. Téged eltaszított magától a sors, én pedig elpártoltam tőle, mert függeni senkitől nem akartam, nem akarok... s igy tán méltán is neheztel rám. De semmi! azt olvastam én egy régi magyar játékszini zsebkönyvben, hogy

Lesz még idő, bár sokára, 
Amikor a magyarúl 
Éneklő fők homlokára 
Borostyánág kanyarúl.

Vagy alkalmazva:

Lesz idő, s tán nem sokára, 
Amikor a magyarúl 
Éneklő fiúk markába 
Bankóteljes tárca húll.

Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leirnám.

Egy este a tanulóifjúság fáklyászenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottság ez, a világért sem.

Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató-ruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár "menjen kend!"-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol - mint de Manx báró - az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként... nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek... bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!...

Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös-tormamártást, de igy azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi Eperjesen - s átaljában egész utam közben - gyakran megesett. Ezt csak azért irtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel.

Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Igy vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj' Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetü. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.

Eperjes
http://budun-archivum.tumblr.com/post/6364285949/eperjes-vasarnapi-ujsag-1865-februar-12
Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyui orditották e mártírvárosra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja uj ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz, és öltöztette meztelen gyermekét szép, uj, tarka köntösbe. Tiszta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.

Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczy egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de ugy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.

Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot, s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom... s én nem szeretem, ha más sirni lát engemet. E várra vonatkozik "A rom panasza" című versem.

Lejövet, amint a hegyoldalon pihentünk, mellénk sompolygott egy szegény lengyel fiu. Tudtuk, mit akar; mindnyájan adtunk neki valamit... letérdelt s lábainkat akarta megcsókolni... Oh, emberiség, süllyedt emberiség, hol van megváltód?

Átaljában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztém képzetem szárnyait és leröpitém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.

Oh, felföld! csak azért emelkednek-e bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembetűnjék lakóid görnyedezése?...
És ha én Eperjesen ki-kijártam a Táborhegyre, az nem csupán a táj kedveért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna leányka esett utamba. Gyönyörű barna leányka volt, igazán; s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne találtam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez igy tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is. És ha én hajnalban elmentem ablaka alatt, mikor ő még kétségkivül álmodott: akkor szépséges gondolataim támadtak; de szörnyü prózai embernek is kell lennie, kinek szépséges gondolatai nem támadnak, ha hajnalban valami gyönyörű leány ablaka alatt megy el.