Tokióban egy császári herceg támogatásával, Hirafuku rajzaival több mint 800 oldalra rúgó versgyűjtemény jelent meg, mely csakis haiku-kat tartalmaz japánul és angolul. A könyvet Asatoro Miyamori, a keioi egyetem angol-tanára adta ki, fordította le, látta el jegyzetekkel és bevezetővel.
A haiku-t – amint az előszó írja – az európai epigrammákkal vetették egybe, de az csak külsőleg – a tömörségével, a szűkszavúságával – emlékeztet rá. Voltakép merőben más. A haiku egy természeti rajz, egy «rajz körvonala», utalás egy festményre, vagy «ennek a festménynek csak a címe» ilyen háromsoros versekben élték ki magukat, tündököltek századokon át legnagyobb költői lángelméik: Basho, Buson és Issa. Vannak haiku-ik, melyek olyan híresek egész Japánban, mint például nálunk, Európában Poe Edgár «Holló»-ja. Ezek közé tartozik Buson fönti remeke is a: «Harang». «A templom harangján – Alszik – Egy kis lepke». Ez a szöveg elegendő arra, hogy csigázza képzeletüket s elcsodálkozzanak a helyzet néma és gyöngéd drámáján, mely azzal fog végződni, hogy a harang megmozdul, a lepke fölébred s elrebben. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lenni, «lirai» közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi, – mondjuk – az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti, olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik. A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra. A költő háttérben marad, a vers mögött, az érzése mögött s egy rajzot nyújt át az olvasónak. Ezt a rajzot az olvasó világítja át az érzésével s ekkor kiszínesedik, mint azok a látszatra szürke, igénytelen képecskék, melyeket a gyertyaláng elé kell tartani.
A műfaj a japán nyelv természetéből sarjadt. Náluk a nyelvtani kapcsolatok, a vonzatok közel sem oly határozottak, mint nálunk. Előljáróik is sokkal lazábban jelzik a mozgás irányát. Ige és főnév között sincs döntő különbség. E sejtetésre megannyi alkalmat adó nyelvi tétovaságból s a tárgyilagosságra törekvő természetszemlélet izgalmas akaszkodásából jött létre ősi impreszionizmusuk, melyet az európaiak a Japánból ideérkezett teásdobozokon fedeztek föl a XIX. században. A haiku-nak nincs versmértéke. Ríme is csak olykor. Minthogy minden szavuk dallamos mássalhangzóra végződik, ennek sem érzik szükségét. Miyamori tanár az angol fordításban kénytelen jambusokkal, trocheusokkal és rímekkel élni. Sokszor több ízben is lefordít, magyaráz egy-egy verset. Szövegei ilyenkor meglepően eltérőek. Ami az eredetiben célzás volt, azt ki kell fejeznie szavakkal. Basho egyik általánosan ismert és magasztalt verse így hangzik nyersfordításban: «Régi halastó – Béka ugrik – Zsupsz». Nem tudni, hogy egy békáról van-e szó, vagy többről, mert a japán nyelv efelől is kétségben hagy. Egy másik haiku szószerinti szövege: «Meleg van – Gyékényemen – Nagy hangya mászik». Be kell vallanunk, hogy nekünk ez így édes-keveset mond. Ha arra gondolunk, hogy mi hathat a japánokra anyanyelvük szépségén, a költészet szó-varázsán kivül, azt kell föltennünk, hogy látásuk frissebb, itélőképességük romlatlanabb, mint a miénk. Egy tárgyban, egy fában, egy élőlényben – mint jelképben – még az élet egész csodáját bámulják. Mi fáradtabbak vagyunk. Érzékszerveink sok ősi ingerre teljesen eltompúltak. Hasonlítunk a dohányos emberhez, aki fátyolosabban lát s alig érez már szagot és ízt. Izgatószerekre van szükségünk az irodalomban is: lélektani beállításokra, értelmi facsarásra, különféle fortélyokra és mesterkedésekre, az ellentétek, a szóképek, a jelzők, a rímek fűszerére, hogy magunk elé idézzük azt a gyönyörűséget és ámulatot melyben nekik ezek nélkül is van részük. Ennélfogva az én föladatom nemcsak az volt, hogy a haiku-kat magyarra fordítsam, hanem elsősorban az, hogy – két világrész és bölcselet távolságát elenyésztetve-ázsiaiból európaira fordítsam őket, ügyelve arra, hogy a japán rövidséget ne tegyem szószátyárrá s a japán vázlatosságot ne túlontúl kerekítsem ki és írjam körül. A gyermek és szűz Ázsia csak így közelítheti meg a felnőtt és fásult Európát. Ázsia ó-asszir nyelven ezt jelenti: «A Fény Országa», Európa pedig ezt: «A Sötétség Országa».
A matétea vagy maté (portugálul chimarrão, guaraníul kaaiguá – kaa= fű, i= víz, guá= -ból; azaz "vízből származó fű", jezsuiták teája, Szent Bartholomeo teája, Paraguay tea, yerba tea) a maté fa (Ilex paraguariensis) (dél-amerikai magyal, Paraguay magyal) megszárított leveleiből készült főzet. Ez a Dél-Amerikában honos örökzöld fafaj, karcsú, 5-6 m magas, csoportokban nő. A 10-16 cm hosszú, bőrszerű, csipkés vagy fűrészelt szélű leveleit parázs felett megszárítják (ritkábban forró vízbe merítik), majd felaprítják.
