Kemény István: Dél

Átadom a korszakot. Működik.
Ezek a kulcsok. Rend van.
Ezek a kulcsfigurák. Ezek
az emberi roncsok. Ez az átlag.
Ezek az ifjak. Még érnek.
Dél van. Ezek a reggeli lapok.

Ez a hivatal. Ebédelni vannak.
Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen
nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.
Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek
a folyamatok. Leírhatók.
Elronthatatlanok. Ami elromlik -
így működött.

Ez itt a ragyogás. Így ragyog.
Ez itt a lebegés. Így lebeg.
Most beljebb megyünk. Így megyünk.
És itt a gépház. Ez titokzatos.

Kemény István: 999

1999 áprilisában, sok évvel azután, hogy a miniszterelnök búcsúlevelében hullarablónak nevezte saját nemzetét, lassú, fekete repülőgép tűnik fel Budapest fölött. Lassúbb, de nem feketébb minden eddiginél.
Trópusi tavasz. A délelőtti párákból gomolyfelhők állnak össze minden délutánra. A gép idegen gép, de a gomolyfelhőknél nem idegenebb.
Háború van. A külvilág egy közeli bokorban könnyít magán. Tudom, hogy a gép bombázóknak szállít üzemanyagot.
Tudom, hogy álmodom. Megpróbálok felébredni. Nagyra nyitom a szememet. Nem ébredek fel. El kell tehát aludni. De nem megy állva, és ilyen gyorsan. Nem próbálok semmit.
A repülő ezalatt kissé oldalra dől, mintha kanyarodna. Pedig nem kanyarodhat. Annyira lassú, ahogy repülni lehetetlen. Érzi ő is. Megáll, kissé oldalra dőlve. És úgy marad, mint minden.

Kemény István: Hajnal

1000 és 1 májusában
Mirákulum városában
hétköznapra virradóra,
mikor könnyen jár az óra,
a kocsmák is mind becsuktak,
esik, az is inkább nyugtat,
ekkor, mikor minden más nap
csöndben születik a másnap,
hírhedt ablakán kinézett,
s elámult az ördögérsek.

Felfigyelt a langyos égre,
kikönyökölt, nézte, nézte,
fönt a végső száz esőcsepp
hagyta el a párakincset,
felvetődő csillagérvek
délig szép időt ígértek,
s ahogy nézte, amit látott,
hallgatta a régi záport,
felfigyelt, hogy kedvet érez,
kedve volt az életéhez.

Tudta, ez a város itt van,
bár hallgat mint pont a síkban,
és a főtér sincs kövezve,
s vályogövvel van övezve,
hogy hajnaltól nagypiac lesz,
pedig csak egy pillanat lesz,
elmosolyodott a tájtól,
a holnapi szörnyű sártól.
Hagyni kéne az egészet,
gondolta az ördögérsek,
ám egyszersmind meglepődött,
hogy csak nevet, és nem ő dönt.
Hallotta, hogy harangoznak,
nem hallotta most hazugnak,
még az sem jutott eszébe,
hogy ő végülis miféle,
és hogy máskor köp vagy ásít,
mihelyt eljut önmagáig,
de most biztos volt magában
Mirákulum városában.

Ködre gondolt, egy kis köd lett,
többre gondolt, rögtön több lett,
kedve támadt elnevezni
azt, aminek neve ez mi?,
elnevezett egy-két dolgot,
látta, nem megy, tudta, nem baj...
föltenyerelt, nyomta puszta
könyökét az ablakdeszka,
és a szinte szörnyű csöndben
kukorékolt egyet majdnem.

Erre válasz jött, valódi:
későnfekvő, menj aludni!
koránkelő, te meg ébredj!
Egy perc! - szólt az ördögérsek,
közelebbre hallgatózott,
távolabbra hallgatózott,
visszafelé 1000 évre,
előre is 1000 évre,
s bólintott, ám nem legyintett,
úgy hagyott magunkra minket.