A spitz olyan házban lakott, amelynek hosszú, keskeny előkertjét zöld léckerítés választotta el a Dunához vezető falusi főutcától. A hősök e mintegy harminc méteres palánk hosszában szoktak volt eszelős ugatással ide-oda rohangálni, oly módon, hogy a fordulópontoknál rövid időre megtorpantak, és a legbőszebb düh minden jelével-hangjával fenyegették és szidalmazták egymást. Egy szép napon azonban mindkét eb szempontjából módfelett kínos és meglepő esemény történt: a kerítés alapos javításra szorult, s e célból egy részét lebontották. A hegynek fel vezető tizenöt méteren megvolt, a Duna felé eső félhosszon hiányzott. Bully meg én fentről lefelé baktattunk a főutcán. A spitz persze már messziről észrevett bennünket, és morogva, izgalomtól remegve várt a kert legfelső sarkában. Először, mint mindig, helyhez kötött szitokpárbaj bontakozott ki a kerítés végénél, aztán mindketten nekilódultak a szokásos frontális száguldozásnak a palánkon innen és túl. Ám rémület: túlhaladtak azon a ponton, ahonnan kezdve a kerítés hiányzott, de a hiányt már csak akkor észlelték, amikor a kert alsó végében, vagyis az újabb szópárbaj előírásos helyén kikötöttek. És íme, ott állt a két hős, égnek meredő szőrrel, vicsorgó fogakkal, kerítés meg sehol! Egy csapásra elnémult az ugatás. Tétováztak vajon, eltűnődtek? Nem! Egy kutyaként fordultak sarkon, szoros párhuzamban visszavágtattak a kertnek abba a részébe, ahol még állt a kerítés, és őrjöngő dühvel ugattak tovább.