A következő címkéjű bejegyzések mutatása: próza. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: próza. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 29., kedd

Nemes Nagy Ágnes: Mi nekem Jézus?

Természetes ősi mozdulat az, ahogyan az ember ősi isteneit földi formába zárja. Szemet ad nekik, hogy lássanak, arcot ad nekik, hogy lássuk őket. De ezek az ősi istenek nem jártak meg egy nagy utat. A kezdet útjelzői ők, s nem ismerik azt az ívet, amely az emberi gondolkodás, az idő lépcsőfokain a földitől, a fizikaitól az elvontig vezet és vissza. Ezen az úton mi, emberek – úgy érzem – megtudtunk valamit.

Első tudomásunk, magyarázat-keresésünk, filozófiánk bizonyára a sokistenhit volt, második lépésünk az egyistenhit felé vezetett, talán Ekhnátonnal, a vallásújító fáraóval. Harmadik lépésünk pedig az absztrakció lépcsőfokain a mózesi volt, a Láthatatlan Isten megjelenése a tudatban, mint egy végtelenbe vesző lépcsősor már „modellálhatatlan” tetején. De itt nem ér véget a történet. Az ív visszahajlik, „valaki a lépcsőn leszáll”, ahogy Victor Hugo írja. Jézus története nekem a megtestesülés története. Végső absztrakcióink, végső vágyaink, képzeletet túllépő képzeteink formába öltözése. Akárcsak a művészet örökös gyötrődése, hogy a megfoghatatlannak formát találjon. Milyen formát? Emberi formát. A korlátlan helyett korlátozottat, a végtelen helyett személyeset, törékenyet, halandót. Jézus törékenysége – talán ez az, ami legmélyebben érint.

Lehet-e többet láttatni, lehet-e többet mondani az időben, „Isten versének ritmusában”, mint emberi formán át a határtalant? A Jézus-kép előttem a végtelen eszme kézfogása múlandóságunkkal.

2011. március 27., vasárnap

Ottlik Géza: Történelem

"S mi volt még?" – kérdezte az író, és meg is felelt rá: "Hó. Sok hó." Bólogatott, tűnődve. Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek, milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona csatázott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt?

"Ha százötven év múlva – mondta az író – ükunokám magolni fogja ezt a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról. Igen, ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például, hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Rilke verseit olvasom. S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendőkben, ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma, legvégső valósága? Például: sok hó is volt."

"Ezeken a teleken folyton havazott, erre emlékezem. Két éve, vagy három? – olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegálló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt egy hóeke, mögötte – lépésben – a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk, félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhabban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestől. Társnőm elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. Orrom, fülem, kezem, lábam már nem fájt a hidegtől, már érzéktelenné váltak. De csak oldalogva tudtunk haladni az autóbuszmegálló felé a szél, a hófúvás miatt. Most már nemcsak embert, járművet sem láttunk sehol. Hátha nem is járnak az autóbuszok? – vetette fel társnőm. Akkor itt pusztulunk el a Vérmező sarkán, feleltem; de a tréfa, mire kimondtam, megfagyott. A méteres hó szakadékai közt, az erősödő viharban lehetetlennek látszott tíz lépést is megtenni, nemhogy újabb kétszázat. Tehát megértük azt, hogy a Krisztinavárosban, este nyolckor pánik fogott el bennünket. Komoly halálfélelmet éreztünk ebben a csodálatos hósivatagban. Egymásra néztünk. Egyszeriben elfeledtem délutáni kelletlenségemet, savós kedvemet. Társnőm szívében semmivé lett egy idegen érzés, amely az imént még döntőnek tűnt előtte. Nevettünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó boldogság öntött el – a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz."

"Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó" – mondta az író.

2011. március 14., hétfő

Ottlik Géza: Körkérdés Jézusról

Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek. Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévő fogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen  – nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve megragadható – tartalmakat kifejezzünk (ahogyan egyszer a regényről szólva próbáltam demonstrálni). A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.

2010. június 28., hétfő

Kemény István: 999

1999 áprilisában, sok évvel azután, hogy a miniszterelnök búcsúlevelében hullarablónak nevezte saját nemzetét, lassú, fekete repülőgép tűnik fel Budapest fölött. Lassúbb, de nem feketébb minden eddiginél.
Trópusi tavasz. A délelőtti párákból gomolyfelhők állnak össze minden délutánra. A gép idegen gép, de a gomolyfelhőknél nem idegenebb.
Háború van. A külvilág egy közeli bokorban könnyít magán. Tudom, hogy a gép bombázóknak szállít üzemanyagot.
Tudom, hogy álmodom. Megpróbálok felébredni. Nagyra nyitom a szememet. Nem ébredek fel. El kell tehát aludni. De nem megy állva, és ilyen gyorsan. Nem próbálok semmit.
A repülő ezalatt kissé oldalra dől, mintha kanyarodna. Pedig nem kanyarodhat. Annyira lassú, ahogy repülni lehetetlen. Érzi ő is. Megáll, kissé oldalra dőlve. És úgy marad, mint minden.

2010. február 1., hétfő

Ottlik Géza: "Patt"

Egy régi filmet láttam a múltkoriban, Johann Strauss életéről. A muzsikus feleségül vesz egy bájos fiatal lányt, sohasem kell csalódnia benne, boldog szerelemben élnek, s közben karrierje is halad, sikerei szaporodnak. Aztán egyszer megismerkedik egy pompás énekesnővel. Hajnalig kocsikáznak a bécsi erdőn. Egymásba szeretnek. Ilyenkor a következők szoktak történni a filmekben: a feleség lelövi az énekesnőt. A férj megszökik a nővel. Az énekesnő lelövi a feleséget. A férj lelő egy fölösleges herceget, és utána öngyilkos lesz. És így tovább. Vagy ez, vagy az.


Ezúttal azonban a gyártókat mégiscsak kötötte az a kényszer, hogy egy ismert zeneszerző élettörténetéről van szó, a harminchárom drámai helyzet közül tehát kénytelenül egy harmincnegyediket választottak: senki nem lő le senkit, a film hőse mégsem ül hajóra a ragyogó szőke énekesnővel, nincs képe otthagyni szelíd, kedves feleségét, inkább rosszkedvű lesz egy kicsit. Az történik vele, ami bárkivel történni szokott az életben. S itt majdnem jó lesz a film. Mi lesz a "nagy szenvedéllyel"? Semmi, a nyárspolgári valóság a nyakára hágott. Mi ez, tragédia, komédia? Sem nem tragikusan, sem nem "happy-ending"-gel: ez a film "patt"-tal végződik. Akár elment volna a hős szép új szerelmével azon a hajón, akár ott marad a réginél, akár faképnél hagyja mind a kettőt: rosszul cselekszik. Úgy jár, mint valamennyien járunk az életben, sakktáblánkon lassan kifogyunk a lépésekből, s aztán mozdulatlanul szomorkodhatunk.

Kép: Alfons Mucha