Konrad Lorenz: Ember és kutya

Kerítések

A spitz olyan házban lakott, amelynek hosszú, keskeny előkertjét zöld léckerítés választotta el a Dunához vezető falusi főutcától. A hősök e mintegy harminc méteres palánk hosszában szoktak volt eszelős ugatással ide-oda rohangálni, oly módon, hogy a fordulópontoknál rövid időre megtorpantak, és a legbőszebb düh minden jelével-hangjával fenyegették és szidalmazták egymást. Egy szép napon azonban mindkét eb szempontjából módfelett kínos és meglepő esemény történt: a kerítés alapos javításra szorult, s e célból egy részét lebontották. A hegynek fel vezető tizenöt méteren megvolt, a Duna felé eső félhosszon hiányzott. Bully meg én fentről lefelé baktattunk a főutcán. A spitz persze már messziről észrevett bennünket, és morogva, izgalomtól remegve várt a kert legfelső sarkában. Először, mint mindig, helyhez kötött szitokpárbaj bontakozott ki a kerítés végénél, aztán mindketten nekilódultak a szokásos frontális száguldozásnak a palánkon innen és túl. Ám rémület: túlhaladtak azon a ponton, ahonnan kezdve a kerítés hiányzott, de a hiányt már csak akkor észlelték, amikor a kert alsó végében, vagyis az újabb szópárbaj előírásos helyén kikötöttek. És íme, ott állt a két hős, égnek meredő szőrrel, vicsorgó fogakkal, kerítés meg sehol! Egy csapásra elnémult az ugatás. Tétováztak vajon, eltűnődtek? Nem! Egy kutyaként fordultak sarkon, szoros párhuzamban visszavágtattak a kertnek abba a részébe, ahol még állt a kerítés, és őrjöngő dühvel ugattak tovább.

Okakura Kakudzó: Teáskönyv

I. A tea egyetemes diadala

A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idők során kedvelt frissítő itallá vált szerte a világon. A VIII. századi Kínában bevonult a költészet világába is, mint a vendéglátás kifinomult módja. Japán a XV. században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást, melynek kultusza a szépséget bálványozza a mindennapi élet alantas viszonyai közepette. A puritanizmusnak és a harmóniának, a kölcsönös jóakarat szellemének, valamint a társadalmi rend romantikus felfogásának hitvallása. Célja valójában a Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmónia megteremtésére törekszik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.

A tea filozófiája nem pusztán esztéticizmus, a szó hétköznapi értelmében, mivel az etikával és a vallással egyetemben híven tükrözi az emberről és a természetről alkotott világképünket. Egyrészt egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság, ugyanis a bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt; harmadsorban erkölcsi geometria, amely a világegyetem léptékéhez szabja arányérzékünket. A keleti demokrácia ősi szellemét képviseli, hiszen valamennyi követőjét a jóízlés arisztokratáinak rangjára emeli.

Japán hosszú elszigeteltsége, mely hajlamossá tesz az önvizsgálatra, rendkívül jó táptalajnak bizonyult a teakultusz kialakulásához. Lakáskultúránk és szokásaink, viseletünk és konyhaművészetünk, porcelán- és lakktárgyaink, festményeink, irodalmunk maga, mind-mind tükrözik hatásait. Aki meg kívánja érteni a japán kultúrát, nem hagyhatja figyelmen kívül a teakultuszt, amely az előkelő szalonok légkörét éppen úgy áthatja, mint az egyszerű emberek szerény lakhelyeit. Földműveseink elsajátították a virágkötészet fortélyait, s még a legalacsonyabb sorsú munkások is tisztelettel köszöntik a sziklákat és a vizeket. Ha valaki érzéketlen az emberi dráma tragikomikus vonatkozásai iránt, a köznyelv szerint "hiányzik belőle tea". A szenvedélyes esztétára pedig, aki - függetlenül a földi élet tragédiáitól - önfeledten veti magát a felszabadult érzelmek hullámverésébe, azt a bélyeget ragasztjuk, hogy "túl sok benne a tea".

Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy felhajtás - látszólag - semmiért. - Vihar egy teáscsészében! - tehetné hozzá csúfondárosan. Ám ha meggondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, mily hamar színültig telik könnyel, s mily gyorsan ürítjük fenékig a végtelen iránti olthatatlan szomjunk csillapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túl sokat sürgünk-forgunk a teáscsésze körül. Az emberiség cselekedett már rosszabbat is. Bacchus oltárán sohasem fukarkodtunk az áldozatokkal; s nem átallottuk még Mars vérrel bemocskolt képmását se átlényegíteni. Miért ne szentelnénk hát magunkat a kamélia istennőjének, s találnánk vigaszt az oltárából fakadó meleg együttérzésben? A csontszínű porcelánedényben aranyló folyékony borostyán harmóniájában Konfuciusz édes derűjét, Lao-ce pikáns ízét, és Sákjamuni éteri aromáját egyaránt meglelheti a beavatott.

Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgok kicsiny voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtező kicsiny dolgok nagyszerűsége felett. Az önelégült nyugati átlagpolgár szemében a teaszertartás nem egyéb, mint a Kelet világát jelentő ezeregy furcsa szokás újabb példája. Japánt barbár országnak tartották, amíg népünk a béke szelíd művészetét pártolta, s csak azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészárlásba fogott a mandzsúriai csatamezőkön. Sok szó esik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvényeiről - a halál művészetéről, melynek hatására harcosaink ujjongó örömöt lelnek az önfeláldozásban -, azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, melyben életművészetünk testesül meg. Örömest maradnánk barbárok, ha a civilizáció a háború fertelmes dicsőségéből táplálkozna, s várnánk türelmesen, míg a fehér ember kellő tiszteletre nem ébred kultúránk és eszményeink iránt.

Orbán Ottó: Ablak a Földre

Előjáték két amerikaival

A Tadzs Mahalnál történt. Amikor a kövérebbik amerikai megszólított:

– What about the Taj in nice blue stockings?

Ami a mi körülményesebb nyelvünkre csak megközelítőleg fordítható úgy, hogy mik a benyomásaim a Tadzsról kék zokniban, mivel az eredeti mondat célirányos tömörsége útközben felhígul.

Emlékezetes pillanat volt ez. Határkő jellemem fejlődésében.

A két amerikai a kupolás főépület egyik ablakfülkéjében ült, egészen pontosan a jobb oldali falnak a bejárat felé eső részén, a folyótól távolabb álló saroktorony vonalától néhány méterrel beljebb, az árnyékban. Az amerikaiaknak abból a kortalanul fiatal és szakszerű fajtájából, melyről igen nehéz eldönteni, hogy valójában mi is a foglalkozása, bölcsészhallgató vagy egyetemi tanár, indológus vagy egy légkondicionáló berendezéseket gyártó cég piackutatója.

A fiatalabbikat én bölcsészfélének néztem, talán azért, mert erősen kopaszodott, és ez intellektuális megjelenést kölcsönzött neki, meg talán azért is, mert aktatáskájából időnként egy szakdolgozat küllemű paksamétát húzott elő, hogy néhány oldalt fölolvasson figyelmesen hallgató, kövér honfitársának, akiről viszont semmiféle elképzelésem nem volt, csak azt láttam, hogy nagyon izzad.

Most is izzadt, ahogy várakozóan nézett rám az ablakmélyedésből.

Én, hihetőleg arányosabb testalkatom következtében, kevésbé izzadtam, viszont a zoknim, amit Pesten huszonnégy forintért vásároltam, nagyon kék volt, amivel még mindig nem mondtam semmit. Valójában a zoknim nem úgy volt kék, ahogy ez egy zoknitól elvárható; lábamon az indiai ég agresszív tündöklését viselve álltam a Tadzs teraszának fehérmárvány padozatán, mivel cipőinket még a teraszra vezető lépcső érintése előtt le kellett vetnünk.

Az izzadó amerikai egyébként pepita zoknit viselt, a másik, föltehetőleg zárkózottabb egyéniség, sóskaszínű gyapjúharisnyát.

– Nos, ami a Tadzsot illeti – kezdtem, mint egy angol, egy olyan angol, amilyet én pesti fejjel el tudok képzelni –, a Tadzs egyike a világ fölháborító remekműveinek!

Az amerikai kissé előbbre hajolt, úgy éreztem, azért, hogy jobban lássa, ahogy ízenként magába nyel az örvény.

Az előbbiekben ugyanis csak a külsőségekről esett szó, a fehér márványról és különféle zoknikról, de nem esett szó a belső drámáról, melynek csupán körülményei vázolódtak föl az olvasó szeme előtt.

A dráma bennem játszódott le, és az amerikainak voltaképpen szerény szerepe volt benne, afféle szerep, mint a hírhozóé Shakespeare színműveiben. Igazából még a Tadzs is alig volt több puszta helyszínnél, noha nőies tökélyével, hibátlan fehérségével joggal foglalkozhatna bármely drámaelemzés.

Mégis, csak alkalom volt arra, hogy hirtelen összegeződjék bennem a nap minden látványa, Fatihpur és Agra nagyszerű épületei és az agrai környék égető nyomora, a fogatlan koldusasszony a Kwality étterem előtt és a mezítlábas közönség a teraszon, a nap szikrázó kegyetlenségével dacoló kő dölyfe és a folyó, ez a sovány ere a víznek, amit a természet a gúny fonalaként gombolyít végig az izzó vidéken; arra, hogy mindez hirtelen összerakódjék képpé, látomássá, kompozícióvá, amit egy nevetséges beszélgetés fog keretbe, a civilizáció zoknis fiainak társalgása a Tadzs Mahal tövében.

Abból a célból méghozzá, hogy minden kétséget kizárva megértsem: megint egyszer jellemtelen emberként fogok viselkedni, és én, aki még a Fatihpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy „rögtön megérkezésem után”, nem fog útirajzot írni tele magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni, a Tadzsról, a két amerikairól és rólam, ahogy ott beszélgetünk a Tadzs mibenlétéről, a kőbe foglalt eszméről, arról a fölháborítóan mértéktelen önzésről, mely ezt a páratlanul tökéletes épületet emelte.

– Sajátos – mondta a kövér amerikai –, sajátos véleménye van a dolgokról.

– Megtisztel a véleményével – mondtam, és elnézést kértem a magam meg a zoknim nevében, hogy elmegyünk megnézni a Tadzs végében a folyót.

Még hallottam, ahogy a kopaszodó amerikai odaszól az izzadó amerikainak:

– Proud fellow!

Amit viszont könnyű magyarra fordítani, évekkel ezelőtt ment egy film Pesten, annak volt ez az izgató címe: „Rátarti fickó”.

Ez elzüllésem hiteles története.

Lénárd Sándor: A római konyha (3)

LA PASTASCIUTTA

Száraztészta

A konyha szigorú dogmatikusai vitatják a pastasciutta római eredetét. "A tésztafélék", mondják, "csak a XIX. század találmányai. Ők is a Porta Pián ütött résen jutottak be a városba." Ezzel szemben az már szent igaz, hogy a hét domb városának mai lakója aligha tudná elképzelni az életét pastasciutta, a szerelmetes spagetti nélkül. Ha mármost szénhidrátszempontúlag osztjuk fel a félszigetet, Velence tartománya, a Veneto, polenta (kukoricaliszt)-vidék, a Pótól északra a rizs uralkodik, délre a folyótól pedig a pastasciutta hódított meg gyakorlatilag minden tányért - még ha nem is mindenütt készítik egyformán jól. Bolognában például illatozó, különösen tápláló mártásokat és ragukat készítenek a spagettihez; Firenzének viszont e téren egyszerűen nincs fantáziája. Leonardo és Michelangelo városa konyhaművészetileg csak a bifsztekkel remekel; a nevezetes bistecca fiorentina persze fölülmúlhatatlanul finom falat. Ha bármiben, hát a pastasciuttának színt s jelleget adó sughi – a mártások – változatosságában okvetlenül megnyilvánul Róma főváros mivolta. Bosszantja is ez a nápolyiakat, akiknek egykor saját királya volt. Joggal mutatnak rá, hogy az első száraztésztaféléket 1800 körül ott készítették, hiszen a vulkáni tufa barlangjai s üregei mindenkor egyenletes hőmérsékletükkel rendkívül alkalmasak voltak a szárítás műveletéhez. Azt is állítja Nápoly, hogy a sugók melanzaná-val (padlizsánnal), kagylókkal és halakkal a legízletesebbek. Mivel a régi rómaiak már megállapították, hogy de gustibus - az ízlésekről - nincs helye vitának, hagyjuk mi is annyiban a dolgot.

Annyi bizonyos, hogy pastasciutta mindössze másfél kurta évszázada létezik... s hogy a napjainkban élő olaszok csodálkoznak ezen a leginkább: "Hát nem ugyanolyan ősrégi, mint a kenyér?" És bizony fölteszik a kérdést: "Mit ettek akkor, amikor még nem volt?" Hát kenyeret, persze... az ősrégi kenyeret, amelynek sütését talán már Ádám gyakorolta a Paradicsomban. Hogyan is lett volna az a kert másképp olyan paradicsomi?! A klasszikus ókor szakácsai elsődlegesen arra törekedtek, hogy a kenyérhez minél pompásabb mártásokat és leveket találjanak s tálaljanak fel; igen, azokat, amelyek közül Apicius százharmincnyolcat – nyilván csak egy elenyésző részt – jegyzett fel.

Száraz kenyér. Jó, ha van, de jobb, ha van mit rákenni, harapni vagy kanalazni hozzá. A vajat Róma nem ismerte (a butürosz, a német Butter őse görög szó), ezért aztán nem volt olyan dilemma, hogy "Vajat vagy kőhajítógépet?" {Célzás a Göring-féle jelszóra: Kanonen statt Butter! – Vaj helyett ágyút! (A szerk.)} Húst a legtöbb városlakó csak ritkán látott. Fűtő- és tüzelőanyag is kevés akadt, a faszenes tűzhely az úri házak luxusa maradt, nem jutott belőle azokba a bérkaszárnyákba, amelyekben a misera plebs contribuens, a szegény adófizető nép lakott. Ha más nem akadt, egyszerűen ecetbe, ha jobban álltak a dolgok, akkor ecetbe és olajba mártogatták a kenyeret, és ha még ínyencebb falatokra vágytak, szétnyomkodtak a középen az étkezők között álló tálban néhány babérlevelet, rutát, egy kis borsikafüvet, mindenféle egyéb fűszert, talán még egy borsszemet is, amely a világ végéről érkezvén, lepottyant egy patrícius asztaláról. Az egyszerű emberek megtanulták – az évszázadok jó tanítómesterek –, hogyan kell egészen kevéske húsból némi borral, olajjal, ecettel, néhány fűszer segítségével mártást (suttus) készíteni... A sugók terén pedig időszámításunk kezdete óta csupán a perui paradicsom megjelenése hozott némi változást.

Lénárd Sándor: A római konyha (2)

SUPPLI

Rizsrudacskák

A rizst Róma csak későn s nem minden gyanakvás nélkül fogadta be. A milánóiak eledelének tekintik, s ők ott vajjal és csontvelővel csakugyan jeles, sáfránnyal sárgított rizottót készítenek. Milánó és Róma között kölcsönös a gyanakvás. A milánóiak nem tudják megbocsátani a rómaiaknak, hogy az urbs-ban nincsenek gyárak, sőt okmánybélyegen kívül jószerivel semmit sem termelnek – s mégis mindenki él, mint hal a vízben. A rómaiak viszont rossz néven veszik, hogy a milánóiak valami képtelen, érthetetlen nyelvet beszélnek, és bármi portékát áruljanak is, orvosságot vagy karácsonyi kuglófot, rabló árakat kérnek, s hogy olyan nagyon hasonlatosak a svájciakhoz. Hogy Róma mégis rizst használ a suppli készítéséhez, ez az Örök Város kozmopolita szellemének bizonyítéka.

Hozzávalók: supplinként kb. 2 dkg rizs, minden 10 dkg rizshez 1 tojás, parmezánsajt. Ízlés szerint zsemlyemorzsa, 1 darab mozzarella (zsíros sajt), csirkemáj, csirkeszív, hagyma, paradicsom.

Mivel étkezés előtt (vagy helyett) 5-6 suppli könnyedén elfogyasztható, a szükséges rizsmennyiség kiszámítása mindig egyszerű szorzási feladat.

A rizst az umido (párolt sült) valamelyest hígított sugo-jában (húsmártás, a latin succus szóból) puhára főzzük. 18 perc elegendő, hogy a kívánt állagot elérjük. A még meleg rizshez hozzákeverjük a felvert tojásokat (mintegy 10 dkg rizshez 1 tojást), finomra reszelt parmezánsajtot szórunk bele. Az egészet kihűtjük. A takarékos háziasszony ebből a masszábból bármi továbbiak hozzáadása nélkül számos, körülbelül egy hüvelykujjnyi hosszú, két hüvelykujjnyi vastag supplit formázhat; ezt zsemlyemorzsába hempergeti, forró zsírban barnára süti.

Ám az igazi ínyencek előbb megtöltik a rudacskát.

A legegyszerűbb töltelék a sajt – jó zsíros sajt, mely fölmelegítve hosszú szálakat ereszt, ha beleharapunk. Rómában egykor a provatura, ma a mozzarella, ez a bivalytejből készült sajt szolgál a rudacskák töltéséhez. Egy ismeretlen költő a sajt szálait egyszer telefondrótokhoz hasonlította. Azóta ez a sajtos suppli a suppli al telefono névre hallgat.

Több munkát (s több élvezetet is) jelent a suppli al ragú ... A ragut csirkemájból és -szívből, hagymából és paradicsomból készítjük, zsírban rövid ideig megfuttatjuk, majd sült hús levében (lásd fentebb) puhára pároljuk. Egy-egy suppli belsejében remekül megfér egy-egy kanálnyi ragu!

Sem hagyomány, sem konyhatechnikai megfontolás nem szól a kétféle töltelék egyesítése ellen – éppen ellenkezőleg. Mi több, az értő ínyenc ennek a sajt-ragu keveréknek adja a pálmát, ezt a kombinációt illeti a legfelsőbbfokú jelzővel: suppli come Dio comanda – ahogy az isten rendeli.

Hadd hangsúlyozzuk mindjárt: ugyanez az isten rendelte azt is, hogy a supplit olyan forrón együk, hogy kis híján a nyelvünket égesse.

Lénárd Sándor: A római konyha (1)

Bevezető és használati utasítás

ehhez és az összes többi szakácskönyvhöz avagy

A parasztasszony a kastélyban

A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert – aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt hites urának.

– Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!

A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és így kiált:

– No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!

– De édes uram – így a parasztasszony –, nincs hozzá eprünk!

– Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!

– Jó, de vajunk sincs a krémhez!

– Akkor csináld zsírral!

– Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!...

– Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!

– No és a tojás? Tizenkét tojás!

– A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!

A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár... aztán egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: – Látod! – És lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!

Útitárs kézikönyvek

Alcím: Történet, gondolatok, elméletek, ki kicsoda, hogyan gondolkodjunk?

Paul Fussell: Osztálylétrán Amerikában

A könyvet fordította és az utószót írta: Bartos Tibor

Tartalom:

1. Kényes kérdés

2. Az osztályok anatómiája

3. A külső teszi

4. A ház körül

5. Fogyasztás, szabad idő, tintázás

6. Lelki élet

7. „Szólj, hadd lássalak!”

8. Kapaszkodás, züllés. Prolet-Ár

9. Egérút: az X

Utószó

Részlet:

„SZÓLJ, HADD LÁSSALAK!”

Akármennyi pénzt örököltél, akárhogy szűkölsz, ha az állásod veszedelemben forog, akárhol lakol, akármibe öltözöl, akármekkora a lakásod és akármivel burkolt a behajtód – akármilyen édes az italod, akármikor vacsorázol, akármiféléket rendelsz árjegyzékekből, akárhova jártál iskolába és akármilyen könnyesen emlékezel rá, sőt olvashatsz akármit, osztályod mégis akkor válik legnyilvánvalóbbá, amikor a szád kinyitod. „Beszédünkkel szakadatlanul hirdetjük társadalmi állapotunkat” – fogalmazza át John Brooks mai amerikaiak számára a Ben Johnson megállapítását: „A nyelvünk ránkvall, Szólj, hadd lássalak!” S ami igaz volt a tizenhetedik században, sokszorosan igaz a huszadik században, mert íme, mi olyan vastag társadalmi rétegben élünk, amilyen Johnson idejében nem létezett: olyan középosztályban, amelyik inkább leharapná a nyelvét, semmint hogy sértsen vele, ilyenformán ontja a rétegjelző finomkodást, körülkerítést, leplezett trágárságot („Basszuskulcs!”).

[…]

A középosztály idegen szavakon fitogtatná nem létező műveltségét, és valóságos színeit a legalja „rökamé”-n, „inekcijó”-n, „szimbólium”-on, majd a bonyodalmasabb „kondolál”, „renumeráció”, „meterológia”, „kordináció”, „poszthumusz” felfelé tartó és a középosztály felső határait jelző szósorozaton mindig kimutatja. Kivált, ha „intellektuel” lett belőle, és a búgatóport vagy baktató burjánt azontul „afrosiakum”-nak, a maga kínján tanult „atodidaktát” pedig „artikulátlannak” minősíti. Tekintsük például Reagan elnök tanácsadóját, Edwin III. Meese-t, aki osztályának foga fehérét nyomban kimutatta, mikor a televízióban „meginterjuvolták” (meginterjúholták?), és műveltségét az interpoláció többszörös beiktatásával kívánta csillogtatni, azonban az mindannyiszor „interpelláció”-nak hangzott. A középosztály veszedelme, hogy amikor nagyot mondana, pofára esik. Hát még amikor ugródeszkát is tol alája, és „ha úgy tetszik”, „bizonyos vonatkozásban” „tekintetbe veszi”, „tévedés ne essék”, „úgymond”: „genelógiáját”.

Csodálatos, hogy a középosztály a nyakát kockáztatja egy költséges csengésű idegen szóért, mégis mennyire szereti a biztonságot. A házának, még ha nem is éppen az övé, csupán osztályosaié, otthon a neve. Kéjesen hangoztat ilyesmiket: „X-ék bájos, ötszázezer dolláros otthonában jártam”, vagy földrengés után: „Arra eszmélt, hogy otthona rázkódik”. A középosztálynak valamikor kedves „ház” útját talán követhetjük is kifelé a divatból. Helyettesítő fogalma az „otthon”, az ingatlanközvetítő szaporán járó ajakán támadt, mintegy a vevők figyelmét elterelendő a rideg tényvalóságról, hogy tudniillik nem egy rakás reménytelenül összeeresztett téglát vásárol, és gyúlásbiztos műanyag bélést belé, hanem hívogatást, kényelmet, bensőséget. A vevők pedig több okból is kaptak a szépítésen: (1) a középosztály imádja az olyan szavakat, amelyeket a hirdetési szakma be-, illetve lejáratott, (2) magát is szívesen áltatja azzal, hogy pénzéért kényelmet, bensőséget, házi meleget kaphat, csak a „forszát” kell megtalálni, (3) mivel gyökereinél fogva puritanizmusra hajlik és retteg a lesújtó ítélettől, piszkos fantáziájában a „ház”amúgy is piroslámpás képzetekkel társult. […] Az otthon tehát manapság a kicsiny, hivalkodó, hagyomány és jelentőség nélküli, kietlen „fejlesztési” vidéken hamarjában gányolt, oktalanul drága építményt jelenti, amelyben a középosztály lakik.

[…]

A középosztályi és hivatali szókincs kombinációja persze verhetetlen. Amikor a kertvárosi diplomata beszédet ereszt meg, csakis felvet, jelez, hangot ad és hangsúlyoz, nem hallgathatja el és emlékezetünkbe idéz, rámutat, utal, leszögez és aláhúz, mondani semmit nem mond. A cégvezető vállalatának részleges működéséből kihámozhatjuk, hogy alig döcög, vagy ha a „vállalat kebelében a szükségesnél jóval csekélyebb változások mennek végbe”, akkor éppenséggel rohad. Ha „további lépéseket kell előirányozni a döntéshozatal korszerűsítésében”, akkora cégvezetőnek fingja nincs, mitévő legyen, ha pedig „a jelen helyzetben szembe kell néznie az extenzív fejlesztés határaival”, akkor reménye sincsen. Ha vezérigazgató és azt követeli, hogy „a vezető tisztviselők körében élénkebb legyen a mozgás”, akkor remeghet a többi rókalélek, hogy páros lábbal rugdalja őket ki, hiába „rendelkeznek” diplomával, de ha „a hatékonyság alakulása nem kielégítő”, mindannyian számíthatunk rá, hogy „az árak szabályozó szerepe erősödik”, azaz méregdrága lesz minden, ámbár „az ügy megoldása nem tekinthető lezártnak”, vagyis a pénz azután is csak romlik.

Részlet az Utószóból:

[…] Fussell professzor nem tudósít se gazdagodásról, se szegényedésről, sőt hangoztatja, hogy a pénz az ő osztálylétrájának csak a legalsó meg a legfelső fokait jelöli. Ha a magáét összeméri a klasszikus angol osztályszemléletekkel, csupán annyit állapít meg, hogy a régi alsóközép- és középosztályt éppúgy elnyelte a pénz romlása, mint a cserép malacperselyeket. Azóta a mérnököt alig lehet megkülönböztetni a szakmunkástól – de a mérnökök elproletárosodását Lenin megjósolta már. S azóta a hitvány egyetemek döntésekhez alkalmatlan fehér galléros „adminisztratívokat” gyártanak, akik a kékgallérosoknál is kiszolgáltatottabbak. Mi is az újság?

Semmi egyéb, mint a fogyasztó. Az értéktelenedő pénz és a rövidülő életű „tartós fogyasztási cikk” szélesebb elterítése mind több népréteget hajszol a fogyasztás orgiájába. Az egyre szaporodó átlagfogyasztó az újság, Fussell professzoré pedig, hogy amióta a takarékosság polgárerénye elernyedt, és a növekedést, a gazdaság állítólagos biztonságát a fogyasztás növelése szolgálja, azóta nemcsak a labdarúgók és a villany-kenyérpirítók osztályozhatók, hanem mind a kettőnek a fogyasztói is.

[…]

Fussell professzornak nem a nyomtatott mintás, bíborfényű poliészternadrágba bújtatott vaskos női sonkák fájnak, sem az újabban dívó arasznyi angyalhaj-bolyhú rózsaszín padlószőnyegek, amelyekhez székláb és asztalláb alá üvegtányérka jár, hogy a kertvárosi kéjbarlangból ki ne kopjon ez a gyönyörűség. Az ilyesmit ő csak osztályozza, mivel tanárember. […] Azon akad fönn ő, miről is lehetne beszélgetni a fogyasztás ritka szüneteiben. Tapasztalja az iskola sorvadását, a kötelez olvasmányok herélését – az érthetőség kedvéért hagyták ki nemrégiben egy virginiai tankönyvből a Függetlenségi Nyilatkozat „elidegeníthetetlen” szavát – a modern klasszikusok, az Egerek és emberek, a Zabhegyező kihagyását a tananyagból a „Morális Többség” követelésére, akiknek szószólója, Reagan elnök kiiktatná a biológiai evolúciót is, és „teremtéstant” vezetne be helyette – miközben az illetlen liberális lapok nyelvi hibáit hánytorgatják, és funkcionális analfabetizmussal példálóznak. […]

Fussell professzornak olyasmik fájnak, hogy nem csak a hírhedt diplomagyárakban, hanem a híres egyetemeken is mind gyakoribbak az asztrológiával, önhipnózissal, távolbalátással, bio-feedbackkek és tenyérolvasással foglalkozó és jól pénzelő előadássorozatok. […]

S ki ez a háborgó, sértő, kegyetlen szellem, aki a Washington Post szerint magát az Amerikai Kísérletet kezdi ki? Fényképéről egy régi prelátus tekint ránk böjt napján. Fussell professzor az irodalom tanára Pennsylvania Egyetemén, és számos irodalomtörténeti mű szerzője. […]

Epéssége különben az amerikai nyelv és szokások kérlelhetetlen kritikusára, H. L. Menckenre emlékeztet. Ő mondott ilyeneket: „Az átlagember – Fussell professzor értelmezésében az átlagfogyasztó, Tocqueville-éban a többség zsarnoksága alatt nyögő amerikai – élete egyik végétől a másikig semmit nem gondol. Közhelyeket hangoztat. Amit gondolatnak képzel, azt hallotta valahol. Ha viszont igazán új gondolatokat hall, megütődik és félreül duzzogni.”

Okunk nincsen, hogy melléüljünk. Még akkor sem, ha Fussell professzor könyve szerzett nekünk is egy-két kínos pillanatot.