Erik Satie: Gymnopedia No 1

Babits Mihály: Káp isten

Nem, még nem haltak ki, sőt ott találjuk, ahol legkevésbé vélnők őket. Rokonok ők, régi nemes család ivadékai mind, tősgyökeresen magyar családé. Papi áhítat száll e családban örökül; hasonlatosak hindu varázslókhoz: adj nekik egyetlen narancsmagot, s szemed láttára percek alatt narancserdőt varázsolnak elő! Csakhogy nekik a magyar szó az, ami a hindunak a narancsmag. Minden kis szó csodálatosan kihajt, oszlik, elágazik és továbbsarjadzik, mihelyt ők a késük alá veszik.

– Elgondolkodtam: ihar, juhar… – mondta nekem nemrég egy fiatal költő: a legkülönbek egyike, egyébként, azok közt, akik a régi naiv gyökeres magyarságot s szépséget modern értékké tenni törekszenek. Előtte kincs és kincset rejt minden, ami magyar, a legkisebb szó is. Adj hát neki egy szót, elgondolkodik, és előveszi kését, mint a bojtár, ha egy szép vesszőt lát: – ihar, juhar…

– Úgy mint: iszalag, juszalag…

– Úgy van: iszalag, juszalag. Világos, hogy a juhval van összefüggésben, mint a juszalag is: juh-szalag. De hát mi köze az iharnak a juhhoz, és mi az az ar: juh-ar? Ki felel meg erre?

S láttam a szemében megvillanni a varázslók szemeinek lángját.

– Megfelel maga a juhar termése; amelyik a juh körméhöz hasonlít. Úgy van: a magyar szó fest, és pontosan fest. A magyar természetimádó volt, és ismeri a természetet. Ez a hasonlóság feltűnt neki. Íme, a nyelv titkai. Az ar: köröm, és juh-ar: juh-köröm! S megerősítik ezt az -ar végű igék, amelyek mind valami körömmel történő műveletet jelentenek, mint: vak-ar, kap-ar…

– Tak-ar…

– Tak-ar – mondta utánam, észre sem véve az ártatlan csúfolódást, amivel ezt a szót fölvetettem. Istenem! Egy kis ártatlan csúfolódás legtermészetesebb joga és kárpótlása a szegény józannak, hitetlennek, aki irigyli a lángoló mágust. A fő, hogy a mágusok faja még nem halt ki. Én magam is, bevallom, föllelkesedtem a számos példán, lángot fogtam a lángnál, s kutatni kezdtem a magyar nyelv csodálatos titkait. Mi mindent mond a nyelv, annak, aki rá figyel és érteni tud! A mágusok tanítványa lettem. Fáradozásaimat siker koronázta, s némi vezeklésül hadd közöljem itt kutatásaim eredményét, mely hivatva van a magyar ősműveltség egy homályos pontjára világosságot deríteni. Ím, hát a varázslat: hókuszpókusz…

Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait, melyet a keresztény papok oly emléktelenül kiirtottak. Mint földünk sötét kőzetei az őstenyészet óriásait, mint a lélek tudat alá süllyedt mélyei a gyermekfantázia rémvilágát, úgy őrzik meg a nyelv elmosódott képletei a kihalt pogányság maradványait. Ipolyi Arnold és mások el is indultak ezen a nyomon, de eredményeik nem elégíthettek ki. Bizonyára semmi sincs, ami annyira betöltené a primitív népek egész kedélyét, mint a vallási képzetek; s eleve valószínűtlen volt előttem, hogy ezek a képzetek csak azt a néhány határozatlan nyomot hagyták volna a nyelvben – mely tudvalevőleg a lélek hű tükre –, amit az eddigi vizsgálók megtaláltak. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem? A germán mitológia névlajstroma összeállítható a hét napjainak német neveiből, de ki tud megnevezni akár egyet is – homályos lehetőségeket, kétes hipotéziseket nem számítva – azok közül, akiket a magyar primitív évszázadain át imádott?

Úgy véltem, ezen a csapáson sikerrel kell járni a keresésnek.

Így okoskodtam: a magyar természetimádó volt, s a földművelést úgy tanulta meg hosszú vándorlásai alatt. A primitív nép minden tanulást, minden kulturális haladást istenek nevéhez fűz; a természetben lakó Hatalmak nevéhez, akik őt a természet kincseinek felhasználására, a természet leigázására megtanítják. Így volt a görög is, mely a gabonát még késő korban is Démétérnek nevezte a földművelés istennőjének nevéről. Kérdés: nincs-e a természet adományainak magyar nevei közt olyan, mely az ajándékozó istenség nevére utal? Nincs-e például valamely növénynév ilyen, vagy hagyomány, szójárás valamely növényről?

Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni, tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene.

Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak?

Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén, s íme, adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé, s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel!

Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szent helyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szent helynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szent helyeihez legközelebb állhatott. Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhatták valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét:

Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán:

Borod sötét, mint a cigányleány…

A magyar kereszténység egyébiránt több más szavában is megőrizte a régi pogány Káp elfeledett nevét. Ezek közé tartozik bizonnyal a káplán is, mely arra látszik vallani, hogy az ős Káp tiszteleténél papnők, szüzek is szerepeltek (Káp-lány). S a legújabb időkig kápsáló barátoknak hívták azokat a kolduló szerzeteseket, akik faluról falura járva kosaraikban zöldséget, főzeléket, szóval mezei termékeket kéregettek össze a lakosságtól, ebben a szokásban nyilván a mezei Káp papjai által gyűjtött áldozati zsengék emléke maradt meg.

Milyen lehetett a Káp isten tisztelete? Erre nézve felvilágosítást ad ez az ige: káprázni. A régi magyarok rítusa sámánizmus volt; a sámán vagy bűvös ember isteni ihletbe, valóságos trance állapotba jött. Tudósaink, akik a rokon népek vallását tanulmányozták, jól ismerik a sámánok révült, őrjöngő zenéjét, melyben a boszorkányos gyorsasággal vert dob szava dominál. Mindez eléggé elárulja, hogy az ihlet külső megjelenésében a remegés formáját öltötte, az isten rázta papját, mint Apolló a Pythiát, vagy ma is, a quackerek ihletett prédikátorait a Szentlélek. Ezért nevezték a Káp isten ihletését káprázásnak (Káp-rázás). Az ihlett ember víziókat látott, melyeknek káprázat volt a nevük. A szó ebben az értelemben máig megmaradt.

Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek körül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték.

Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohsem veszett ki egészen népünkből. Sőt modern városi nyelvünk is bizonyságot tesz róla, hogy a mai elfajzott, elvárosiasodott magyar lélekben is él valami tudat alatti, de annál erősebb érzése a Káp isten iránti tartozásnak és lekötelezettségnek. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kápnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja:

– Kápé!

Azt hiszem, az érvek e tömegével szemben senki sem kételkedhetik tovább, hogy az ősmagyar Pantheon egyik fontos mezei istensége Káp volt. S a nyelvész avval a büszke öntudattal teheti le értekező tollat, hogy egy istennek adott életet.

Amelie csodálatos élete

Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.

Az Amélie csodálatos élete a címszereplő főhős, Amélie Poulain történetét meséli el. A kis Amélie a többi gyerektől elkülönítve nő fel, visszafogott apja döntése nyomán, aki orvosként úgy találja, hogy lányának szívritmuszavara van (pedig szívverése csak apja testi érintése miatt gyorsul fel, melyet csak a rendszeres orvosi vizsgálatkor tapasztal meg). Anyja (aki éppoly neurotikus, mint apja) egy képtelen baleset folytán fiatalon életét veszti (amikor valaki öngyilkos szándékkal leugrik a Notre-Dame tetejéről, és pont ráesik). Az apa emiatt még jobban magába zárkózik, s az életét egy különös síremlék építésének szenteli. Amélie, magára maradva, maga szórakoztatja magát, és különösen élénk képzelőerőre tesz szert.

Amélie felnőve egy kis montmartre-i kávézó, a Két Malom pincérnője lesz, melyet egy volt cirkuszi akrobata tart fenn, alkalmazottai és törzsvendégei között pedig nem kevés különleges figura akad. 22 éves korában élete egyszerű mederben telik – néhány kútba esett próbálkozás után lemond a társkapcsolatról, és apró dolgokban leli örömét: szereti kiskanállal feltörni a karamellt a puding tetején, sétálni a párizsi napfényben, mélyen beletúrni a zöldségesnél a babszemek közé, kavicsokkal kacsázni a Saint-Martin csatornán, megpróbálni kitalálni, hány embernek lehet orgazmusa éppen abban a pillanatban („Tizenöt!” – jelenti be a kamerának), és szabadon engedni a képzeletét.

Lady Diana halála napján élete gyökeres fordulatot vesz. A megrázkódtatás okozta különféle véletlenek folytán rábukkan egy kilazult csempére a fürdőszobában, s mögötte egy öreg fémdobozra, amelybe egy kisfiú gyűjtötte emléktárgyait, aki évtizedekkel ezelőtt lakott a lakásában. Amélie-t lenyűgözi a kis doboz, és úgy dönt, felkutatja az időközben már felnőtt tulajdonosát, és visszaadja neki. Elhatározza, hogy ha sikerrel jár, és valóban örömet szerezhet a férfinak, akkor azt jelnek veszi, és hátra levő életét a jótékonyságnak szenteli, ha nem, akkor mindegy.

Számos téves próbálkozás és némi nyomozás után (melyben a zárkózottan élő Raymond Dufayel is segítségére van, egy festő, akit csontjai törékenysége miatt „üvegemberként” ismernek) végül rátalál az egykori lakóra. A dobozt egy telefonfülkében helyezi el, és amint egykori gazdája elhalad mellette, feltárcsázza egy másik fülkéből. A férfi belép, és teljesen felkavarják gyermekkori emlékei. Amélie követi őt egy közeli kávéházba, és megfigyeli a hatást, de nem fedi fel magát. A pozitív eredmény láttán valóra váltja ígéretét, és életét a másokkal való jótéteményeknek szenteli.

Afféle titkos őrangyal válik belőle: Apját (kerti törpéje és Amélie légikisasszony barátnője segítségével) ráveszi, hogy régi álmát valóra váltsa, és elszánja magát egy világ körüli útra; a presszó egy pincérnőjét és kiállhatatlan törzsvendégét csellel összeboronálja; házmesterének sok bánatos év után hallatlan örömöt szerez; a szomszédos zöldségboltban dolgozó kisegítőt, Lucient pedig megszabadítja főnöke zsarnokoskodásától (Amélie nagy élvezettel áll bosszút a főnökén).

De amíg mások útját egyengeti, vele magával senki sem törődik. A jótétemények közben, látván, hogyan tesznek szert mások a boldogságra, kénytelen szembesülni saját egyedüllétével. Ezt még nyilvánvalóbbá és fájdalmasabbá teszi, amikor megismerkedik Nino Quincampoix-val, egy hasonlóan magányos és szeszélyes fiatalemberrel – aki idegenek eldobott fényképeit gyűjti fotóautomatákból –, és beleszeret. Bár sokféle furfangos módszerrel próbálja becserkészni a fiatalembert (aki egy szexbolt alkalmazottja, amellett a vidámpark szellemvasútján kísért), többek közt az egyik, általa elvesztett fényképalbum utáni szövevényes hajtóvadászat útján, képtelen kitörni gyötrő félénkségéből, és valóban lehetővé tenni a találkozást. Raymond barátsága segíti hozzá, hogy felismerje: a saját boldogságára is gondolnia kell, mialatt másokért töri magát.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Am%C3%A9lie_csod%C3%A1latos_%C3%A9lete

HOLDASKÖNYV

AZ IFJÚ BOSZORKÁNYOK ÉNEKEIBŐL

Weöres Sándor - Pásztor Béla

1

Tűz a házam, ispiláng,

hegyes tornya rőzseláng.

Piros-sipkás emberke

mákot kaszál kertembe'.

2

Ha karodban elalszom,

hét tükörben nézd arcom.

Ha álmodban meghalok,

csukj be hét nagy ablakot.

3
Anyám, ne űzz denevért,

minden köved engem ért.

Én sírtam kiszegezve

ajtód fölött az este.

4

Fehér kígyó jaj de szép!

Fején a Hold gyöngye ég.

Sziszegése : zuzmarás

fülemüle csattogás.

5

Ha szerettél, eressz be,

ne tégy seprűt keresztbe.

Jaj, ne hívjál templomba,

hívjál üres malomba.

Jegyzet

Weöres Sándor

Bizonnyal szokatlanul érinti az olvasót, hogy ennek a strófa-sorozatnak két szerzője van. Csak regény, színdarab, tudományos munka szokott több szerzőtől származni, vers szinte soha. Ezért néhány szót kell szólnom a Holdaskönyvről; meg azért is, hogy a szerzőtársról, Pásztor Béla barátomról megemlékezzem, aki a második világháborúban zsidó kényszer-munka-szolgálatos volt és eltűnt.

Abban a költő-nemzedékben, melyhez mindketten tartozunk, Pásztor Béla volt valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű; zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való volt, mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésbõl embernek született volna. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a náci terror és a háború által leszűkített emberi sorsból, ez kapcsolt össze bennünket. 1940-ben, mikor Pesten éltem, gyakran eljött hozzám, ilyenkor valósággal fürödtünk a felelőtlen, kacskaringós, elszabadult vers-fabrikálásban. Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik; ha az egyik leírt valamit, belejavított, vagy belerontott a másik; javítás-e, rontás-e, nem sokat törődtünk vele: úgy hajszoltuk az ötleteket, mint a szél a vízfodrot, a lehullt lombot, a port. A közösen írt strófákból egy marékravalót kis ciklusokba osztottunk, Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek, csak közös hancúrozás. Vagy primitív hímzések, naiv kerámiák: sűrű indázatban nyüzsgő pirinyó démon-, ember-, állat-alakok.

Kép: Aya Kato: A boszorkány szerelme

Krasznahorkai László: Hogy visszanyerjük [Az Időkerék]

A rettenetes hajsza, hogy megértsük, ki teremtette a földet, hogy megfogalmazzuk, a véletlen miféle álma hozta létre, lassan véget ér. Metaforáink kimerültek, képzeletünk megromlott, csak értelmünk működik még eredeti rendeltetése szerint, de mi már nem értünk egyet ezzel a működéssel, már nem akarjuk átengedni magunkat az indulatnak, mely megadta és megtartotta ennek az értelemnek a lendületét. Nincs többé hely otthon lenni, és nem mondhatja senki, hogy na, ez itt az enyém, nincs elindulás és hazatérés még gondolatban sem, csupán egy kegyetlen mód csodálatos, jeges ragyogás, melyben jól látni: rajtunk kívül széles e világon senki nincsen, és rajtunk kívül széles e világon nincs, és nem is volt semmisem. Nincs, de ha mégis volna, azt előlünk valami örökre eltakarja, bármerre mozdulunk, ez velünk mozdul, mint a Hold egy rohanó gyermekkel az éjszakában – a Hold, hogy ezt a valamit eltakarja, s a Hold, hogy ezt a valamit ez a gyermek soha ne érhesse el. Egyszóval hiába minden, a világból, amiben élünk, kilátni sem, s a világra, amiben élünk, rálátni sem vagyunk képesek, ezért hagyjuk már, legyen elég ennyi, ez eldőlt, ne kísérletezzünk: a világ teljes egészében emberi, az utak zártak, már soha, de tényleg soha nem tudhatjuk meg, hogy… farkasnak lenni például, milyen lehet.

Mindez már persze nem is ejt kétségbe senkit, és nem csupán azért nem, mert megszoktuk, hogy a vesztésnek fájdalmasan gazdag szépsége van, nem, hanem mert onnan, ahová jutottunk, gondolhatnánk akár arra is, hogy ha úgy volna, és emlékeink eredeti értelmét elveszítettük, akkor mért is ne nyerhetnénk őket vissza, mi akadályozhat még meg minket itt, ezen a ponton, kimerült metaforáink és megromlott képzeletünk között? Vissza hát emlékeink ősi értelmének szépséges forrásvidékére, oda, ahová eljutni talán tényleg csak ilyen veszteség árán lehet, vissza a pontra, ahol már álltunk egyszer, mit sem sejtve még arról, hol is vagyunk! A kép, amit az ész a világról állít, most már úgysem vész oda, szabadon visszaléphetünk tehát saját tempónk ijesztő sebességéből, vissza, kifelé, oldalt egy rendkívül bonyolult sodródás után egy egyszerűbb értelemhez, oda, ahol végre világossá válik, miből lett nekünk ez a sok isten, pokol és égi szerkezet. Látni fogjuk azt, amit bár most először, ám már régen láthattunk volna, és nem lesz mögöttünk senki nagyobb erő, mert ha volna is akkor valaki mögöttünk, mi ezt a valakit ugyanúgy örökre eltakarjuk, mint a Hold abban az éjszakában azt a rohanó gyermeket. Nem lesz hát segítségünkre semmiféle rejtett nagyság, nem lesz kinek hódolni többé, ott állunk majd saját világunk abszolút középpontjában, hogy újabb évezredeken át most meg már a dolgok visszafordíthatatlanságának halálos konstrukcióját próbáljuk megfejteni. De közben… közben már visszanyertük ama bizonyos ősi emlékek jótékony világosságát, az emlékeket arról, hogy a szó legkegyetlenebb értelmében: minden a miénk, az emlékekét, hogy mi teremtettük meg, ami van, s hogy mi magunk helyeztük el a dolgainkat az időben.

Akkor látni fogjuk: az időt is mi magunk teremtettük, így hát megállítani és megindítani is csak mi magunk lehetünk képesek, ezért aztán módját is ejtjük, hogy újra és újra átadjuk magunkat egy rejtélyes szórakozásnak: megállítani és megindítani az időt.

Ottlik Géza: A drótszemüveg

Wallersheimbi lovag Feszt Ernővel ebben az időben gyakran gyalogoltunk hazafelé a belvárosba, Budáról jövet, a februári éjszakákon. Kemény tél volt. Gépkocsira nem volt pénzünk. A Duna felett köd feküdt, a rakpart gázlámpáinak fénye szétfolyt benne. A nagyszállók földszinti ablaksora halványan derengett. Állt a bál. A néger zenére egy tánc lépéseit igyekezett megtanulni mindenki, akinek illett. Fülem hegye és lábujjaim a vékony lakkcipőben majd lefagytak, mire idáig értünk. Más kérdés is aggasztott.

- Voltaképpen - kérdeztem Ernőtől - mi a mennykőnek kell nekünk minden este felmászni a Márvány utcába?
Vajon Oli miatt? Bizonyos, hogy nekem is tetszett Oli, kivált, míg meg nem szoktam az arcát. Piros szája volt, hosszú pillái. Két-három igen egyszerű vonással olyan üdére rajzolta meg őt a természet, hogy aki először pillantotta meg, felvillanyozódott szépségétől. Kellemes volt az a tudat, hogy a világon van, s hogy én is láthatom szeme kék színét. De a többieket, társaságukat untam. Ha Feszt Ernő nem ilyen kitartó, én lassacskán elmaradoztam volna Oliéktól. Ernő Olíviának nevezte. Azt hiszem, Olgának hívták.
- Te - fordultam barátomhoz -, csak nem vagy szerelmes ebbe a lányba?
- Miért ne lennék? - kérdezte gúnyosan és kihívóan.
Nevettem. Tudtam, hogy Ernőnek esze ágában sincs szerelmesnek lenni Olíviába vagy bárkibe. Nem abból a fából faragták. Odaszoktunk a Márvány utcába, ennyi volt az egész. Szólt a gramofon, sonkát, marhanyelvet, savanyú bort kaptunk, társasjátékot játszottunk. Kényelmesség, nehézkesség volt, hogy ennyire odaszoktunk.
- Hiszen - mondtam Ernőnek - szép lány Oli, de hát roppantul jelentéktelen! Szegénykém, ha nem lenne fiatal...
- Tudom - vágott közbe Ernő gyorsan.
Fél három lehetett, vagy több is. Minden alkalommal utolsónak távoztunk. Az elhagyott Lánchídon lépegettünk. Ernő megállt. A folyó szakadatlanul mormogott odalenn. A jégtáblák méltóságos lassúsággal mozogtak. Közöttük fürdőztek a sirályok. Némelyikük kíváncsian felszállt, megnézett bennünket, körözött, bukfencet vetett, azután bámulatosan kecses ívvel ismét leereszkedett a víz színére. A korlátra könyökölve arra gondoltam, hogy ilyen hűvös, fegyelmezetten nagyvilági verseket volna jó írni, mint amilyenek ezek a fehér madarak. Nagyúrinak éreztem őket minden légtornász-bolondozásuk ellenére is. Ernő kigombolta télikabátját, hogy cigarettát halásszon elő a zsebéből. A gyufa lángja megvilágította hidegen vigyorgó arcát. Örökké mosolygott, mereven s mégsem bántóan. Mélységesen meg volt hatva a sirályok szállongásától és a jeges Dunától, s ezért valami sürgős, kegyetlen eszességet mondott. Kabátját is széttárta, hogy evvel is hűtse magát. Szmokingja zsebéből előszedte a teasüteményeket, amiket Oliéknál lopott a madaraknak. Szétmorzsálta, s úgy dobálta feléjük a levegőbe. A sirályok boszorkányos ügyességgel kapták el a morzsákat; kerülgették egymást, szinte orra buktak, s olykor akár hanyatt lebegtek, csapdostak Ernő homloka előtt.
Barátom magas, római orrú fiú volt. Arcára még jól emlékszem. Ahogy teltek az évek, elszakadtunk. Egy napon rákapott valami kábítószerre. Egy ideig mit sem hallottam felőle. Azután főbe lőtte magát, és meghalt. Már ez is régen történt. Bajosan tudnám megmagyarázni, miért érzek összefüggést Feszt Ernő és a dunai sirályok között. Kínálkozó lenne az a költőies hasonlóság, hogy mindketten egyszerre voltak kékvérűek és bohócok. De az ilyen hasonlóságot utólag az agy eszeli ki. Inkább csak a kép maradt meg bennem élesen: a híd, a jégtáblák, Ernő és a sirályok.
Feszt Ernőt ki nem állhatták az emberek. Nehéz lett volna ezért elítélnem őket. Ernő legjobb esetben is különcnek volt nevezhető. Komisz, színpadias modorban kezelte a társaságot. Piperkőcnek tartották, mert gomblyukában virágot hordott, s ruháit illatszerekkel kente be. Zsebkendője levendulavíztől bűzlött. Pipázott is, kurta angol pipából, erősen pácolt dohányt. Imádta a szagokat. Fejét magasan tartotta, és ügyelt minden mozdulatára. Tudta, hogy nem kedvelik, mert gőgös és pökhendi. Azon fáradozott, hogy még gőgösebbnek és pökhendibbnek lássék.
A suszterinasok is láthatták rajta, hogy kissé hibbant. Az emberek fintorogtak a háta mögött. A műveltek tudták, hogy ez a hatásosság éppoly elavult, századvégi divat, mint a sétapálca az arszlánok körében.
- Minek hord maga sétapálcát? - kérdezte tőle Oli. A Ferenciek terén mentünk keresztül, hármasban. Tudtam, hogy Ernő utálja az efféle tolakodó kérdéseket. Mindenfajta személyeskedést durva illetlenségnek érzett. Ezenfelül, Oli ezt már egyszer megkérdezte tőle. Azt vártam tehát, hogy ilyesmit válaszol: "Elhunyt nagybátyám kívánságához képest", vagy "Törvényes jogomnál fogva", vagy röviden: "Hajhullás ellen" - egyszóval, valami tótágast álló bolondságot, mint ahogyan első alkalommal válaszolt erre a kérdésre, amire Oli hidegen megrázta a fejét. "Sajnálom, de nem értem" - mondta és elfordult. De Ernő ezúttal csak ennyit mondott, szelíden vigyorogva:
- Mert szeretem.
Kezébe nyomta Olinak elefántcsont fejű botját, hogy próbálja ki, milyen jó hadonászni vele. A lány szó nélkül visszaadta, azután hozzám fordult, s másról kezdett beszélni.
Ezen a sétapálcán egyébként Ernő egyik professzorának a szeme is megakadt egyszer. A leckekönyvét íratta alá. Az egyetemi tanár letette a tollat, és végignézte őt. Habozott.
- Magát nemigen láttam - mondta.
Ernő elmosolyodott.
- Látogatta az előadásokat? - kérdezte a tanár szigorúbban.
- Sajnos - szólt Ernő szeretetre méltóan -, csakugyan nem állt módomban meghallgatni méltóságodat.
Az előadásokat senki sem látogatta, de Ernőnek most mégis azt kellett volna felelnie, hogy igen, hogyne, mindig ott volt. Semmi kedvet nem érzett ehhez. Nem vette tudomásul, hogy tiszteletlenség tőle, ha nem hazudozik, esküdözik.
- Hogyhogy? - meredt rá elképedve a tanár. - Nem állt módjában? S miért nem?
- Nohát - mondta Ernő elhárító mozdulattal s elnézően mosolyogva -, nyilván magántermészetű ügyeim miatt...
Biccentett és elindult.
- Várjon! Hová megy? - kiáltott rá a tanár. - Bolond maga, kérem?
Ernő felvonta szemöldökét, és három lépéssel a tanár orra elé sétált.
- Bocsánat - mondta lekötelezően mosolyogva -, nem jól értettem.
- Menjen a fenébe - kiáltotta a tanár mérgesen -, minek jött maga ide?
Ernő valóban mindenütt fölösleges volt. Felingerelte a jámbor embereket. Belékötött a hivatalnokokba, akiktől valamilyen ügye elintézése függött, mert nem tetszett neki a hang vagy a fölényes részvétlenség, amellyel fogadták; és belé kellett kötnie ezekbe az emberekbe, mert becstelennek érezte volna magát, ha szemet huny, ha bármit is lenyel. Ha egy pincérről azt gyanította, hogy hajlamos a pimaszkodásra, kihívta az összeütközést, ahelyett hogy óvatosan kikerülte volna, éppúgy, mint tanáraival, feletteseivel. Kénytelen volt vele. Talán belebetegedett volna, ha nem teszi. Persze, kötekedőnek látszott. De voltaképpen egyetlen lovagias ügye sem támadt. Ellenfelei elképedtek könnyed modorán, és módfelett túlzó, szigorú, szertartásos udvariasságát nevetségesnek, habár bosszantónak érezték.
- Azért jöttem ide - mondta a jogásztanárnak -, hogy a leckekönyvemet aláírassam. De nem fontos! Remélem, ez a jelentéktelen ügy, amely egyikünket sem érdekelhet különösebben, nem hozza ki önt a sodrából. Nem szívesen sérteném meg a fennálló konvenciókat. Már így is nehéz helyzetben vagyok - mosolygott.
Voltaképpen leckéztette az embereket. A könnyedség hiányára, hibáikra, ízetlenségeikre, neveletlenségükre figyelmeztette őket lépten-nyomon a maga roppant ízlésességével. Ezt senki sem szereti. Magam is kellemetlen ficsúrnak tartottam volna Ernőt, ha nem tett volna velem kivételt. Jólesik olykor közönségesnek lenni. Nyújtózkodni egyet, a szereptől görcsös combunkkal.
"Nem mondhattam meg neki - magyarázta Ernő -, hogy nem tartom elég érdekesnek az előadásait." Beiratkozott az orvoskarra. Itt két félévig bírta ki, rettenetes erőfeszítéssel. Ugyanis már azt is embertelen megalázásnak érezte, ha egy tanársegéd így szólt hozzá: "Jöjjön ide." Ez tiszteletlenség személyével szemben. Egymaga viaskodott a diákság, Magyarország s az egész emberiség helyett az egyénnek járó emberi méltóságért. Pózait persze a kutya se értette. Hallgatótársai, tizennyolc-húsz éves faragatlan, jókedvű kamaszok, nem barátkoztak vele. A lányok azonban észrevették előnyeit. Egészen mulatságos ez a kolléga. Szívesen tűrték előzékenységét, lovagiasságát. De a háta mögött ők is vihogtak. Nem bírtak közeledni hozzá. Önhittnek vélték, fennhéjázónak. Azt is tudták, miért ilyen. Mert szép fiú. Egy kis fekete, sűrű szemöldökű hallgatótársnője aztán a szemébe vágta. Mérges volt Ernő rendíthetetlen hűvössége miatt. Egy szűk előadóterem ajtajában álltak, melyben kevés ülőhely volt, s Ernőnek természetesen sohasem jutott, mert a rohamozó tömeg elől félreállt, s mindenkit maga elé engedett: "Méltóztasson parancsolni!" A fekete kislány hozzáért Ernő karjához. Nyomban félreugrott, s átadta helyét, ahol támaszkodni lehetett.
- Bocsásson meg, hogy előbb nem vettem észre - suttogta, mert az előadás már folyt.
- Ne legyen már olyan fölényes - susogta vissza a mérges kislány. - Akad még ilyen szép fiú a világon. Nem kell megőrülnie attól, hogy az arcéle hasonlít Caesaréhoz!
Ez a szemrehányás csaknem megrendítette Ernőt. Lesújtotta az a gondolat, hogy őt a szépségével hivalkodónak hihetik, mint egy kereskedősegédet, aki dölyfös, mert sikere van a cselédlányok közt. Kétségbeesett fintorral mesélte el nekünk. Láttam, hogy komolyan bántja őt.
- Ne félj - biztattam -, ronda vagy, mint egy sápadt kísértet.
- Szörnyű félreértés - morogta -, s talán mások meg azt hiszik, a származásomra vagyok gőgös. Még jó, hogy nincs sok pénzem.
- Nagy szerencse - bólogattam.
- Nem tréfa - kiáltotta. - Esküszöm, hogy találkoztam olyan emberrel, aki szentül hitte, hogy különb a többinél, mert tömérdek pénzt keres. Vagy mert miniszter. Vagy mert báró volt az apja! Angyali tájékozatlanság!
Szívből nevetett. Aztán elkomolyodott.
- Mit csináljak? - kérdezte.
- Hát magyarázd meg, hogy nem tartod szépnek magadat.
Legyintett.
- Magyarázni roppant közönséges dolog, s mindig kilátástalan.
Kitalált valamit. Másnap Oliéknál, mindnyájunk megrökönyödésére, szemüveggel jelent meg. Ez a szemüveg azonban rendkívüli darab volt. Nyomott, hitvány, ónkeretes, krajcáros szemüveg, amilyent már a falusi suszterek se igen hordtak. Választékos öltözködése mellett úgy hatott, mint egy kisebb testi hiba. Ernőnek pompás kedve volt.
Csúnyának érezte magát evvel a szemüveggel. Csúnya is volt, de inkább különös. Ezen az estén áradt belőle a kénsavas szellemesség. Csillogott a szeme az üveg mögött. Könnyedébb volt, mint valaha. Álmélkodva vettem észre, hogy Oli felvillanyozva bámulja őt.
Mintha varázsereje lett volna a rút pápaszemnek. Ernő számára lehetett olyan titkos izgatószer, ami megsokszorozta erejét. Azt kellett tapasztalnom, hogy Oli megérti Ernő fondorlatos humorát, bonyolult és fanyar ötleteit, jó helyen nevet, s - ahogyan kell - csupa derű az arca, jóllehet Ernőé teljesen szenvtelen, mint mindig.
- Rossz a szeme? - kérdezte Oli nevetve.
- Rossz - bólintott Ernő. - Kifogástalanul látok vele, és ez zavar.
Néhányan körülállták őt és várakozóan nézték.
- Kimutatható ugyanis - folytatta Ernő -, hogy kisebb-nagyobb mértékben minden embernek hibás a látása. A világ erre rendezkedett be, és én, az egyetlen kivétel, ilyen módon eddig mindent torzítva láttam.
- De honnan szerezte - kérdezte Oli - ezt az ósdi okulárét? Ilyet már nem is árulnak.
Ernő vállat vont.
- Csináltattam - mondta. - Azt hittem, tetszeni fog. Nem szép?
- Nem! - kiáltotta a lány kacagva.
- Akkor jó - bólintott Ernő. - Ezt mondta a látszerész is, de attól féltem, hogy csak biztat.
Jókedvűen pislogott.
- Tudja, milyen szemüveg ez? - vonta félre Olit bizalmasan. - Bocsánatot kér helyettem! Ha meglökök valakit, egy szót sem kell szólnom, csak feléje fordítom az orromat, és rendben vagyunk!
Oli mulatott. Táncolni kezdtek. Kétségtelen, hogy a szemüveg segítségével barátomnak sikerült kifejeznie nehezen megfogható lényét. Ha máskor így beszélt, az ilyen sötétkék szemű lányok, mint Oli, idegenkedve húzódtak odébb, hallgattak, vagy tüntetően néztek össze barátaikkal. Ezen az estén alig váltak el egymástól. Ernő nem erőszakolta rá a társaságát. Oli volt az, aki a fiúhoz szegődött, és karonfogva jártak egyik szobából a másikba.
- Nem is tudtam, hogy maga ilyen - mondta neki a lány.
- Én elárulhattam volna, ha hozzám fordul - mondta Ernő.
- Azt hittem, mindenkit lenéz - magyarázta Oli -, de most már látom, hogy nem. Vagyis, csakugyan. - Nagyot kacagott. - Maga mindenkit lenéz!
Mások is közeledtek feléjük. Érdeklődés és nekibuzduló rokonszenv irányult Ernő felé. Eszembe jutott megismerkedésünk napja. Vacsoránál ültünk, nagy társaság közepén. Érdeklődéssel néztem az idegen fiú gunyoros fehér arcát. Jól érezte magát, talán attól, hogy egy piros gyertya égett előtte az asztalon. Dúsgazdag bankár lánya ült közöttünk. Ernő tárcájából cigarettával kínálta. A lány, akinek talán nem tetszett, hogy közénk ültették, anélkül hogy feleletre méltatta volna Ernő mozdulatát, táskájából saját cigarettáit szedte elő, s egyet a szájába dugott. Aranyvégű egyiptomi volt.
- Adjon tüzet - mondta. Ernő megemelte a gyertyát.
- Nem, nem! - tiltakozott élénken a hölgy. - Még lecseppenti a ruhámat! Nyolcszáz pengős modell.
Ernő szó nélkül kihúzott nadrágzsebéből egy gyűrött százpengőst, összesodorta, a gyertyalángnál meggyújtotta a csücskét, és evvel adott tüzet. A pénzt aznap kapta nagybátyjától, valami vizsgajutalomként. Még soha nem volt ennyi pénze, ezt hamarosan megtudtam. Én a markommal nyomban eloltottam az égő bankjegyet. Még végig sem gondolhattam, milyen mértékben nyegle ez a tréfa, mit tartsak felőle - ő már egy szempillantás alatt ellenszenvessé vált mindenki előtt. Az asztal körül ülők, fiatalok, idősek dermedten, leplezetlen felháborodással nézték. Meg kellett őt szeretnem. Időm sem volt tétovázni. Az idegenkedés, a kiközösítő homlokráncolások kellős közepén mellen ragadott a sebes rokonszenv, minden egyebet megelőzve. Meg kellett őt szeretnem, mert mindenki utálta. Így ismertem meg ezt a keserű ripacsot.
Különös szemüvege mintha jégpáncélt olvasztott volna meg körülötte. Sokan nyilván megértették, hogy tréfálni is lehet. Ernő egy mákszemnyit sem törődött az emberekkel. Ugyanúgy fecsegett, mint másszor. De a szemüveg engem is megtéveszthetett, mert úgy véltem, szelídebb, kezesebb, emberibb a megszokottnál.
Olival másnap moziba mentek. Azután sétáltak. Délelőtt olykor a Váci utcában láttam őket. Este együtt mentünk át Budára. Más szemmel kezdtem nézni a kislányt. Mi a szöszt találhatott benne Ernő? Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy szerelmes belé. Ezt Oli sem képzelte, pedig ő hamar elhitte az ilyesmit. De Ernő hideg, elmés, nyugodt mosolya kizárt minden ilyen lehetőséget. Egy hétig tartott ez a heves együttlét, ónkeretes szemüvegét is ennyi ideig viselte.
A hetedik napon, éjfél után, Ernő megérintette a karomat.
- Gyere - mondta.
Csak a lépésünk kopogott a járdán. Az alagút kijáratánál egy koldusasszony kuporgott, s amint elhaladtunk mellette, felriadt.
- Kezüket csókolom - motyogta közönyösen, semmire sem számítva. Ernő visszafordult, s a koldusnő ölébe tette pénzét, két-három pengő lehetett, aprópénzzel elegy. - Kezét csókolom - mondta megint a meglepett asszony. Ernő megemelte kalapját. Zavarban volt.
Ez nem volt gúny, sem jótékonyság, sem színésziesség. Alig figyelt oda, mit csinál. Zavart szomorúság volt ez, láttam. Ismertem őt, mint a tenyeremet. A híd második pillérénél megálltunk.
- Mi bajod? - kérdeztem.
Tehetetlenül nézett rám:
- Van egy cigarettád?
A gyufa lángjánál felvillant az arca, nevető ráncaival. Vigyorgott.
- Mit nevetsz? - kérdeztem türelmetlenül.
- Érdekel? - szólt lassan. - Elmondhatom.
Egy fél órája sincs, hogy odafent, áthaladva Oli félhomályos szobáján, észrevette a lányt, egy fiatalemberrel kettesben üldögélni. Éppen szétrebbentek. Visszafordult. De egy másik lány lépett be, s leültek Oliékhoz. Ernő két szó után felállt. Oli is. Az ajtóban hozzálépett. - Ernő - súgta. - Jó barátom vagy, ugye?
- Tegeződtök? - kérdeztem én, kissé megütközve.
- Hogyan? - Ernő megakadt. - Igen, tegeződtünk - folytatta. - Egyszóval, Oli arra kért meg, hogy vigyem el nyakukról azt a lányt. "Megértesz, ugye? - kérdezte. - Palit egy hónapja nem láttam!"
- Palit?
- Így hívják. Oli melegen nézett a szemembe. "Természetesen, nagyon szívesen" - mondtam. - "Csak azt jegyzem még meg - már éppen közölni akartam veled -, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd." Oli szája tátva maradt, és gyanakodva vizsgált. Aztán kitört belőle a nevetés. "Te bolond!" - kiáltotta. - "Most ne butáskodj!" Fél kézzel eltolt magától. Felkértem tehát táncolni a fölösleges kislányt, hogy Oli kettesben maradhasson avval az úrral.
Ernő a folyóba bámult. Szenvtelenül adta elő történetét. Hallgattunk.
- Hát ezt nevetem - mondta.
- Te csakugyan szerelmes vagy ebbe a lányba? - kérdeztem ostobán.
Felém fordult. Nem rám nézett; nem tudtam, hová nézhet.
- Dehogy - mondta anélkül, hogy a hangsúlyt leeresztette volna a szó végén.
Egy sirály bukott fel, nyomában másik három. Alamizsnáért keringtek, és bohóckodtak a kőpárkány előtt. De Ernő ezúttal megfeledkezett róluk. Nem volt a zsebében teasütemény. Leemelte hát orráról ónkeretes szemüvegét és kedvesen, úri-bohókás mozdulattal odavetette az ezüstszárnyú madaraknak. Talán úgy vélte, amúgy sincsen már szüksége rá. Úgysincsen irgalom a számára. Többé nem csúfította el magát a boldogságért. Még volt egy-két éve. Mondom, hamarosan elszakadtunk egymástól. Arca megint szép volt, és a ködös éjszakában is láttam, milyen kevély. A sirályok ijedten rebbentek szét egy pillanatra.