Richard Bach: Jonathan Livingston sirály

1

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain.

Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre, mire vagy ezer mohó sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Elkezdődött egy újabb dolgos nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülést, és már annyira lelassult, hogy a szembe fújó szél hangja suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszítette figyelmét, szeme résnyire szűkült, visszatartotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.

Csakhogy Jonathan Livingston sirály – a szégyentelen, aki megint nekifogott, hogy izomszakasztó ívbe görbítse a szárnyát – lassabban, egyre lassabban repült, és ismét csak átesett – nem volt mindennapi madár.

A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja – azt, hogyan jusson el a parttól az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.

Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel nemigen válik népszerűvé a többi madár szemében. Még a szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának fele magasságban repült a víz fölött, kisebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lábai hosszan, laposan szántották a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei komolyan aggódni kezdtek.

– Mire jó ez, Jon, mire jó? – sopánkodott az anyja. – Miért esik nehezedre, hogy olyan legyél, mint a Raj többi tagja? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Miért nem eszel? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!

– Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.

– Figyelj rám, Jonathan – mondta az apja békülékenyen. – Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a csónak, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Ez a repülés-dolog szép, szép, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.

Jonathan szórakozottan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a Rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halak és kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.

Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Az időt pocsékolom ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

Csukás István: Keménykalap és krumpliorr

Fejezetek:

1. Mit küldjünk egy betegnek?
2. Kitalálnak egy cirkuszt
3. Általános meghökkenés
4. Kell egy tigris!
5. Az oroszlános plakát
6. Bűntény az Állatkertben
7. Nyomoznak a vadlibák
8. Kell egy véreb!
9. Helyszíni szemle
10. Kell egy kis logika!
11. A nyomok a padlásra vezetnek
12. Megszervezik a figyelőszolgálatot
13. Botrány a divatbemutatón
14. A nyomok a csatornába vezetnek
15. Péternek van egy ötlete
16. Karcsi álma
17. Kell egy távcső
18. A tettes lépre megy
19. Erőszakot alkalmaznak
20. Díszelőadás

Kell egy véreb!

A kis Rece elmélázva ette az ebédet. Csak a teste volt jelen, a szelleme ide-oda csapongott. A nyomozáson mélázott, s néha úgy érezte, hogy olyan egyszerű az egész, mint egy pofon: elcsípik a tolvajt, átveszik a jutalmat, és kész! Máskor meg úgy érezte, hogy megoldhatatlanul nehéz és bonyolult ez a nyomozás. Mert hogyan kell például elkezdeni?
Meg mi kell egy ilyen nyomozáshoz?
Idegesen rázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Bátorítgatta magát. Nem kell elcsüggedni! Meg: azért van az ember esze, hogy mozgassa!
A kis Rece mozgatta.
És akkor rájött, hogy legegyszerűbb, ha tanácsot kér a bátyjától. Hát persze! A bátyja mindennap elolvas egy detektívregényt. Nincs nála tájékozottabb ember detektívügyben Budapesten. Most is olvas egyet, a tányérnak támasztva.
A kis Rece szelleme visszatért a testébe, szeme vidáman ragyogott, mozdulatai meggyorsultak, rendes tempóban belekanalazott a krumplifőzelékbe, majd rendes tempóban félre is tolta a tányért az utálatos krumplifőzelékkel. Egyszóval a kis Recébe visszatért a szellem.
A bátyja arcát vizsgálgatta, hogy vajon milyen hangulatban van. Úgy találta, hogy jó hangulatban van, meg lehet próbálni a kérdezősködést.
– Szeretnék kérdezni valamit!
– Hm?! – A bátyja fel se nézett, továbblapozott a könyvben.
– Azon vitatkoztunk, hogy mi kell egy nyomozáshoz.
– Vitatkoztatok?
– Vagyis én csak hallgattam azt a sok hülyeséget, amit összebeszéltek, hogy kell egy esernyő, egy kalocsni meg hajszáldrót meg ilyesmi.
– Ez tényleg hülyeség. Bár a ti szellemi színvonalatokon az is meglepő, ha folyamatosan tudtok beszélni!
A kis Rece lenyelve a sértegetést, könnyed, csevegő hangon folytatta a társalgást:
– Szerintem egy revolver kell hozzá.
– Ez cseppet sem kisebb hülyeség! A nyomozáshoz elsősorban egy hulla kell!
– Igen, természetesen, világos – bólogatott a kis Rece.
– Anélkül nincs nyomozás!
– Hogyne, hogyne.
– Azután attól függ!
– Mitől?
– Hogy hol történt a bűntény. Zárt helyen vagy szabadban?
– Mondjuk, hogy a szabadban.
– Akkor komplikáltabb. Mert például az eső elmoshatta a nyomokat. És akkor nem lehet min elindulni.
– Hát igen.
– Ilyenkor legjobb a véreb.
– Egy véreb?
– Igen. Azt odaállítjuk, szagot fogatunk vele, és megkezdődhet a nyomozás. Főleg az angoloknál divat ez.
– Főleg.
– A franciáknál már mondhatjuk, hogy ez nem szokás. Ez a véreb olyan angol specialitás.
A kis Recét nem érdekelték az angol specialitások, ásított egyet, amit a bátyja nem vett jó néven.
– Figyelj, ha oktatlak! Legalább vágj értelmes képet, ha megpróbállak belevonni egy intelligensebb beszélgetésbe!
De a kis Rece már megtudta, amit akart, és az intelligens beszélgetés teljesen hidegen hagyta. Lényeg az, hogy kell egy véreb. Ami szagot fog…
Elmosta a tányérját, a főzeléket ügyesen kikotorta egy újságpapírba, majd belecsúsztatta a vödörbe.
Az ajtóból visszaszólt az elmerülten olvasgató bátyjának:
– Azért kösz az intelligens beszélgetést!
A bátyja föl se nézett, úgy mondta:
– Ott a recept az asztalon, váltsd ki a mama altatóját!
A kis Rece szokásból ellenkezett.
– Miért én?
– Cserébe az intelligens beszélgetésért!
A kis Rece belenyugodott, nem olyan nagy ügy! Zsebre vágta a receptet.
Lecammogott a lépcsőn, a kapuban megállt, figyelte a napsütötte utcát.
Honnan vegyen vérebet?
Addig is unalmában elsétált a gyógyszertárba, és kiváltotta az altatót. A bal zsebébe dugta. A túlterhelt zseb kidudorodott, és a tabletták minden lépésnél csilingeltek az üvegben.
Sétálgatott az utcán lassú, lusta léptekkel, és mustrálgatta a kutyákat.
Hát kutya éppen volt elég, kicsi, nagy, görbe lábú, szálkás szőrű, fehér, fekete, de mindnek póráz volt a nyakában, és a pórázt mindig fogta valaki. Szabad, gazdátlan véreb nem volt a láthatáron.
A kis Rece vizslató szemekkel ballagott tovább, fürkészte az utcát, a fák tövét, az üzletek bejáratát.
És akkor meglátott egy fiút, aki mérgesen ráncigált a pórázánál fogva egy kutyát. A kutya nyaka kinyúlt a ráncigálástól, négy lábát megfeszítette dühösen, de nem mozdult. Ahhoz képest, hogy milyen kis vakarcs volt, jól tartotta magát.
A kis Rece élvezettel szemlélte a párviadalt. A fiú nagy tehetséggel átkozódott:
– Gyere már, te dög! Te kelekótya fityfiritty! Az anyád kóbor sakál volt, az apád meg egy ütődött ebihal!
A kutya fogát vicsorgatta a sértegetésre, és még makacsabbul kapaszkodott a tavaszi földbe lehetetlenül kurta lábaival.
A fiú fújt egyet, lélegzetet vett, és pompás szózuhataggal szidta a kutyát:
– Te zabikutya! Te elfuserált dögevő! Te patkányfarkú, gülüszemű, vízfejű, törpe szörnyeteg! Bableves-meghajtású szőrdízel! Te spirituszba való, nagyra nőtt bacilus! Te kettéharapott macskacápa! Te, te, te!
A fiú kifulladt, megtörölte a homlokát.
A kis Recének úgy tűnt, mintha a kutya magában röhögne. Apró porcelánfogait villogtatta, és elfeküdt a porban, mint egy kecskebéka, szétterpesztve a lábait.
A kis Rece közelebb lépett.
– A te kutyád?
– Viccelsz?
– Nem. Komolyan kérdeztem.
– Nézz rám: úgy nézek én ki, mint egy menhelyi gyerek?
A kis Rece ránézett a fiúra, majd a fejét rázta.
– Nem.
– Hát kéne nekem ez a kutya? Hát kutya ez egyáltalán? Hát azt hiszed, hogy önszántamból röhögtetem ki magamat?
– Vagyis nem a tiéd. Csak rád sózták.
– Éles az eszed, testvér, mint a borotva! – bólogatott a fiú.
– Miért nem kötöd egy fához, aztán spuri! Otthagyod.
– Én már mindent megpróbáltam! De ez a dög mindig hazavergődött valahogy, aztán én kaptam érte a nagy ruhát!
– Akarod, hogy segítsek rajtad? – A kis Rece közönyös arcot vágott, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a kutyaügy, csak éppen ma jószívűségi rohama van.
A fiú vizsgálgatta a kis Recét.
– Halljuk, testvér, az ajánlatot!
– Nem mintha nekem kellene! Ha én éppen kutyát akarnék, bokszernél alább nem adnám! De van egy beteg nagynéném, meglepném vele. Erősen rövidlátó szegény, neki mindegy, csak ugasson.
– Vagyis?
A kis Rece tovább feszítette a húrt, ijedten lehajolt a kutyához.
– De nem koszos ez a kutya?
– Ez? Tiszta, mint a patyolat! Mindennap vele mosom föl az előszobát!
– És nincs gilisztája?
– Ennek? Nézz rá, testvér! Hát van olyan épeszű giliszta, aki ebbe belemászik? És egyáltalán! Belefér ebbe egy egészséges giliszta?
– Nem veszett véletlenül?
– Elárulok egy nagy titkot. Ezt be akarták oltani veszettség ellen, és mikor az állatorvos meglátta, röhögőgörcsöt kapott! Egy napig nem is bírta abbahagyni! Aztán papírt adott róla, hogy ha ez a kutya meg tud harapni bárkit is, ő kifizet minden kárt. Ez a kutya abszolút veszettségbiztos!
– Na jó, én megszabadítlak ettől a kutyától, ha akarod.
– Csak egy kérdés, testvér! Hol lakik a nagynénéd?
– Cinkotán. De annak is a legvégén, ott már nincs semmiféle közlekedés. Az már nem is Budapest. Postás is csak hetente egyszer jár. Puskával, mivel olyan elhagyatott vidék. Ott már a tanyavilág kezdődik.
– Tessék, itt a kutya!
A fiú a kis Rece markába nyomta a pórázt, és gyorsan továbbállt.
A kis Rece észbe kapott, hogy nem tudja a kutya nevét, utána kiáltott:
– És mi a neve?
– Lili! Apja Redington Alfonz! Anyja báró Kukkházy Izidóra!
A fiú hangja messziről szállt át a tavaszi légen.
A kis Rece megvakarta a fejét, aztán a kutyára nézett.
– Elég hülye neved van.
A kutya szemérmetlenül vigyorgott a porból.
– Szerencse, hogy a szüleid neve még hülyébb. Na gyerünk, Lili!
A kutya farkát csóválta, és szépen, engedelmesen elindult a kis Recével.
A kis Rece örült, hogy a kutya nem vette a szívére a gazdacserét, hálából beszélgetni kezdett vele:
– És tudsz nyomozni, Lili?
A kutya vakkantott, mintha értené, és a szemtelen vigyorgás nem tűnt el a képéről.
– Az jó! És szagot fogni, ahogy a vérebek?
A kutya felugrott a levegőbe, mintha azt akarná mutatni, hogy ekkora nagyságú vérebekkel is felveszi a versenyt szimatolás dolgában.
– Akkor jó barátok leszünk, Lili. Én vagyok a gazdád. Gyerünk, Lili!
Lili csillogó szemmel nézte a kis Recét, pofájáról nem lehetett leradírozni a vigyorgást. Majd fogta magát, és előrerohant, úgyhogy a póráz megfeszült, és a kis Recének ki kellett lépni, ha nem akarta, hogy a kutya megfulladjon. A tabletták veszettül csilingeltek a nadrágzsebben.
Így értek a térre. Elöl a kutya, hátul a kis Rece ügetett, átvágtak a sütkérező mamák közt, át a homokozón, a kis pockok hipnotizálva ugrottak szét, mint a bolhák.
A kis Rece még futtában látta, hogy Bagaméri a kocsijára könyököl töprengő arccal, és – igen – egy hatalmas véreb volt a kocsi kerekéhez kötve, fogát vicsorgatta, széles, lelógó pofájából csorgott a nyál.
A kis Rece sötéten morogta maga elé:
– Gyanús! Nagyon gyanús ez a Bagaméri!

Kertész Ákos: Névnap

Az ősállapot, mely a teremtés kezdete

Aki ismeri a naptárt, tudja (s aki nem ismeri, könnyen ellenőrizheti), hogy Gusztáv és lehel napja augusztus másodikára, László napja pedig nyolcadikára esik, s e szerencsés szomszédság adta az ötletet Vig Gusztáv, Varga Lehel és Mazur László asztalosoknak az Általánostól (teljes nevén: Általános Asztalosipari Ktsz Budapest), hogy kollégák lévén, nevük napját minden esztendőben augusztus első szombatján közösen ünnepeljék meg asszonyaikkal együtt (ami ugyan Mazur Lászlót nem akadályozta meg abban – lévén egy másik László-nap is –, hogy ő június huszonkilencedike körül külön névnapot tartson Babinszki Péter nevű sógora és annak Szakáll Pál nevű kollégája társaságában, erről azonban az Általánosban nem beszélt, mert fejlett erkölcsi érzékű ember volt, és valamiképpen árulásnak érezte a dolgot a másik kettővel szemben, tekintve, hogy amazoknak csak egy-egy névnapot juttatott Gergely pápa). Első alkalommal a Corvinban mulattak, de a muri nem sikerült kívánságuk szerint, hiába erőlködtek a neves művészek az étterem dobogóján, a műsor unalmas volt, és megközelítően sem röhögtek olyan jókat, mintha Mazur Laci mesélte volna el, hogy járt a feleségével az egyszeri cigány, vagy Varga Lehel adta volna elő egyikét azoknak a történeteknek, melyek úgy kezdődtek, hogy "feljött a paraszt Pestre", vagy néhány légkör nyomás alatt Vig Gusztáv játszotta volna el széles jókedvében, hogy mozgatja a farát Szocsányiné, mikor a ktsz jóvérű elnöke betéved az asztalosműhelybe, s rögtön le is ragad a bejárat mellett a politúrozó asszonyok körül (akik, tekintve, hogy kezükben a sellakos labdaccsal körkörös mozdulatokat végeznek a panelek felületén, mindenképpen mozgatják a farukat, de Szocsányiné, ha meglátja az elnököt, mindent bedob), továbbá a pincér fölháborítóan flegma, a bor drága, a hús rágós volt, a teremben kibírhatatlan volt a meleg, és még csak le se vetkőzhettek trikóra, mint odahaza, ezenfölül, ha egy kicsit oldódott a kedvük, az asszonyok rögtön megmorogták őket, s idő előtt cihelődtek, épp mikor nekik kezdett volna megjönni a hangulatuk, ezért elhatározták, hogy ezentúl se ide, se más vendéglátóipari létesítménybe nem mennek, otthon fognak ünnepelni, egyik évben egyikük, másikban másikuk, harmadik évben harmadikuk lakásán.

A szóban forgó esztendőben a Vig házaspár volt a soros. Augusztus első szombatja harmadikára esett, s délelőtt Vig Gusztávné elment az új ruhájáért a Julihoz. Később úgy gondolta, hogy a Julinál kezdődött (tudniillik az a dolog, melyről az alábbiakban szólni akarunk), a barátnőjénél, mikor elhozta tőle a ruhát, de nem ott kezdődött, nem is reggel, hanem már napokkal azelőtt, mikor Vigné föllázadt, és elhatározta, hogy szabadságot vesz ki. Mi ebben a lázadás, kérdezhetné az ember, és joggal, hisz aligha nevezhető lázadásnak, ha valaki fogja magát, és úgy dönt, hogy egy nap szabadságra megy, csakhogy Vigné, született Gombár Magdolna ezt a döntést titokban hozta, s Vig Gusztáv háta mögött, sőt később se árulta el neki; hogy tisztességesebben kitakaríthassa a mulatság előtt a lakást, ne kelljen a vendégek előtt restelkednie, hogy rendesen vásárolhasson, reggel és nem szombat délben, amikor mindenütt egymás sarkát tapossák a népek, és minden valamirevaló áru elfogyott, hogy elmehessen Julihoz a ruháért, aztán fodrászhoz (és ne mondhassa Mazurné, az a dög, az a kehes mellű aszott kóró az affekta beszédjével, hogy "ma valahogy rossz a hajad, Magdolnám", mit tavaly is), s hogy végre legyen az életében öt olyan óra, amiről nem tartozik számot adni senkinek. Rendes asszony ugyan nem mond el az urának mindent, (mert mindent igazán nem kell az orrára kötni egy férfinak), de szabadságot csak olyanok vesznek ki titokban, akik nem járnak egyenes úton. Tudta ezt Vigné, csakhogy ő semmi rosszban nem sántikált, egyszerűen pihenni akart, öt órát eltölteni úgy, hogy azt tesz, amit jónak lát, öt olyan órát, ami nem az uráé, nem is a gyerekeké, hanem egyes-egyedül az övé, s ez még akkor is pihentető időtöltésnek ígérkezett, ha mind az öt órát keményen végig kell dolgoznia. 

Egyébként aznap minden ugyanúgy indult, mint bármely más közönséges napon, Vigné negyed ötkor ébredt, néhány másodperccel az óra csörgése előtt, úgyhogy mikor elsőt zörrent a vekker, el is zárta már, mert az urának volt még egy negyedórája, hadd aludjon addig (legalább nem morog, hogy idő előtt ébredt, s neki sincs láb alatt), s maga már kelt is föl, kapta a pongyoláját, ment a konyhába ugyanúgy és ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint más közönséges hajnalon. Kinn már világos volt, de a konyhában megrekedt még a sötét, Vigné ezért beverte a sípcsontját a hokedlibe, melyet valaki, nyilván az ura, a konyha közepén hagyott, fölszisszent, de nem szólt, olyan iszonyatosan álmos bír lenni az ember lánya negyed öt után két perccel, hogy káromkodni sincs ereje. Csak vette a gyufát, gyújtotta a gázt, megtöltötte a teafőzőt, tette a dolgát, mint a motor, a lavórt a kredenc tetejéről kapta le, megmosdott hideg vízben, visszabújt a hálóingbe s a pongyolába, addigra fölforrt a tea, azt kitöltötte a bögrékbe, s már ment is befelé, hogy ébressze az urát.

– Guszti, fél öt!

Az ura nyögött egyet, és átfordult a másik oldalára, aztán újra nyögött, és visszafordult erre az oldalára, hirtelen csukott szemmel fölült, lábával előkotorta az ágy alól a levágott kérgű szandált, melyet papucsnak alkalmazott, kicsoszogott a konyhába az asszony után, akkorra Vigné már odakészítette a mosdóvizet, szappant, törülközőt a hokedlire, s míg az ura szótlanul mosdott, öltözött, ő szelte s kente a kenyereket, készítette a tízórait, azután letette az ura elé az asztalra. – Nesze! – mondta neki. Vig megkötötte a cipópertlit, és fölállt. Most vett először tudomást a feleségéről.

– Így tegyem el? – kérdezte. Vigné kirántotta a kredencfiókot, használt, kisimított papírzacskót vett elő, s odalökte a kenyér mellé. – Az isten se győz zacskóval... hányszor mondtam, hogy hozd haza! – Vig belecsúsztatta a zacskóba a kenyeret, s megkérdezte, hogy a használt klozettpapírt ne hozza-e haza. Az asszony nem felelt. A kredenc sarkának dőlve figyelte. Vig ránézett.

– Hát te? – kérdezte. – Mit állsz ott? Miért nem kelted a gyerekeket? Elkéstek!

– Csak te ne késs el! – nyelvelt vissza az asszony. Öt perccel múlt háromnegyed öt. Az ura megitta a teát, a tízórait gyors, ideges mozdulattal a táskába csapta (mert az idő haladt), közben futólag érdeklődött, hogy mit csinál az asszony estére, Magdolna azt felelte, hogy majd vesz valami pogácsát. Vig Gusztáv erre elengedte a táska fülét.

– Pogácsát?! – kérdezte megütközve. – Azért a pénzért akár kocsmába is mehetünk!

– Hát menjetek – mondta Vigné nagylelkűen. Vig újra megragadta a táskát,de csak azért, hogy szavai mellé nyomatékul levágja az asztalra.

– Az ember annyit se bír megkapni a feleségétől, hogy süt valami szart! Három évben egyszer van ez a rohadt névnap!

Vigné, Gombár Magdolna arcán egy vonás sem rezdült, minden különösebb indulat nélkül emelte föl a hangját a kiabálás szintjére. – Megmondanád, hogy mikor?! Hurcoljam a kölköket, dolgozzam végig a gyárban a napot, aztán mossam ki a koszos gatyádat, főzzek neked zabálnivalót, glancoljam ki a lakást a vendégeidnek, és még süssek is?! Majd ha nagyságosasszony leszek!

– Mert én a lábamat lógatom egész nap, mi!? – ordított Vig.

Mindkettőjük gyomra remegett. Vig Gusztáv a trafikra gondolt a megállóban, ami ötkor nyit, és ahol féldecis üvegekben szilvát meg kisüsti barackot kapni, elképzelte, hogy csúszik le a gégéjén a pálinka, hogy zsongítja el a gyomra idegeit, Vigné meg arra, hogy csak már enné el innen az urát a fene, csak maradna végre egyedül, lenne már egy kis csönd... Egy pillanatig szótlanul bámulták egymást, akkor Magdolna barátságosan megkérdezte, hogy vajon a Vig ma taxival akar-e bemenni, hogy még mindig itt tátja a száját.

– Mit adsz enni a vendégeknek? – érdeklődött Vig Gusztáv a változatosság kedvéért halkan, viszont fenyegetően.

– Zabáljanak otthon – közölte Gombár Magdolna.

Vig Gusztáv föladta, mivel már tíz perccel múlt háromnegyed öt. Újra megragadta a táskát, és bevágta a konyhaajtót maga után. Mindketten megkönnyebbültek.

Vigné megvárta, míg az ura végigmegy a gangon, befordul a lépcsőházba, s elhal a lépte nesze is, akkor egy pillanatra ölbe ejtett kézzel leült. Igazán csak egy pillanatra, de ennyit megengedhet magának egy asszony, ha szabadságon van. Vig pedig sietős léptekkel rótta az aszfaltot a villamosmegálló felé, mellyel átellenben a trafikosbódé állt, itt szokta megvenni a cigarettáját minden reggel, félszemmel az úttestet vigyázva, hogy ha a kanyarban föltűnne a villamos, elérhesse még. Most a villamosra ügyet sem vetett, beállt a sorba, türelmesen megvárta, míg az ablakhoz kerül, egy férfit, akinek láthatóan sietős volt, előre is engedett, vett egy csomag Symphoniát s egy féldeci szilvát kis üvegben, majd kényelmesen félreállt, letépte a kupakot, s fejét hátrahajtva, leengedte a kisüstit a torkán.

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

ELSŐ RÉSZ


Talán véletlen

Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak. Ez a híd a Lima és Cuzco közötti országutat kötötte össze, s naponta száz meg száz ember haladt át rajta. Fűzfavesszőből fonták az inkák, több mint egy évszázaddal ezelőtt, s a városba érkező idegeneket mindig elvezették ide, hogy megmutassák nekik. Afféle vékony lécekből összeeszkábált bürü volt ez, melyet a szakadék fölé helyeztek, száraz venyigekarfával. A lovaknak, a kocsiknak meg a gyaloghintóknak százlábnyival le kellett térniök, tutajon kellett átkelniök a szűk záporpatakon, de hát senki sem került le a parthoz a poggyászával, még az alkirály sem, még a limai érsek sem, inkább gyalogszerrel ballagott át Szent Lajos király híres-nevezetes hídján. Maga Franciaországi Szent Lajos őrködött fölötte a nevével s a kis vályogtemplommal a túlsó parton. Úgy rémlett, a híd ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad. A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték, hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba.

A székesegyházban ünnepélyes gyászistentiszteletet tartottak. Az áldozatok holttestét úgy-ahogy összeszedték, úgy-ahogy különválasztották egymástól; s a szép Lima városában mindenki magába szállott. Cselédlányok visszaadták a karkötőket, amelyeket úrnőiktől csentek, s az uzsorások kenetes és dühös beszédeket tartottak feleségüknek az uzsora védelmére. De mégis nagyon furcsa volt, hogy ez az esemény oly mély nyomot hagyott a limaiakban, mivelhogy ebben az országban az efféle szerencsétlenségek, melyeket az írástudók oly megdöbbentően "Isten ujjá"-nak neveznek, fölöttébb gyakran fordultak elő. Az árvíz állandóan városokat mosott el, hetente pusztított földrengés, tornyok hullottak jámbor férfiakra és nőkre minden időben. Nyavalyák dúltak szakadatlanul a vidéken, s az aggkor elragadta a legtiszteletreméltóbb polgárokat. Ezért volt meglepő, hogy a peruiakat oly különösképp érintette Szent Lajos király hídjának leszakadása.

Mindenki mélységesen megrendült, de csak egyvalaki foglalkozott vele tüzetesebben: Juníper atya. A különös véletlenek sorozatos összejátszása folytán, melyben holmi isteni rendelést is lehetne gyanítani, ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek.

Ez a végzetes dél nagyon forró volt, s Juníper atya, aki egy lankán ereszkedett alá, megállapodott, hogy homlokát törölje, és a távoli havas, csorba hegyormok panorámáját szemlélte, majd az alanti szakadékot, mely hemzsegett a zöld fák s zöld madarak bokrétáitól, fölötte a fűzfavessző-bürüvel. Öröm lakozott lelkében: a dolgok nem álltak rosszul. Számos kis elhagyott templomot újból kinyitott, az indiánusok özönlenek a hajnali misére, s az átváltozás pillanatában úgy nyögnek, mintha szívük akarna kettérepedni. Talán a havasokból feléje áramló kristálylevegő tette, talán az, hogy egy pillanatra eszébe ötlött egy zsoltár, s megilletve szívét, azt parancsolta neki, hogy tekintetét az áldott hegyekre emelje. Mindenesetre békét érzett szívében. Aztán a hídra pillantott, és ekkor reccsenő zaj hasította át a levegőt, mint hogyha valami hangszer húrja pattan el lakatlan szobában, és látta, amint a híd kettéválik, s öt kis hadonászó hangya pottyan le a völgybe.

Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:

– Tíz perccel később én magam is!...

De Juníper atyában más gondolat villant föl:

– Miért történt ez éppen ezzel az öttel?

Fordította: Kosztolányi Dezső
Folytatás: http://mek.oszk.hu/00200/00280/

Szabó Magda: Zeusz küszöbén

Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten…
(Íliász, XXIV. ének
DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA)

A szűz istennő városában. Aphrodité forrásánál Arany álarc és Hegeso síremléke. A békák. Az Akropoliszon. Az apostol és az eumenidák. Az agorán. Barátok. Phaléron


Mikor nyaralásunk utolsó hetében, Athénban, semmiféle orvosság nem használt, megértettem, hogy Apolló nem alkuszik.

Delphi rövidzárlata még lehetett véletlen, a rhodoszi epizód, a spárgamizériák, a tályogos fogak, Kósz szigetének millió bosszúsága, a koffer-ügy szimplán pech, az út azon a megtanulhatatlan nevű hajón annak a következménye, hogy Görögország nyáron egyszerűen nem bírja megfelelően ellátni turistái tömegét. Ám hogy Pireuszban késő éjszaka nem bírunk szállodát találni, s végül is ott kell töltenünk az éjszakát, ahol töltöttük, hogy később Athénban a normális hotel kényelmes, hűvös ágyában hat egymás utáni éjjelen altatóval sem tudom lehunyni a szememet, hogy a közel ötvenfokos hőségben egész héten át nem lehet zuhanyozni, mert a legelső kádba lépéskor a zuhany rózsástul-mindenestül kiszakad a falból és a kezemben marad, s hogy az utolsó, még görög földön töltött hajnalon úgy megütöm a fejemet a mosdó feletti üvegpolc éles sarkában, hogy csak úgy csorog a vér a homlokomból, és csinos kis lyuk marad a nyomában, és én, aki oly gyorsan és jól reagálok minden gyógyszerre, napról napra rosszabbul leszek, világosan mutatja, hogy mesterségem istene nem hajlandó csak úgy, ingyen, minden további nélkül megbocsátani – látszik, hogy nem keresztyén. Jó lesz minél előbb hazamenni a dühe elől, míg nagyobb baj nem történik, Létó fia mindig temperamentumos volt, az anyját sértő szavak miatt holtra nyilazta szegény Niobé gyerekeit, mit fog ez velem csinálni, aki nemcsak az édesapját, de őt magát is megsértettem. Míg az autóbusz Hellenikon repülőtere felé szalad velünk, bágyadtan, rosszulléttel küzdve azon tűnődöm, hogy otthon valami komolyabb akcióba kell lépnem, hogy Apollót kiengeszteljem, mert ez így nem mehet tovább – no persze, ha hazaérek valaha, s le nem rúgja a MALÉV-gépet a levegőből, búcsúüdvözlet-képpen.

Nézem a fürdőzők dinnye módra felbukkanó s alámerülő fejét a szinte karnyújtásnyi közelségben villogó tengerben, s dühös vagyok magamra. Ezerszer megbántam már, hogy megsértettem, minek is kell nekem folyton kommentálnom a látottakat, minek kellett Olümpiában a múzeumban T. után rohannom a másik terembe, visszahurcolnom az Apolló-szoborhoz, és megkérni, nézze meg azonnal, mert én még az életben ilyen idiótaarcú lényt nem láttam, mint ez az isten: Apolló arckifejezése blőd. Azóta nincs egy nyugodt pillanatom. Nem, itt nincs kétség, engesztelő áldozat kell ennek a sértődött Apollónak, nincs az a kritikához hozzászokva, a Múzsák folyton ott dorombolnak körülötte. Na jó, kibékítjük. Anyám olyan játékos természetű, ő az egyetlen, akit partnerül hívhatok az engeszteléshez, ő megérti az ilyesmit, halálos komolyan fog asszisztálni, mint egy koros papnő – mennyit fogunk nevetni! Töprengek, mit rakjak majd Apollónak a Pasaréten hevenyészett oltárára, igazán nem kívánhatja tőlem, hogy állatot öldököljek. Talán virágot, díszgyertyát. És közben fennhangon többször kijelentem, hogy Olümpiában nem jól láttam, bizonyára megzavart a meleg, az ő ábrázata voltaképpen gyönyörű és fényességes, és dehogyis hülye, nem róla mondtam én, rosszul értette, mint ahogy a kedves édesapjáról, Zeusz istenről sem én sziszegtem, látva, hogy kéjsóvár arccal hurcolja magával a kis Ganümédészt, hogy ilyen meg amolyan homoszexuális, és még nem röstellték ábrázolni. Nem én fecsegtem ilyesmit, rosszul hallotta, a Gráciák fehér térdére mondom, legyen szíves abbahagyni végre a megtorló akciót, hiszen zörög a csontom. Ha bemutatjuk az áldozatot anyámmal, talán vége lesz a pechszériának, elkezdenek végre hatni a gyógyszerek, és nem esküszik össze ellenem táj, tárgy, fogalom, még tán a Mózes szinkronját is el tudom végezni, ami az utazás miatt elmaradt, szóval élhetek úgy, ahogy szoktam.

Mindig nagyon jó hazajönni, de soha annyira nem örültem még Ferihegynek, mint ezen a nyáron. Aki érkezett már valahonnan betegen, elcsigázva, tudja, milyen érzés ez. Készülök a mosolyra, amivel anyámat köszöntöm majd, aki ilyenkor, ha hazavár valahonnan, lépcsőházunk üvegfala mögül lesi az utcát, és készülök arra is, hogy ágyba fektet, ápolni kezd, végighallgat, vigasztal, hát hiszen ki olyan jó orvosa még az embernek, mint az édesanyja. Amint a taxi megáll a házunk előtt, iparkodom fel a lépcsőn, ahogy csak minimálisra csökkent erőmből telik, s már a lépcső közepén megérzem, valami nem stimmel, hiába képzeltem el én ezt a megérkezést olyannak, amely egy csapásra megváltoztatja azt, ami rossz volt, nem vár itt engem nyugalom: az előtér üres. Ez olyan szokatlan, ijesztő és érthetetlen, hogy végigfut rajtam a hideg. Kiáltozásomra nincs válasz, a lakásban anyám szobájában senki – oda nyitok be legelőször. A T. szobájában csak Juliska nénit találom, áll a létra tetején, éppen a függönyöket rakja fel, s hogy meglát, elsírja magát; tőle tudom meg, hogy távollétünkben anyámat baleset érte, lezuhant, hanyatt, egyemeletnyit a lépcsőn, csoda, hogy combnyaktöréssel megúszta. Míg T. tárcsázik és taxit hív, meglocsolom sebes, lüktető homlokomat egy kis vízzel, aztán ki a kórházba. Betegebbnek érzem magam, mint bármikor, csak úgy imbolyogtatja előttem Budapestet a hányinger, a hirtelen szédülés. A négy hét alatt, míg vidám hajdani önmaga vázaként gyermeknyire soványodva hazakapom végre anyámat, s magam is kikászálódom az orvosok segítségével a betegségből, végképp kimosódik belőlem a játékos kedv, az igény, hogy a sértődött istent kiengeszteljem: ha egyáltalán gondolok Görögországra, nem jut eszembe semmi azon kívül, milyen keserves volt idegenben betegnek lenni. Egyszerűen ott felejtettem arany egét, tinta árnyait, ibolyakék tengerét, a hibiszkusz vérszínű szirmait, mintha felületesen csomagoltam volna az emlékeimet, vagy ellopták volna őket még Hellenikonban. Íráshoz nem jutok, nincs nekem lélegzetnyi olyan időm sem, amikor a lélek engedne vagy engedhetne az alkotó szándéknak; hiába határoztam el, hogy megírom az útinaplómat, nem tudok se komponálni, se emlékezni.

Sztavrosz levele október ötödikén érkezik, a többi születésnapi postával.

„Sztavrosz” – mondom ki hangosan a nevét, s valósággal megdöbbent, hogy Sztavrosz van, felelt, egyáltalán, hogy él. Most látom először gondos, kicsit gyerekes betűit, Sztavrosz keze a görög ábécéhez szokott, olyan iskolásan, pontosan rajzolgatja a latin jeleket, mint mi, ha gót írással fogalmaztunk német dolgozatot. Valaha – úgy tűnik, évekkel, évtizedekkel, talán a születésem előtt, olyan régen – kértem én valamit Sztavroszéktól, még Rhodosz szigetén, hogy nem válaszoltak, voltaképpen természetesnek találtam, hallgatásuk, s annak megoldatlan volta, ami miatt hozzájuk fordultam, meg se lepett, miért jött volna levél, pláne jó hír, miért szűnt volna meg a hiú isten haragja csak úgy, magától, hirtelen. Elintéztem én ezt a dolgot magamban, találtam rá magyarázatot: nem gondolnak többé ránk, elfelejtettek bennünket. Míg láttak, kedveltek, elszórakoztak velünk, idegenek voltunk, mások, mint bárki, akivel eddig találkoztak, aztán felszálltunk a Minósz hajóra, és elnyelt az Égei-tenger, minek hát őrizni tovatűnt arcunkat, rég elhangzott nevetésünket. Hogy Sztavrosz nem szeretett bennünket, hogy Lelát igazándiban mégsem érdekeltük, beleillett elképzelésem szerint a görög út utolsó fázisába, s az, hogy valamire, amire sürgős választ kértem, hat héttel később felelnek, nyilván negatívan, ez is beleillik mindenképpen. Felbontom a levelet, ínyem előre keserű. Most valami udvarias kifogás következik, magyarázat, miért nem válaszolt, miért nem intézkedett.

Elpirulok szégyenemben, mire a két oldalt átfutom. Sztavrosz azért nem írt, mert mikor Androsz szigetén nyaralva beúszott egy a tengerből kimeredő szirtig, megsebesítette a sziklarésben lakó polip. Csak állok, nézem Sztavrosz sorait, akiben Apolló üldözése miatt már kételkedni kezdtem – igenis, azonnal írt rhodoszi barátainak Nándor ügyében, de kezét-lábát ma is orvos kezeli, hát csak most közölhette velem, mikor szegény roncsolt ujjai már megbírják a tollat. És akkor egyetlen pillanat alatt visszatér minden, amit a sok szomorúság, a betegség, az itthon váró baj, s egyáltalán, a bosszúálló Héliosz elmosott belőlem, itt van Hellász megint, rettenetes fényével és rettenetes árnyaival, a fekete és szín arany Hellász, a mosolygó és barátságos, a képtelen kívánságokat szemről leolvasó és teljesítő Hellász, és a pusztító is, a Gorgó tekintetű, a földrengető, városnyelő, a fenyegető szörnyekkel támadó mitikus csodavilág. És akkor már tudom, hogy mégiscsak írok róla, és azt is, hogy akkor, abban a másodpercben, mikor levélbontó tőrünk alatt meghersent Sztavrosz levélborítékja, Apolló megvonta a vállát, és azt mondta a Múzsáknak, akikkel a Helikon lombjai mögül az egymás kerekét taposó turista-autóbuszokat figyelte: „Na, fusson az a magyar, ez tán elég lecke lesz neki egy időre.” Anyám kávét darál a szobájában, már tud egy kicsit járni, gyönyörű október van, és a születésnapom, megajándékozom magam a legnagyobbal, ami valakinek adható: megrögzítem hűtlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot.

Köszönöm, Sztavrosz!


Egyáltalán nem készültünk Görögországba.

Ezen a nyáron T. volt a soros, ő jelölhette ki, hová utazzunk, s ő azonnal Svájcot választotta. T., ha rajta múlnék, minden nyáron oda utaznék, neki az az ország mindent ad, azt mondja, havasokat meg délszaki flórát meg igazi, tornyos városokat meg csodálatos szállodákat, még medvét is Bernben, és mókust a Rajna vízesés mellett. Az út a Sziget-kék svájci megjelenésének elmaradása miatt válik bizonytalanná, Zürichben ezek szerint semmi keresnivalónk sem lenne, a görögök viszont most készítik elő Az őz kiadását, ismeretlen fordítóm kedves levelet írt, s arra célzott benne, hogy nyomdába adás előtt szívesen megbeszélne velem egy-két szövegbeli problémát. Mindegy, gondolom, akkor is Svájcba megyünk az idén, most T.-on a választás sora, legfeljebb nem lesz a nyáron kiadóval való tárgyalás, tulajdonképpen kész haszon. Felragadom az elromlott írógépemet, s elmegyek S. úrhoz, hozza rendbe, hadd dolgozzam még a Mózes-en valameddig. S. úr nézegeti a beteg gépet, közben mesél, elmondja, milyen rövid idő alatt adott neki vízumot a görög követség, s milyen boldog, hogy ezen a nyáron Hellászba mehet a feleségével, ők olyan nagy utazók.

Hazafelé a tizenkettesen meg az ötösön nem megy ki a fejemből S. úr. Görögországba tíz nap alatt lehet vízumot kapni sorban állás és bürokratikus formaságok nélkül? Ezt mondta, jól hallottam. A szó: Hellász, elkezd gyötörni, Homérosz-idézetek jutnak az eszembe, meg Anakreón, az Ismeretlen Epigrammaíró két sora Müron tehénkéjéről, az Oreszteia indulatai. Sztankayt is látom a Fanni színpadán, ahogy felköszönti Amáliát, és azt mondja: „Parnasszusnak, Helikonnak hegyin vígság zeng”, de Berzsenyi is itt suttog a fülembe, A közelítő tél, s hallom azokat a sorokat is, amelyekkel a börtönéből kiszabadult Kazinczy-Orpheuszt köszöntötte Eumolposz tanítvány nevében Csokonai. Mire leszállok a Júlia utcánál, úgy érzem magam, mint akin hirtelen valami betegség tört ki. Nem akarom mondani, mutatni sem, hiszen van bennem becsület – ezen a nyáron nem én választok. De a méreg bennem van, átüt a bőrömön, ott csillog a szememben a láza, benne van gyanúsan fegyelmezett hangomban, ahogy beszámolok, mint mindig, ha hazajövök a városból, kit láttam, mit végeztem, kivel beszélgettem. „S. úr azt mondta, ők Görögországba utaznak” – mondom, s olyan a hangom, mintha tüszős mandulagyulladásom volna. T. rám néz, hallgat. Másról beszélek, aztán megint S. úrról, hogy a vízum – szerinte – könnyen beszerezhető. T. még mindig hallgat, én is elnémulok, ha nem tanultam volna meg erőt venni a vágyaimon, ugyan hova sodortak volna a keserves évek… Végzem a tennivalóimat, dél van, ebédet készítek. Aznap nem esik szó a nyaralásról már, s a ránk következő napokban sem. Én annyira szeretnék Athénba utazni, hogy majdnem megszakad a szívem a kívánkozástól, de nem szólok róla, és újra meg újra megmagyarázom magamnak, hogy ez a nyár a T. nyara, nem az enyém.

Útleveleink az ő szekrényében állnak, öt nap múlva egyszer, mikor a frissen vasalt ruhát berakom, látom, nincsenek a helyükön. „Beadta a svájciakhoz” – gondolom, s elszégyellem magam, olyan szomorú leszek hirtelen, aztán meg dühös, elönt a méreg saját szemtelenségemen, mégiscsak abszurdum, hogy lóg az orrom, amiért megint látni fogom a Mont Blanc-t, vagy ott állok majd Luganóban a San Salvatore csúcsán, és nézem a villanyfüzéreket meg a kivilágított szökőkutat a villámok és felhők magasságából, míg lenn Szent Ferenc madaras szobra körül a pálmaleveleket hajtogatja a szél. Nem emberi, milyen utálatos vagyok, pusztán azért, mert a szirének megint rákezdték bennem a dalt. „Hellász az istenek földje – éneklik a Szirének –, mindig vágytál látni, évtizedekig a remény minden szikrája nélkül, nemcsak a görög klasszikusokból, saját nemzeted költőitől tanultad róla az első fogalmakat.” Spenót van ebédre, beütöm a tükörtojást az olajba, mikor meghallom T. léptét a lépcsőházból. Viszem a levest, odabenn az asztalon, aminek a közepére leteszem a tálat, a szalvétám mellett, hosszúkás papírlap. Felemelem: vízumkérő lap, Görögországba. T. sehol, a fürdőszoba felől hallom a motozást, csurog a víz, fütyül. Mindig fütyül, ha zavarban van. Csak állok, a krumplileves párolog. Könnyes a szemem.

Madison megye hídjai (A szív hídjai)

Felzárkóztak az öreg teherautó mögé, és az asszony, a Ford magas üléséből látta a jól lekötött, fekete, vízhatlan vásznat, amely alatt kirajzolódtak egy bőrönd és egy gitártok körvonalai az elfektetett pótkerék mellett. Esőcseppek borították a hátsó ablakot, de valamelyest látszott Robert feje. A férfi előrehajolt, talán, hogy kivegyen valamit a kesztyűtartóból. Nyolc nappal ezelőtt, amikor ezt csinálta, karja Francesca lábát súrolta. Egy héttel ezelőtt, ilyenkor, Francesca Des Moines-ban volt, hogy rózsaszín ruhát vegyen.
 - Ez a járgány is jó messzire eljött hazulról - jegyezte meg Richard. - Washington állam. Mintha nő vezetné, legalábbis hosszú a haja. Mégsem nő, lefogadom, ez lesz az a fotós, akiről a kávézóban beszéltek.
Néhány sarkon keresztül követték Robert Kincaidet egészen addig, ahol a 169-est a 92-es út keresztezi kelet-nyugati irányban. Nehéz kereszteződés, sűrű forgalommal minden irányból, s még jobban nehezítette az eső és a sűrűsödő köd.
Vagy húsz másodpercig ültek így. A férfi pont előtte volt, alig néhány méternyire tőle. Még mindig megtehetné. Kiugorhatna, odarohanhatna Harry jobb oldali ajtajához, átmászhatna a hátizsákokon, hűtőtáskán és állványokon.
Azóta, hogy Robert Kincaid a múlt pénteken elhajtott, Francesca rádöbbent arra, bármennyire is tudta, sokat jelent neki a férfi, nagyon alábecsülte érzéseit. Bármilyen lehetetlennek tűnt is, így volt. Kezdte ő is felfogni, amit a férfi már megértett.
De csak ült, megbéklyózta a kötelességtudat. Soha életében nem nézett ilyen meredten semmit, mint most az előttük levő kocsi hátsó ablakát. Felvillant Harry bal indexlámpája. Még egy pillanat, aztán eltűnik. Richard a Ford rádiójával babrált.
Francesca lassítva kezdte látni a dolgokat, mintha agya különös trükköt végezne vele. Robert következett, és... lassan... lassan... Harry begördült a kereszteződésbe - Francesca látta maga előtt a férfi hosszú lábait a kuplungon és a gázpedálon, azt, ahogyan sebességváltás közben jobb alkarján megfeszülnek az izmok -, befordul balra a 92-es útra Council Bluffs, a Fekete-hegység és északnyugat felé... lassan... lassan... fordul az öreg teherautó... befordul a kereszteződésbe, orra nyugatnak mutat.
Az asszony szemét összehúzva nézi a könnyeken, ködön, esőn keresztül, s alig tudja elolvasni a kopott, piros feliratot az ajtón. "Kincaid Fotók - Bellingham, Washington".
A férfi letekerte az ablakot, hogy jobban lásson fordulás közben. Befordult, hosszú haja lobogott a szélben, ahogy gyorsított a 92-es úton, nyugat felé, majd föltekerte az ablakot.
"Nem... Úristen, nem akarom... - kínozták a szavak. - Tévedtem, Robert... hiba volt maradnom... de nem mehettem... elmondom, meg fogod érteni, miért nem mehetek... Mondd el ismét, miért kell mennem!"
A férfi hangja pedig mintha az országút fölött visszhangzott volna. "A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá."
Richard áthajtott a kereszteződésen észak felé. Francesca egy pillanatig látta a férfi arca mellett Harry vörös hátsó lámpáit a ködben és a szélben. Az öreg Chevy kisteherautó picinek látszott a Winterset felé dübörgő hatalmas kamion mellett, amely magasra csapta az út vizét az utolsó cowboyra.
- Viszlát, Robert Kincaid - suttogta Francesca, és kitört belőle a zokogás.
Richard ránézett.
- Mi baj, Frannie? Megmondanád végre, mi bajod?
- Hagyj békén néhány percre, Richard! Mindjárt rendben leszek.
Richard a fejét csóválva nézett rá. Aztán a marhaárakra tekerte a rádiót.

Robert James Waller: Madison megye hídjai

Ilf - Petrov: Aranyborjú

ELSŐ RÉSZ

Az Antilop legénysége

Ha áthaladsz az úttesten, nézz jobbra!

(Közlekedési szabályzat)

Hogyan sértette meg Panyikovszkij az egyezményt?


Szeretni kell a gyalogjárókat.

A gyalogjárók képezik az emberiség nagyobb részét, sőt mi több, a jobbik részét. A gyalogjárók teremtették a világot. Ők azok, akik városokat építettek, sokemeletes épületeket emeltek, csatornahálózatokat és vízvezetékeket fektettek le, kikövezték és villanyvilágítással látták el az utcákat: ők azok, akik a kultúrát az egész világon elterjesztették, a könyvnyomtatást feltalálták, a lőport kieszelték, akik hidakat vertek a folyók fölé, az egyiptomi hieroglifákat megfejtették, az önborotvakészüléket népszerűvé tették, a rabszolgakereskedelmet kiirtották, és megállapították, hogy a szójababból száztizennégyféle ízletes és tápláló ételt lehet készíteni.

És amikor minden készen volt, amikor szeretett bolygónk viszonylagosan jól berendezett képet mutatott, megjelentek a gépkocsizók. Meg kell jegyezni, hogy a gépkocsit szintén a gyalogjárók találták fel, de a gépkocsizók erről valahogy rögtön megfeledkeztek. Sorra gázolták a szelíd, okos gyalogjárókat; az utcák, amelyeket a gyalogjárók teremtettek, a gépkocsizók uralma alá kerültek. A kocsiutak kétszer olyan szélesek lettek, a járdák szalagnyira szűkültek, a gyalogjárók pedig nemegyszer ijedten a házfalakhoz lapultak.

Nagyvárosban a gyalogjárók valóságos mártíréletet élnek. Amolyan közlekedési gettót rendeztek be számukra. Az úttesten való átkelést csak kereszteződéseknél engedik meg, tehát éppen azokon a helyeken, ahol a forgalom a legnagyobb, és ahol az a kis hajszál, amelyen a gyalogjáró élete függ, a legkönnyebben szakad el.

A mi nagy országunkban a közönséges gépkocsi, amely a gyalogjárók elképzelése szerint személyek vagy terhek békés szállítására rendeltetett, egy testvérgyilkos fegyver fenyegető méreteit öltötte, és a szakszervezeti tagok, valamint családtagjaik egész sorát kaszálja le.

Ha a gyalogjárónak néha sikerül is ellebbennie egy autó ezüst orra elől, akkor a rendőr bünteti meg, mivel megszegte az utcai kiskáté szabályait.

A gyalogjárók tekintélye általában erősen megingott. Ők, akik a világnak olyan kiváló embereket ajándékoztak, mint Horatius Boyle, Mariotte, Lobacsevszkij, Gutenberg és Anatole France, most kénytelenek a legnevetségesebb módon ide-oda tekeregni, hogy létezésükről egyáltalán tudomást vegyenek. Ó, Isten, ó, Isten, te, aki tulajdonképpen nem létezel, mit tettél a gyalogjárókkal, te, aki valóban nem is vagy! Egyikük itt megy a Vlagyivosztokból Moszkvába vezető szibériai országúton, egyik kezében zászlót tart, ezzel a felírással: "Átalakítjuk a textilmunkások életét!", vállán pedig botot vetett át, amelynek végén tartalék saruja lóbálózik egy fedő nélküli, bádog teáskanna társaságában. Az illető nem más, mint egy szovjet gyalogjáró bajnok, aki mint ifjonc hagyta el Vlagyivosztokot, és akit most hajlott korára pontosan Moszkva kapuja előtt gázol el egy súlyos tehergépkocsi, amelynek rendszámát sehogy sem lehet megállapítani.

Vagy van itt egy másik, a gyalogjáró közlekedés egyik európai mohikánja; gyalog járja körül a földet, és közben hordót gurít maga előtt. Persze szívesen menne csak úgy hordó nélkül; de akkor senki sem venné észre, hogy valóban ő a távolsági közlekedés gyalogjáró bajnoka, és senki sem írna róla semmit az újságokba. Így kell neki egész életén át ezt az átkozott tárát maga előtt tologatnia, amelyen ráadásul (micsoda szégyen! micsoda szégyen!) még nagy, sárga betűs felírás is olvasható, amely a "Sofőr álma" nevű kenőolaj felülmúlhatatlan tulajdonságait dicséri.

Idáig süllyedt a gyalogjáró.

Már csak a kis orosz városkában tisztelik és szeretik a gyalogjárót. Ott még mint az utcák urát láthatjuk, gondtalanul kószálva a kocsiúton, amelyen a legagyafúrtabb módon, tetszés szerinti irányban halad át.

Ez a polgártárs, akinek fejét fehér fedelű sapka koronázta, amilyet a vidám parkok adminisztrátorainak többsége visel, kétségtelenül az emberiség nagyobb és jobbik feléhez tartozott. Gyalog szelte át Arbatov város utcáit, és leereszkedő kíváncsisággal tekingetett erre-arra. Kezében egy szülésznőtáskát vitt. Ezt a gyalogjárót, művészi sapkájával, nyilvánvalóan nem ejtette csodálatba a város.

A folytatás: http://mek.oszk.hu/00400/00411/index.phtml

Stanislaw Lem: Éden

Fülszöveg: Stanislaw Lem utópiája - és egyben antiutópiája - modern robinzonád. Hősei hajótörést szenvednek egy idegen bolygón. felderítik a környezetet, különböző értelmes és kevésbé értelmes lények tevékenységét. Meglepő kísérőjelenségekre figyelnek föl: tömrgsírok, az értelmes lényeken folytatott biológiai kísélletek selejtes egyedei, szabadjára engedett kibernetikai önszabályozó rendszerek... Amikor közvetlen érintkezésbe kerülnek az ellenséges "bennszülöttekkel", fokozatosan rájönnek, hogy egy nagyon is különös, de a maga belső logokája szerint kegyetlenül ésszerű társadalmi berendezkedés nyomára bukkantak. Keserű, szkeptikus pamflet ez a regény a technikai civilizáció és a politikai manipuláció várható következményeiről, amelyek óhatatlanul bekövetkeznek, amennyiben...

PROLÓGUS

A taxi, a kihűlt cigarettafüst szagát árasztó öreg Rover, komótosan gördült végig a kihalt országúton. Február legvége volt, csodás téli kora délután – harapósan hideg, dérlepte, s fenn, a sápadt égen egy felhő sem látszott. Sütött a nap, hosszú árnyékokat vetett mindenfelé, de melege alig volt; a felszántott földek fagyos-keményen terültek el, mint a vas. Itt-ott egy-egy tanya, vagy apró kőház állt, a kéményükből a füst nyílegyenesen emelkedett fölfelé a mozdulatlan levegőégbe. Birkanyájak örvénylettek a szénával telt etetővályúk körül, az állatokat dús gyapjuk és kezdődő vemhességük vaskossá gömbölyítette. Penelope Keeling a hátsó ülés poros ablakán át szemlélődött, s úgy érezte, még sohasem látta az ismerős vidéket ennyire szépnek.

Az út merész ívben fordult a fa útjelző tábla mögött a Temple Pudleyba vezető irányba. A taxisofőr lassított, s a makrancoskodó sebességváltót legyőzve rágördült a lejtős, kétoldalt magas sövénnyel szegélyezett útra. Rövid bukdácsolás után már benn is voltak a faluban, az ódon kőházak között. Itt az újságos, a hentes, a Sudeley Arms nevű fogadó és a templom, amely az ősi temetőkert mögött, illően komor megjelenésű, sötét koronájú tiszafák mögött rejtőzik… Ember alig mutatkozott. A gyerekek iskolában voltak, másokat a hideg a négy fal közé szorított be. Csak egy sapkás-sálas öregúr sétáltatta kivénhedt kedvencét.

- Melyik ház az? – kérdezte a taxisofőr a válla fölött.

Penelope nevetséges izgatottsággal és mohósággal hajolt előre.

- Még egy kicsit odébb van, a falu másik végén. Jobbra a fehér kapu. Nyitva van. Ez az! Itt vagyunk.

A taxi befordult a kapun, és a ház mögött állt meg.

Az asszony kiszállt, sötétkék pelerinjét szorosabbra húzta magán, hideg volt. Kinyitotta a táskáját, kivette a kulcsot, s az ajtó felé indult. Mögötte a sofőr felnyitotta a kocsi csomagtartóját, s kivette a hölgy apró bőröndjét. Penelope odafordult, hogy elvegye tőle, de a férfi, némileg aggódó arckifejezéssel, nem engedte el a táska fülét.

- Nincs itt senki, aki fogadja?

- Nincs. Senki sincs. Egyedül élek, s most mindenki azt hiszi, hogy még a kórházban vagyok.

- Minden rendben lesz?

Az asszony rámosolygott. A kedves arcú sofőr elég fiatal volt, dús, szőke hajjal.

- Persze hogy rendben.

A férfi habozott, nem akart tolakodó lenni.

- Ha óhajtja, beviszem a táskáját. Az emeletre is, ha gondolja…

- Nagyon kedves magától, de ne fáradjon…

- Nem fáradság – válaszolta a férfi, s követte az asszonyt a konyhába. Onnan egy ajtó a szűk, falusias lépcsőre nyílt; felmentek. Minden a tökéletes tisztaság szagát árasztotta. Mrs. Plackett – isten áldja a kezét – nem vesztegette az időt Penelope néhány napos távolléte alatt. Az asszonyság tulajdonképpen örült, ha magára maradhatott a házban, met akkor nekifoghatott, hogy lemossa a fehérre festett lépcsőkorlátot, kimoshatta a bútorok védőhuzatait, kifényezhette a rezeket és az ezüstneműt.

A hálószoba ajtaja félig nyitva volt, az asszony belépett, a fiatalember követte, lerakta a táskát a padlóra.

- Segíthetek még valamiben? – kérdezte.

- Ó, nem, semmiben. Akkor – mivel tartozom?

A fiatalember kissé szégyenlős képpel megmondta. Az asszony kifizette, a visszajáró pénzt borravalónak adta. A fiú megköszönte, s együtt lementek a lépcsőn.

A fiatalember még mindig habozni látszott, mintha nem szívesen menne el. Talán van egy öreganyja, gondolta Penelope, akiről időnként ugyanígy gondoskodni szokott.

- Minden rendben lesz?

- Persze, szavamat adom rá. Holnap pedig a barátnőm, Mrs. Plackett átjön. Szóval nem leszek egyedül.

Ettől a fiú megnyugodott.

- Akkor megyek is – mondta.

- Viszontlátásra. És köszönöm.

- Nincs mit.

A fiatalember elment, Penelope bezárta maga mögött az ajtót. Egyedül volt. Micsoda megkönnyebbülés… Újra itthon, a saját házában, a saját tárgyai között, a saját konyhájában. Az olajkályha békésen sustorgott magában, s áldott meleget árasztott. Az asszony levette a pelerint, egy szék hátára dobta. A tisztára sikált faasztalon halomban állt a posta, Penelope beletúrt, de egyik sem tűnt fontosnak, sem érdekesnek, így otthagyta őket az asztalon. Odament az üvegajtóhoz, és kilépett a télikertbe. Az utóbbi napokban kissé aggódott szeretett növényei miatt, hátha kiszáradnak vagy megfagynak – de Mrs. Plackett, mint minden másnak, nekik is jól gondjukat viselte. A cserepekben nedves, kövér föld volt, a levelek üdén zöldelltek. Egy muskátli már apró bimbókat hordott, a jácintok legalább nyolc centit nőttek. Az üvegfalon túl a kert télies képet mutatott, a csupasz fák fekete mintázatot rajzoltak a sápadt égre, de a gesztenyefa alatti mohos televényen már kibújtak az első hóvirágok és a sisakvirág aranyosfehér szirmai.

Rosamunde PILCHER: KAGYLÓKERESŐK

Az amerikai lektűrdömpingben - amely a hazai könyvpiacot egy ideje elárasztja - üdítő kivétel Pilcher regénye. Könyvének cselekménye az angol társadalom több mint hatvan évén ível át, főszereplője, Penelope Keeling három gyermekét tisztességgel felnevelő, a társadalmi kötöttségekre nem sokat adó, se nem szegény, se nem gazdag asszony, akinek apja a maga korában elismert, de nem dúsgazdag - mostanában ismét divatba jött - festő, anyja szép és kedves, férjénél jóval fiatalabb francia nő volt. A regény az asszony hazaérkezésével kezdődik - egy szívroham után a kórházból otthonába térve a hatvannégy éves Penelope már másképpen szemléli az életet. Betegségére gyermekei különféleképpen reagálnak: Olivia, aki maga is független nő, tiszteli anyja önállóságát; a kétgyermekes, csak a látszattal törődő Nancy mindenáron házvezetőnőt akar rákényszeríteni; fia, Noel mikor megtudja, hogy nagyapja - általa egyébként semmire sem becsült - képeinek értéke felment, mindenáron azok eladására akarja rávenni anyját. A Penelopevel kapcsolatban álló emberek nevével fémjelzett fejezetekből lassan kirajzolódik egész élete, szüleinek házassága, az ő gyermekkora, a háború, férjhezmenetele, az igazi szerelem, válása, gyermekei sikeres és kevésbé sikeres élete és két rokonszenves, fiatal, Antonia és Danus ígéretes jövője (akiknek szerelmében saját félbemaradt szerelmének újjáéledését látja). Az igazságosztó befejezés ezúttal sem marad el, halála előtt az asszony bölcsen elrendezi hagyatéka sorsát.

Bár Penelope Keeling élettörténete nem mondható tipikusnak, a történelmi események is jobbára csak a történet díszletéül szolgálnak, a visszafogottan megírt regény kellemes kikapcsolódást adhat a családregények és a szerelmes regények kedvelőinek. (Legeza Ilona könyvismertetője)