A taxi, a kihűlt cigarettafüst szagát árasztó öreg Rover, komótosan gördült végig a kihalt országúton. Február legvége volt, csodás téli kora délután – harapósan hideg, dérlepte, s fenn, a sápadt égen egy felhő sem látszott. Sütött a nap, hosszú árnyékokat vetett mindenfelé, de melege alig volt; a felszántott földek fagyos-keményen terültek el, mint a vas. Itt-ott egy-egy tanya, vagy apró kőház állt, a kéményükből a füst nyílegyenesen emelkedett fölfelé a mozdulatlan levegőégbe. Birkanyájak örvénylettek a szénával telt etetővályúk körül, az állatokat dús gyapjuk és kezdődő vemhességük vaskossá gömbölyítette. Penelope Keeling a hátsó ülés poros ablakán át szemlélődött, s úgy érezte, még sohasem látta az ismerős vidéket ennyire szépnek.
Az út merész ívben fordult a fa útjelző tábla mögött a Temple Pudleyba vezető irányba. A taxisofőr lassított, s a makrancoskodó sebességváltót legyőzve rágördült a lejtős, kétoldalt magas sövénnyel szegélyezett útra. Rövid bukdácsolás után már benn is voltak a faluban, az ódon kőházak között. Itt az újságos, a hentes, a Sudeley Arms nevű fogadó és a templom, amely az ősi temetőkert mögött, illően komor megjelenésű, sötét koronájú tiszafák mögött rejtőzik… Ember alig mutatkozott. A gyerekek iskolában voltak, másokat a hideg a négy fal közé szorított be. Csak egy sapkás-sálas öregúr sétáltatta kivénhedt kedvencét.
- Melyik ház az? – kérdezte a taxisofőr a válla fölött.
Penelope nevetséges izgatottsággal és mohósággal hajolt előre.
- Még egy kicsit odébb van, a falu másik végén. Jobbra a fehér kapu. Nyitva van. Ez az! Itt vagyunk.
A taxi befordult a kapun, és a ház mögött állt meg.
Az asszony kiszállt, sötétkék pelerinjét szorosabbra húzta magán, hideg volt. Kinyitotta a táskáját, kivette a kulcsot, s az ajtó felé indult. Mögötte a sofőr felnyitotta a kocsi csomagtartóját, s kivette a hölgy apró bőröndjét. Penelope odafordult, hogy elvegye tőle, de a férfi, némileg aggódó arckifejezéssel, nem engedte el a táska fülét.
- Nincs itt senki, aki fogadja?
- Nincs. Senki sincs. Egyedül élek, s most mindenki azt hiszi, hogy még a kórházban vagyok.
- Minden rendben lesz?
Az asszony rámosolygott. A kedves arcú sofőr elég fiatal volt, dús, szőke hajjal.
- Persze hogy rendben.
A férfi habozott, nem akart tolakodó lenni.
- Ha óhajtja, beviszem a táskáját. Az emeletre is, ha gondolja…
- Nagyon kedves magától, de ne fáradjon…
- Nem fáradság – válaszolta a férfi, s követte az asszonyt a konyhába. Onnan egy ajtó a szűk, falusias lépcsőre nyílt; felmentek. Minden a tökéletes tisztaság szagát árasztotta. Mrs. Plackett – isten áldja a kezét – nem vesztegette az időt Penelope néhány napos távolléte alatt. Az asszonyság tulajdonképpen örült, ha magára maradhatott a házban, met akkor nekifoghatott, hogy lemossa a fehérre festett lépcsőkorlátot, kimoshatta a bútorok védőhuzatait, kifényezhette a rezeket és az ezüstneműt.
A hálószoba ajtaja félig nyitva volt, az asszony belépett, a fiatalember követte, lerakta a táskát a padlóra.
- Segíthetek még valamiben? – kérdezte.
- Ó, nem, semmiben. Akkor – mivel tartozom?
A fiatalember kissé szégyenlős képpel megmondta. Az asszony kifizette, a visszajáró pénzt borravalónak adta. A fiú megköszönte, s együtt lementek a lépcsőn.
A fiatalember még mindig habozni látszott, mintha nem szívesen menne el. Talán van egy öreganyja, gondolta Penelope, akiről időnként ugyanígy gondoskodni szokott.
- Minden rendben lesz?
- Persze, szavamat adom rá. Holnap pedig a barátnőm, Mrs. Plackett átjön. Szóval nem leszek egyedül.
Ettől a fiú megnyugodott.
- Akkor megyek is – mondta.
- Viszontlátásra. És köszönöm.
- Nincs mit.
A fiatalember elment, Penelope bezárta maga mögött az ajtót. Egyedül volt. Micsoda megkönnyebbülés… Újra itthon, a saját házában, a saját tárgyai között, a saját konyhájában. Az olajkályha békésen sustorgott magában, s áldott meleget árasztott. Az asszony levette a pelerint, egy szék hátára dobta. A tisztára sikált faasztalon halomban állt a posta, Penelope beletúrt, de egyik sem tűnt fontosnak, sem érdekesnek, így otthagyta őket az asztalon. Odament az üvegajtóhoz, és kilépett a télikertbe. Az utóbbi napokban kissé aggódott szeretett növényei miatt, hátha kiszáradnak vagy megfagynak – de Mrs. Plackett, mint minden másnak, nekik is jól gondjukat viselte. A cserepekben nedves, kövér föld volt, a levelek üdén zöldelltek. Egy muskátli már apró bimbókat hordott, a jácintok legalább nyolc centit nőttek. Az üvegfalon túl a kert télies képet mutatott, a csupasz fák fekete mintázatot rajzoltak a sápadt égre, de a gesztenyefa alatti mohos televényen már kibújtak az első hóvirágok és a sisakvirág aranyosfehér szirmai.
Rosamunde PILCHER: KAGYLÓKERESŐK
Az amerikai lektűrdömpingben - amely a hazai könyvpiacot egy ideje elárasztja - üdítő kivétel Pilcher regénye. Könyvének cselekménye az angol társadalom több mint hatvan évén ível át, főszereplője, Penelope Keeling három gyermekét tisztességgel felnevelő, a társadalmi kötöttségekre nem sokat adó, se nem szegény, se nem gazdag asszony, akinek apja a maga korában elismert, de nem dúsgazdag - mostanában ismét divatba jött - festő, anyja szép és kedves, férjénél jóval fiatalabb francia nő volt. A regény az asszony hazaérkezésével kezdődik - egy szívroham után a kórházból otthonába térve a hatvannégy éves Penelope már másképpen szemléli az életet. Betegségére gyermekei különféleképpen reagálnak: Olivia, aki maga is független nő, tiszteli anyja önállóságát; a kétgyermekes, csak a látszattal törődő Nancy mindenáron házvezetőnőt akar rákényszeríteni; fia, Noel mikor megtudja, hogy nagyapja - általa egyébként semmire sem becsült - képeinek értéke felment, mindenáron azok eladására akarja rávenni anyját. A Penelopevel kapcsolatban álló emberek nevével fémjelzett fejezetekből lassan kirajzolódik egész élete, szüleinek házassága, az ő gyermekkora, a háború, férjhezmenetele, az igazi szerelem, válása, gyermekei sikeres és kevésbé sikeres élete és két rokonszenves, fiatal, Antonia és Danus ígéretes jövője (akiknek szerelmében saját félbemaradt szerelmének újjáéledését látja). Az igazságosztó befejezés ezúttal sem marad el, halála előtt az asszony bölcsen elrendezi hagyatéka sorsát.
Bár Penelope Keeling élettörténete nem mondható tipikusnak, a történelmi események is jobbára csak a történet díszletéül szolgálnak, a visszafogottan megírt regény kellemes kikapcsolódást adhat a családregények és a szerelmes regények kedvelőinek. (Legeza Ilona könyvismertetője)