A könyvet fordította és az utószót írta: Bartos Tibor
Tartalom:
1. Kényes kérdés
2. Az osztályok anatómiája
3. A külső teszi
4. A ház körül
5. Fogyasztás, szabad idő, tintázás
6. Lelki élet
7. „Szólj, hadd lássalak!”
8. Kapaszkodás, züllés. Prolet-Ár
9. Egérút: az X
Utószó
Részlet:
„SZÓLJ, HADD LÁSSALAK!”
Akármennyi pénzt örököltél, akárhogy szűkölsz, ha az állásod veszedelemben forog, akárhol lakol, akármibe öltözöl, akármekkora a lakásod és akármivel burkolt a behajtód – akármilyen édes az italod, akármikor vacsorázol, akármiféléket rendelsz árjegyzékekből, akárhova jártál iskolába és akármilyen könnyesen emlékezel rá, sőt olvashatsz akármit, osztályod mégis akkor válik legnyilvánvalóbbá, amikor a szád kinyitod. „Beszédünkkel szakadatlanul hirdetjük társadalmi állapotunkat” – fogalmazza át John Brooks mai amerikaiak számára a Ben Johnson megállapítását: „A nyelvünk ránkvall, Szólj, hadd lássalak!” S ami igaz volt a tizenhetedik században, sokszorosan igaz a huszadik században, mert íme, mi olyan vastag társadalmi rétegben élünk, amilyen Johnson idejében nem létezett: olyan középosztályban, amelyik inkább leharapná a nyelvét, semmint hogy sértsen vele, ilyenformán ontja a rétegjelző finomkodást, körülkerítést, leplezett trágárságot („Basszuskulcs!”).
[…]
A középosztály idegen szavakon fitogtatná nem létező műveltségét, és valóságos színeit a legalja „rökamé”-n, „inekcijó”-n, „szimbólium”-on, majd a bonyodalmasabb „kondolál”, „renumeráció”, „meterológia”, „kordináció”, „poszthumusz” felfelé tartó és a középosztály felső határait jelző szósorozaton mindig kimutatja. Kivált, ha „intellektuel” lett belőle, és a búgatóport vagy baktató burjánt azontul „afrosiakum”-nak, a maga kínján tanult „atodidaktát” pedig „artikulátlannak” minősíti. Tekintsük például Reagan elnök tanácsadóját, Edwin III. Meese-t, aki osztályának foga fehérét nyomban kimutatta, mikor a televízióban „meginterjuvolták” (meginterjúholták?), és műveltségét az interpoláció többszörös beiktatásával kívánta csillogtatni, azonban az mindannyiszor „interpelláció”-nak hangzott. A középosztály veszedelme, hogy amikor nagyot mondana, pofára esik. Hát még amikor ugródeszkát is tol alája, és „ha úgy tetszik”, „bizonyos vonatkozásban” „tekintetbe veszi”, „tévedés ne essék”, „úgymond”: „genelógiáját”.
Csodálatos, hogy a középosztály a nyakát kockáztatja egy költséges csengésű idegen szóért, mégis mennyire szereti a biztonságot. A házának, még ha nem is éppen az övé, csupán osztályosaié, otthon a neve. Kéjesen hangoztat ilyesmiket: „X-ék bájos, ötszázezer dolláros otthonában jártam”, vagy földrengés után: „Arra eszmélt, hogy otthona rázkódik”. A középosztálynak valamikor kedves „ház” útját talán követhetjük is kifelé a divatból. Helyettesítő fogalma az „otthon”, az ingatlanközvetítő szaporán járó ajakán támadt, mintegy a vevők figyelmét elterelendő a rideg tényvalóságról, hogy tudniillik nem egy rakás reménytelenül összeeresztett téglát vásárol, és gyúlásbiztos műanyag bélést belé, hanem hívogatást, kényelmet, bensőséget. A vevők pedig több okból is kaptak a szépítésen: (1) a középosztály imádja az olyan szavakat, amelyeket a hirdetési szakma be-, illetve lejáratott, (2) magát is szívesen áltatja azzal, hogy pénzéért kényelmet, bensőséget, házi meleget kaphat, csak a „forszát” kell megtalálni, (3) mivel gyökereinél fogva puritanizmusra hajlik és retteg a lesújtó ítélettől, piszkos fantáziájában a „ház”amúgy is piroslámpás képzetekkel társult. […] Az otthon tehát manapság a kicsiny, hivalkodó, hagyomány és jelentőség nélküli, kietlen „fejlesztési” vidéken hamarjában gányolt, oktalanul drága építményt jelenti, amelyben a középosztály lakik.
[…]
A középosztályi és hivatali szókincs kombinációja persze verhetetlen. Amikor a kertvárosi diplomata beszédet ereszt meg, csakis felvet, jelez, hangot ad és hangsúlyoz, nem hallgathatja el és emlékezetünkbe idéz, rámutat, utal, leszögez és aláhúz, mondani semmit nem mond. A cégvezető vállalatának részleges működéséből kihámozhatjuk, hogy alig döcög, vagy ha a „vállalat kebelében a szükségesnél jóval csekélyebb változások mennek végbe”, akkor éppenséggel rohad. Ha „további lépéseket kell előirányozni a döntéshozatal korszerűsítésében”, akkora cégvezetőnek fingja nincs, mitévő legyen, ha pedig „a jelen helyzetben szembe kell néznie az extenzív fejlesztés határaival”, akkor reménye sincsen. Ha vezérigazgató és azt követeli, hogy „a vezető tisztviselők körében élénkebb legyen a mozgás”, akkor remeghet a többi rókalélek, hogy páros lábbal rugdalja őket ki, hiába „rendelkeznek” diplomával, de ha „a hatékonyság alakulása nem kielégítő”, mindannyian számíthatunk rá, hogy „az árak szabályozó szerepe erősödik”, azaz méregdrága lesz minden, ámbár „az ügy megoldása nem tekinthető lezártnak”, vagyis a pénz azután is csak romlik.
Részlet az Utószóból:
[…] Fussell professzor nem tudósít se gazdagodásról, se szegényedésről, sőt hangoztatja, hogy a pénz az ő osztálylétrájának csak a legalsó meg a legfelső fokait jelöli. Ha a magáét összeméri a klasszikus angol osztályszemléletekkel, csupán annyit állapít meg, hogy a régi alsóközép- és középosztályt éppúgy elnyelte a pénz romlása, mint a cserép malacperselyeket. Azóta a mérnököt alig lehet megkülönböztetni a szakmunkástól – de a mérnökök elproletárosodását Lenin megjósolta már. S azóta a hitvány egyetemek döntésekhez alkalmatlan fehér galléros „adminisztratívokat” gyártanak, akik a kékgallérosoknál is kiszolgáltatottabbak. Mi is az újság?
Semmi egyéb, mint a fogyasztó. Az értéktelenedő pénz és a rövidülő életű „tartós fogyasztási cikk” szélesebb elterítése mind több népréteget hajszol a fogyasztás orgiájába. Az egyre szaporodó átlagfogyasztó az újság, Fussell professzoré pedig, hogy amióta a takarékosság polgárerénye elernyedt, és a növekedést, a gazdaság állítólagos biztonságát a fogyasztás növelése szolgálja, azóta nemcsak a labdarúgók és a villany-kenyérpirítók osztályozhatók, hanem mind a kettőnek a fogyasztói is.
[…]
Fussell professzornak nem a nyomtatott mintás, bíborfényű poliészternadrágba bújtatott vaskos női sonkák fájnak, sem az újabban dívó arasznyi angyalhaj-bolyhú rózsaszín padlószőnyegek, amelyekhez székláb és asztalláb alá üvegtányérka jár, hogy a kertvárosi kéjbarlangból ki ne kopjon ez a gyönyörűség. Az ilyesmit ő csak osztályozza, mivel tanárember. […] Azon akad fönn ő, miről is lehetne beszélgetni a fogyasztás ritka szüneteiben. Tapasztalja az iskola sorvadását, a kötelez olvasmányok herélését – az érthetőség kedvéért hagyták ki nemrégiben egy virginiai tankönyvből a Függetlenségi Nyilatkozat „elidegeníthetetlen” szavát – a modern klasszikusok, az Egerek és emberek, a Zabhegyező kihagyását a tananyagból a „Morális Többség” követelésére, akiknek szószólója, Reagan elnök kiiktatná a biológiai evolúciót is, és „teremtéstant” vezetne be helyette – miközben az illetlen liberális lapok nyelvi hibáit hánytorgatják, és funkcionális analfabetizmussal példálóznak. […]
Fussell professzornak olyasmik fájnak, hogy nem csak a hírhedt diplomagyárakban, hanem a híres egyetemeken is mind gyakoribbak az asztrológiával, önhipnózissal, távolbalátással, bio-feedbackkek és tenyérolvasással foglalkozó és jól pénzelő előadássorozatok. […]
S ki ez a háborgó, sértő, kegyetlen szellem, aki a Washington Post szerint magát az Amerikai Kísérletet kezdi ki? Fényképéről egy régi prelátus tekint ránk böjt napján. Fussell professzor az irodalom tanára Pennsylvania Egyetemén, és számos irodalomtörténeti mű szerzője. […]
Epéssége különben az amerikai nyelv és szokások kérlelhetetlen kritikusára, H. L. Menckenre emlékeztet. Ő mondott ilyeneket: „Az átlagember – Fussell professzor értelmezésében az átlagfogyasztó, Tocqueville-éban a többség zsarnoksága alatt nyögő amerikai – élete egyik végétől a másikig semmit nem gondol. Közhelyeket hangoztat. Amit gondolatnak képzel, azt hallotta valahol. Ha viszont igazán új gondolatokat hall, megütődik és félreül duzzogni.”
Okunk nincsen, hogy melléüljünk. Még akkor sem, ha Fussell professzor könyve szerzett nekünk is egy-két kínos pillanatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése