– Nekem is jól jönne egy ilyen érzékeny és költséges lelkiismeret. Mit csinálunk a skatulyával?
Rámutatott a cigarettadobozra, amely fent feküdt a polcon, az új szalagokat tartalmazó kartonok között.
– Hagyja ott – mondta Murke.
– Minek?
– Talán még szükségünk lesz rá.
– Lehetségesnek tartja, hogy megint lelkiismereti aggályai támadnak?
– Nem lehetetlen – válaszolta Murke –, várjuk ki a végét. Viszontlátásra.
Az elülső páternoszterhez ment, levitette magát a második emeletre, és aznap először lépett a szobájába. A titkárnő elment ebédelni, Murke főnöke, Humkoke a telefonnál ült, és egy könyvet olvasott. Rámosolygott Murkéra, felállt, és így szólt:
– No, hiszen még él. Ez a maga könyve? Maga hagyta az asztalon?
Megmutatta Murkénak a könyv címlapját, és Murke így válaszolt:
– Igen, az enyém.
A könyvnek zöld-szürke-narancsszínű borítólapja volt, és a címe: A Batley-líra csatornái; egy fiatal angol költőről szólt, aki száz évvel ezelőtt összeállította a londoni szleng katalógusát.
– Pompás könyv – mondta Murke.
– Igen – folytatta Humkoke –, pompás könyv, de maga sohasem tanulja meg…
Murke kérdően nézett rá.
– Sohasem tanulja meg, hogy az ember nem hevertet az asztalon pompás könyveket, amikor Wanderbrun itt van a láthatáron, és Wanderbrun mindig itt van a láthatáron. Természetesen azonnal felfedezte, felnyitotta, öt percig olvasgatta, és mi az eredmény?
Murke hallgatott.
– Az eredmény – folytatta Humkoke – Wanderbrun két egyórás műsorszáma Batley lírájának csatornáiról. Ez a fickó egy szép napon saját nagyanyját fogja nekünk felszolgálni mint riportalanyt, és a legrosszabb az, hogy az egyik nagyanyja egyúttal az enyém is volt. Kérem, Murke, jegyezze meg magának: sohase hagyjon pompás könyveket az asztalon, ha Wanderbrun itt van a láthatáron, és ismétlem, Wanderbrun mindig itt van a láthatáron. Így, és most menjen, a délutánja szabad, és azt hiszem, megérdemelte a szabad délutánt. – Kész van az a vacak? Lehallgatta még egyszer?
– Mindennel elkészültem – válaszolta Murke –, de nem vagyok képes az előadást még egyszer lehallgatni, egyszerűen nem vagyok képes rá.
– Egyszerűen nem vagyok képes rá, ez nagyon gyermekes beszéd – mondta Humkoke.
– Ha ma még egyszer meghallom a művészet szót, hisztériás leszek – szólt Murke.
– Máris az – folytatta Humkoke –, és elismerem, megvan rá az oka. Három óra Bur-Malottkéból lesújtja az embert, a legerősebb embert is földhöz vágja, és maga még csak nem is erős ember.
A könyvet az asztalra dobta, egy lépést tett Murke felé, és így szólt:
– Amikor a maga korában voltam, egyszer egy négyórás Hitler-beszédből kellett kivágnom három percet, és a beszédet háromszor kellett végighallgatnom, mielőtt méltó lettem volna arra, hogy javaslatot tegyek, melyik három percet vágjuk ki. Amikor. hozzákezdtem lehallgatni a szalagot, még náci voltam, de amikor már harmadszor is túl voltam a beszéden, nem voltam többé náci; kemény, borzalmas, de nagyon hatékony kúra volt.
– Elfelejti – szólt Murke halkan –, hogy én már kigyógyultam Bur-Malottkéból, mielőtt le kellett hallgatnom a szalagjait.
– Maga mégiscsak egy bestia – mondta Humkoke nevetve –, menjen, az igazgató kettőkor még egyszer lehallgatja. Csak elérhetőnek kell lennie arra az esetre, ha valami történnék.
– Kettőtől háromig otthon vagyok – szólt Murke.
– Még valamit – mondta Humkoke, és egy sárga kekszesdobozt vett le a polcról, amely Murke íróasztala mellett állott –, micsoda szalagdarabkákat őriz ebben a dobozban?
Murke elvörösödött.
– Ezek… – dadogta – gyűjtök bizonyos maradékokat.
– Micsoda maradékokat? – kérdezte Humkoke.
– Hallgatást – mondta Murke –, hallgatást gyűjtök.
Humkoke kérdően nézett rá, és Murke folytatta:
– Ha szalagokat kell megvágnom, amelyeken a beszélők néha szünetet tartottak – akár sóhaj, lélegzetvétel vagy teljes hallgatás az –, nem dobom a szemétkosárba, hanem összegyűjtöm. Bur-Malottke szalagjai egyébként egyetlen másodperc hallgatást sem eredményeztek. Humkoke nevetett:
– Természetesen, ő csak nem fog hallgatni. És mit csinál a szalagdarabkákkal?
– Egymáshoz ragasztom őket, és lejátszom magamnak a szalagot, mikor este otthon vagyok. Még nincs sok, még csak három percem van – de hiszen nem is hallgatnak sokat az emberek.
– Figyelmeztetnem kell magát arra, hogy tilos szalagrészeket hazavinni.
– Hallgatást is? – kérdezte Murke.
Humkoke nevetett, és így szólt:
Menjen már!
És Murke elment.
*
Amikor az igazgató néhány perccel kettő után belépett a stúdióba, éppen indult a Bur-Malottke előadás:
–… és bárhol, bárhogyan, bármiért és bármikor beszélni kezdünk a művészet lényegéről, jusson eszünkbe először az a felsőbb lény, akit tisztelünk, meghajlással nyilvánítsuk hódolatunkat a felsőbb lénynek, akit tisztelünk, és fogadjuk a művészetet hálásan, mint ajándékát annak a felsőbb lénynek, akit tisztelünk. A művészet…
Nem – gondolta az igazgató –, igazán nem követelhetem meg senki emberfiától, hogy egyszázhúsz óra Bur-Malottkét lehallgasson. Nem – gondolta –, vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megtenni, amit még Murkétól sem lehet megkívánni. Visszament a dolgozószobájába, bekapcsolta ott a hangszórót, és hallotta, amint Bur-Malottke éppen ezt mondja:
– Ó, te felsőbb lény, akit tisztelünk…
Nem – gondolta az igazgató –, nem és nem.
*
Murke otthon a pamlagon hevert és cigarettázott. Mellette a széken egy csésze tea állott, és Murke a szoba fehér mennyezetére bámult. Íróasztala mellett gyönyörű szőke lány ült, aki mereven nézett ki az ablakon az utcára. Murke és a lány között, egy dohányzóasztalon magnókészülék állott, felvételre állítva. Egy szó sem esett, egy hang nem hallatszott. Az ember fotómodellnek is tarthatta volna a lányt, olyan szép és olyan néma volt.
– Nem bírom tovább – mondta a lány hirtelen –, nem bírom tovább, embertelen, amit tőlem kívánsz. Vannak férfiak, akik erkölcstelen dolgokat kívánnak a lányoktól, de én majdnem azt hiszem, amit te kívánsz tőlem, még erkölcstelenebb, mint azok a dolgok, amiket más férfiak kívánnak a lányoktól.
Murke sóhajtott.
– Istenem – mondta –, kedves Rina, ezt mind megint ki kell vágnom, légy már belátó, légy kedves, és hallgass rá a szalagra még legalább öt percet.
– Ráhallgatni – mondta a lány úgy, hogy a modorát harminc évvel ezelőtt „tüskés”-nek minősítették volna. – Ráhallgatni, ez is a te ötleteid közé tartozik. Egyszer szívesen szalagra mondanék valami – de ráhallgatni…
Murke felállt, és leállította a magnókészüléket.
– Ó, Rina – mondta –, ha tudnád, milyen értékes számomra a te hallgatásod. Este, amikor fáradt vagyok, amikor itt kell ülnöm, leforgatom magamnak a hallgatásodat. Kérlek, légy kedves, és hallgass rá nekem a szalagra még legalább három percet, és kímélj meg engem a vágástól; hiszen tudod, mit jelent nekem a vágás.
– Felőlem – mondta a leány –, de adj legalább egy cigarettát.
Murke mosolygott, adott neki egy cigarettát, és így szólt:
– Így megvan a hallgatásod eredetiben és szalagon is, ez pompás.
Ismét megindította a szalagot, és mindketten szótlanul ültek egymással szemben, amíg megcsendült a telefon. Murke felállt, tehetetlenül megvonta a vállát; és felvette a kagylót.
– Nohát – mondta Humkoke –, az előadások simán lementek, a főnök nem mondott semmi negatívat… Mehet moziba. És gondoljon a hóra.
– Micsoda hóra? – kérdezte Murke, és kipillantott az utcára, amelyre vakítóan tűzött a nap.
– Istenem – szólt Humkoke –, hiszen tudja, hogy már most gondolnunk kell a téli programra.
Hódalokra van szükségem, hótörténetekre – nem kuksolhatunk mindig és örökké Schuberten és Stifteren. Úgy látszik, senki sem sejti, milyen hiányunk van éppen hódalakban és hótörténetekben. Képzelje csak el, mi lesz, ha kemény és hosszú tél jön sok hóval és faggyal: honnan vesszük a havas adásainkat? Igyekezzék, hogy valami hószerűség jusson az eszébe.
– Igen – mondta Murke –, majd igyekszem.
Humkoke letette a kagylót.
– Gyere – szólt Murke a lányhoz –, mehetünk moziba.
– Most már megint beszélhetek? – kérdezte a lány.
– Igen – válaszolta Murke –, beszélj!
*
Ebben az időben a hangjátékosztály segédrendezője még egyszer lehallgatta azt a rövid hangjátékot, amely az esti műsoron szerepelt. Tetszett neki, csak a végét nem találta kielégítőnek. A tizenhármas stúdió üvegfülkéjében ült a technikus mellett, egy gyufaszálat rágcsált, és a kéziratot tanulmányozta.
(Nagy, üres templom akusztikája.)
ATEISTA (hangosan és tisztán beszél). Ki gondol még rám, ha férgek rágnak holtan?
(Hallgatás.)
ATEISTA (egy árnyalattal hangosabban). Ki vár reám; ha újra por leszek a porban?
(Hallgatás.)
ATEISTA (még hangosabban). És ki gondol még rám, ha újra rost leszek a lombban?
(Hallgatás.)
Tizenkét ilyen kérdés volt, amelyeket az ateista bekiáltott a templomba, és minden egyes kérdés után ez állt: Hallgatás.
A segédrendező kivette szájából a megrágott gyufát, újat dugott a helyébe, és kérdőn nézett a technikusra.
– Igen – mondta a technikus –, ha kíváncsi a véleményemre: úgy találom, egy kissé sok benne a hallgatás.
– Én is úgy látom – mondta a segédrendező –, sőt a szerző is így találja, és felhatalmazott, hogy változtassak rajta. Egy hangnak egyszerűen azt kellene mondania: isten – de egy templomakusztika nélküli hangnak kellene lennie, úgyszólván egy másik akusztikai térben kellene szólnia. De mondja már, honnan vegyek most egy ilyen hangot?
A technikus mosolygott, felnyúlt a cigarettásdobozért, amely még mindig ott feküdt a polcon.
– Itt van – mondta –, itt a hang, amely egy akusztikamentes térben „Isten” –t mond.
A segédrendező meglepetésében majd lenyelte a gyufát, fuldokolt egy kissé, aztán megint előrehozta a szájába.
– Egészen ártatlan dolog – szólt mosolyogva a technikus –, egy előadásból kellett kivágnunk, huszonhétszer.
– Ilyen sokszor nincs is rá szükségem, csak tizenkétszer – mondta a segédrendező.
A technikus folytatta:
– Mi sem egyszerűbb, mint kivágni a hallgatást, és tizenkétszer beragasztani Istent – amennyiben vállalhatja a felelősséget.
– Maga egy angyal – mondta a segédrendező –, és vállalhatom a felelősséget. Rajta, kezdjük el!
Boldogan pillantott az egészen kicsi, fénytelen szalagdarabkákra Murke cigarettadobozában.
– Maga igazán angyal – mondta –, rajta, lássunk hozzá!
A technikus mosolygott, mert örült a hallgatásdarabkáknak, amelyeket majd Murkénak ajándékozhat: sok hallgatás volt, összesen majdnem egy perc; ennyi hallgatást még sohasem ajándékozhatott Murkénak, és szerette a fiatalembert.
– Jó – mondta mosolyogva –, kezdjünk hozzá.
A segédrendező benyúlt a kabátzsebébe, kivette a cigarettaskatulyát, ugyanakkor azonban kezébe került egy összegyűrt cédula, kisimította, és odanyújtotta a technikusnak:
– Nem furcsa, hogy micsoda giccses dolgokat találhat az ember a rádióban? Ezt az ajtómon találtam.
A technikus fogta a képet, megnézte, és így szólt:
– Igen, furcsa – és hangosan felolvasta a kép alá nyomtatott szöveget:
– Imádkoztam érted Szent Jakab templomában.
1958
Rayman Katalin fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése