Gyermekéveit Budapesten és Baján töltötte. A gimnáziumot Budapesten végezte. 1889-ben megkezdett jogi tanulmányait egy év után félbeszakította, és az újságírói pályát választotta. 1890-től a Magyar Hírlap munkatársa volt. 1892-től A Hét munkatársaként meghonosította a verses publicisztikát. Első verseskötetének (Modern dalok, 1892) hatása váratlanul nagy volt. A nagyvárosi ifjú érzelmességét, szellemességét, könnyedségét verselte meg a francia sanzon és a magyar népdal belső formáinak ötvözetéből. Későbbi köteteinek (Kató, 1894; Versei, 1910; Fűzfasíp, 1913) verseire is az ironikus-romantikus hang, a harmonikus életfilozófia, a szelíd elnéző, derűs kritika jellemző. Az 1890-es évek végén budapesti lapok tudósítójaként Franciaországba utazott. Párizsi tartózkodása idején mutatták be Budapesten az Egyiptom gyöngye című operettjét. Párizsban fordított először francia komédiát magyar színházak számára. 1900-ban rövid ideig a Vígszínház dramaturgja, 1903-tól a Pesti Hírlap belső munkatársa volt. Az 1900-as évek elején érdeklődése a kabaré felé fordult. Mestere volt a könnyű műfajnak. Az orfeumi kupléval szemben a francia ihletésű sanzont akarta meghonosítani. Az újságírás mellett novellákat, regényeket, színműveket írt és fordított. Párizsból hazatérve 1902-ben tartalékos tisztként szolgált. 1903-ban házasságot kötött Hausz Valériával. Nagy sikere volt Kacsóh Pongrác János vitéz (1904) című daljátékának Heltai Jenő szövegével.
A Nyugatban 1910-ben jelent meg először írása. Az Estben 1928-ban a magyar drámaírás válságáról közzétett nyilatkozatának problematikáját a Nyugat gondolta tovább a kortárs szellemi elitet mozgósító cikksorozatában.
A század elején számos novelláskötete (Lou, 1900; Scherzo, 1910; Írók, színésznők és más csirkefogók, 1910; Színes kövek, 1911; A tündérlaki lányok, 1914; Lim-lom, 1915) és regénye (A hét sovány esztendő, 1897; Az utolsó bohém, 1911; Family Hotel, 1913; VII. Emmanuel és kora, 1913; Jaguár, 1914) jelent meg. Novelláinak és regényeinek alakjai a polgári élet körén kívül eső világból valók; könnyűvérű bohémek, művészek, színésznők, kokottok, ártalmatlan kalandorok, vidám fiatalok, komikus nyárspolgárok. Az író bölcs megértéssel áll felettük, nem háborodik fel erkölcseiken, elfogadja az életet bűneivel, szomorúságával és szépségeivel együtt. A magyar irodalmi humornak új stílusát teremtette meg ifjúkori színdarabjaiban, vígjátékaiban, jeleneteiben (Az asszony körül, 1903; Az édes teher, 1909; Naftalin, 1908; A masamód, 1910). Az I. világháborúban haditudósító volt, hosszabb időt töltött Konstantinápolyban. 1915-ben a Vígszínház dramaturg igazgatójának nevezték ki. 1916-ben a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnökévé választották. Miklós Andor 1918-ban az Athenaeum Kiadó irodalmi vezetésével bízta meg. 1927-ben műfordítói tevékenységéért megkapta a francia becsületrendet. 1929-től a Belvárosi Színház, 1932-1934-ben a M. Színház igazgatója volt. Álmokháza (1929) című regényében az I. világháború utáni Budapest nyomorát, zaklatott életét mutatta be egy misztikus szerelmi történetben. Legnagyobb színpadi sikerét A néma levente (1936) című mesejátékával érte el. Későbbi mesejátékai (Az ezerkettedik éjszaka, 1939; Lumpácius és Vagabundusz vagy a három jómadár, 1943; Szépek szépe, 1955) nem érték el A néma levente művészi színvonalát. 1945 után megválasztották a Magyar PEN Klub elnökének. 1949-ben hosszabb időt töltött külföldön, elsősorban Londonban. 1955-ben mutatták be a Szépek szépe című utolsóként írt színművét. 1957-ben kapta meg a Kossuth-díjat. Töredékesen elkészült emlékezései posztumusz jelentek meg (Színes kövek, 1957).OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Faragó Éva szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése