Anélkül, hogy Murke felé pillantott volna, elhagyta a stúdiót. Pontosan negyed tizenegy volt, és Bur-Malottke az ajtóban egy csinos fiatal nőbe ütközött, aki kottalapokat tartott a kezében. Viruló fiatalasszony volt, vörös hajú, erélyesen odament a mikrofonhoz, megfordította, megigazította az asztalt, hogy kényelmesen állhasson a mikrofon előtt.
Az üvegfülkében Murke egy fél percig Hugliemévél beszélgetett, a könnyűzenei osztály szerkesztőjével. Huglieme a cigarettadobozra mutatva megkérdezte:
– Szüksége van még erre?
És Murke így válaszolt:
– Igen, még szükségem van rá.
Bent a vörös hajú, fiatal nő énekelt:
– Szép a szám, és csak a tiéd.
Huglieme bekapcsolta magát, és nyugodtan beszólt a mikrofonba:
– Kérlek, fogd be a pofád még húsz másodpercig, még nem tartunk ott.
A fiatalasszony nevetett, lebiggyesztette az ajkát, és így szólt:
– Te beképzelt teve.
Murke odafordult a technikushoz.
– Tehát tizenegykor visszajövök, akkor szétvágjuk, és beragasztjuk ezt a micsodát.
– Le is kell még hallgatnunk? – kérdezte a technikus.
– Nem – mondta Murke –, egymillió márkáért sem vagyok hajlandó még egyszer lehallgatni.
A technikus bólintott, felrakta a szalagot a vörös hajú énekesnő számára, és Murke kilépett a fülkéből.
Cigarettát dugott a szájába, de nem gyújtotta meg, és a hátsó folyosón odament a második páternoszterhez, amely a rádió épületének déli oldalán működött, és a kantinba szállította az embereket. A szőnyegek, a folyosók, a bútorok és képek, minden ingerelte Murkét. Szép szőnyegek voltak, szép folyosók, szép bútorok és ízléses képek, neki azonban hirtelen az a vágya támadt, hogy azt a giccses Jézus szíve képecskét, amelyet az anyja küldött neki, itt lássa valahol a falon. Megállt, körülnézett, hallgatózott, kihúzta a képecskét a zsebéből, és a tapéta és az ajtószárny közé annak az ajtónak a keretére ragasztotta, amely a hangjátékosztály segédszerkesztőjének szobájába vezetett. Tarka, rikító képecske volt, és a Jézus szíve alatt ez a szöveg állott:
Imádkoztam érted Szent Jakab templomában.
Murke továbbment, belépett a páternoszterbe, és levitette magát. A rádió épületének ezen az oldalán már elhelyezték a Schrörschnauz – hamutartókat, amelyek a legjobb hamutartókra kiírt pályázaton első díjat nyertek. Azok mellett a megvilágított vörös számok mellett függtek, amelyek az emeleteket jelezték: egy vörös négyes, egy Schrörschnauz – hamutartó, egy vörös hármas, egy Schrörschnauz – hamutartó, egy vörös kettes, egy Schrörschnauz – hamutartó. Szép, rézből kovácsolt, kagyló alakú hamutartók voltak, rézből kovácsolt falikarokkal, amelyek valami furcsa tengeri növényt imitáltak: csomós algákat, és mindegyik hamutartó kettőszázötvennyolc márkába és hetvenhét pfennigbe került. Olyan szépek voltak, hogy Murke sohasem merte őket bepiszkítani, még cigarettahamujával sem, nemhogy egy olyan unesztétikus tárggyal, mint egy csikk. Úgy látszik, a többi dohányos is mind így volt vele – az üres cigarettaskatulyák, csikkek és a hamu mindig a szép hamutartók alatt, a földön éktelenkedtek: úgy látszik, senkinek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezeket a tárgyakat valóban hamutartóként használja: rézből voltak, fényesek, és mindig üresek.
Murke már az ötödik hamutartót látta maga felé suhanni; a levegő melegebb lett, ételszag terjengett, Murke leugrott, és betámolygott a kantinba. A sarokban három külső munkatárs ült egy asztalnál. Tojástartók, kenyerestányérok és kávéskannák álltak körülöttük.
A három férfi együtt szerkesztette meg
A tüdő mint emberi szerv című műsort, együtt vették fel a honoráriumot, együtt reggeliztek, most egy snapszot ittak meg közösen, és az adóbizonylat felett töprengtek. Murke egyiküket, Wendrichet jól ismerte; de Wendrich éppen hangosan felkiáltott:
– Művészet! Művészet! – kiáltotta még egyszer –, művészet, művészet! – és Murke ijedten összerezzent, mint a béka, amelyen Galvani felfedezte az elektromosságot.
Murke a két utolsó nap túl gyakran hallotta a
művészet szót Bur-Malottke szájából; a két előadásban pontosan egyszázharmincnégyszer fordult elő; és Murke az előadásokat háromszor, a
művészet szót tehát négyszázkettőször hallotta, túl sokszor ahhoz, hogy kedve lett volna róla csevegni. Ellopakodott a söntés mellett egy boksz felé, a kantin ellenkező sarkában, és megkönnyebbülve fellélegzett, hogy a bokszot
üresen találta. Leült a sárga, párnás karosszékbe, meggyújtotta cigarettáját, és amikor Wulla, a pincérnő odajött, így szólt:
– Almalét kérek – és örült, hogy Wulla megint rögtön eltűnt. Lehunyta szemét, de akarata ellenére a külső munkatársak beszélgetésére figyelt, a sarokban; úgy látszott, szenvedélyesen vitatkoznak a művészetről; valahányszor valamelyikük „művészet”-et kiáltott, Murke összerezzent. Olyan, mintha korbácsolnák az embert – gondolta.
Wulla meghozta az almalét, és aggódva nézett rá. A leány nagy volt és erős, de nem kövér – egészséges, vidám arccal, és mialatt az almalét az üvegből a pohárba töltötte, így szólt:
– Ki kellene vennie a szabadságát, doktor úr, és jobb lenne, ha felhagyna a dohányzással.
Azelőtt Wilfriede-Ullának hívatta magát, később azonban a nevét egyszerűség okából összevonta: Wulla. Különösképpen tisztelte a kulturális osztály embereit.
– Hagyjon békében – mondta Murke –, kérem, hagyjon!
– És igazán elmehetne moziba egy egyszerű, kedves lánnyal – folytatta Wulla.
– Ezt fogom tenni ma este – válaszolta Murke –, megígérem magának.
– Nem kell olyan flancosnak lennie – szólt Wulla –, inkább egy egyszerű, kedves, nyugodt leány, akinek szíve is van. Akadnak még ilyenek.
– Tudom – mondta Murke –, ilyenek is akadnak, és én ismerek is egyet.
Nahát – gondolta Wulla, és átment a külső munkatársakhoz; egyikük három snapszot és három csésze kávét rendelt. – Ezek a szegény urak – gondolta Wulla –, a művészet még egészen megbolondítja őket. Jó szívvel volt a külső munkatársak iránt, és mindig arra törekedett, hogy takarékosságra buzdítsa őket. Ha egyszer pénzhez jutnak – gondolta –, mindjárt elverik, és odament a söntéshez, és fejcsóválva továbbította a rendelést a büfésnek a három snapszról és három csésze kávéról.
Murke ivott az almaléből, elnyomta a cigarettát a hamutartóban, és aggodalommal gondolt azokra az órákra, tizenegy és egy között, amikor szét kell vágnia Bur-Malottke szövegét, és beragasztania a megfelelő helyen az előadásokba. Az igazgató azt akarta, két órakor forgassák le neki a stúdióban mindkét előadást. Murke kenőszappanra gondolt, lépcsőkre, meredek lépcsőkre és hullámvasutakra, gondolt az igazgató életerejére, gondolt Bur-Malottkéra, és megijedt, amikor Schwendlinget látta bejönni a kantinba.
Schwendling vörös – fekete, nagy kockás inget viselt, és céltudatosan a felé a boksz felé tartott, amelyben Murke rejtőzött. Schwendling a divatos slágert zümmögte: „Szép a szám, és csak a tiéd…”, meghökkent, amikor meglátta Murkét, és így szólt:
– Hát te? Azt hittem, Bur-Malottke sajtját szeleteled.
– Tizenegykor folytatjuk – mondta Murke.
– Wulla, egy sört – üvöltött Schwendling a söntés felé –, fél litert. No – szólt Murkénak –, ezért extra szabadságot érdemeltél volna, hiszen ez szörnyűség. Az öreg elmesélte nekem, miről van szó.
Murke hallgatott, Schwendling pedig folytatta:
– Hallottad, mi újság Muckwitzcal?
Murke először közömbösen megrázta a fejét, azután udvariasságból megkérdezte:
– Hát mi van vele?
Wulla meghozta a sört, Schwendling ivott belőle, egy kissé felfújta magát, és lassan így szólt:
– Muckwitz riportot készít a tajgáról.
Murke nevetett és megkérdezte:
– Mit csinál Fenn?
– Riportot készít a tundráról – válaszolta Schwendling.
– És Weggucht?
– Weggucht énrólam készít riportot, és később én csinálok egyet őróla. A jelszó: Te csinálj riportot rólam, azután én csinálok rólad…
Az egyik külső munkatárs most felugrott, és fellengzősen beordította a kantinba:
– Művészet – művészet – csak ez a fontos.
Murke meglapult, mint a katona, aki meghallotta, hogy az ellenséges lövészárokban elsütötték a gránátvetőt. Még egy korty almalevet ivott, és ismét összerezzent, amikor egy hang megszólalt a hangszóróban:
– Murke doktor urat várják a tizenhármas stúdióban – Murke doktor urat várják a tizenhármas stúdióban.
Rápillantott az órájára, még csak fél tizenegy volt, de a hang könyörtelenül folytatta:
– Murke doktor urat várják a tizenhármas stúdióban – Murke doktor urat várják a tizenhármas stúdióban.
A hangszóró a kantin söntése felett függött, mindjárt az alatt a jelmondat alatt, amelyet az igazgató festetett a falra:
A fegyelem minden.
– No – mondta Schwendling –, nem segít semmi, menj.
– Nem – visszhangozta Murke –, nem segít semmi.
Felkelt, letette az asztalra az almaléért járó pénzt, ellopózott a külső munkatársak asztala előtt, kint belépett a páternoszterbe, és az öt Schrörschnauz – hamutartó előtt ismét felvitette magát. A Jézus szíve képecskéjét még ott látta a segédrendező ajtófélfáján, és ezt gondolta:
Hála istennek, most legalább egy giccses kép van a rádióban.
Kinyitotta a stúdiófülke ajtaját, látta, hogy a technikus egyedül és nyugodtan ül négy kartondoboz előtt, és fáradtan kérdezte:
– Mi baj?
– Ezek hamarabb elkészültek, mint gondolták, és így nyertünk egy félórát – mondta a technikus –, azt gondoltam, talán szívesen felhasználja ezt az időt.
– Nagyon is – válaszolta Murke –, egy órakor találkozóm van. Hát akkor kezdjük. Mi van a dobozokkal?
– Minden eset számára van egy dobozom – válaszolta a technikus –, az elsőben vannak a nominativusok, a másodikban az accusativusok, a harmadikban a genitivusok és dativusok, és ebben itt – arra a dobozra mutatott, amely legtávolabb feküdt, jobbra, egy kis doboz volt,
tiszta csokoládé felirattal –, ebben van a két vocativus, a jobb sarokban a jó, a balban a rossz.
– Pompás – szólt Murke –, szóval már szétvagdalta ezt a szart.
– Igen – mondta a technikus –, és amennyiben feljegyezte magának, milyen sorrendben kell felragasztanunk az egyes eseteket, legkésőbb egy óra múlva készen leszünk. Feljegyezte őket?
– Fel – mondta Murke.
Kihúzott a zsebéből egy cédulát, amelyen a számjegyek 1-től 27-ig fel voltak jegyezve; minden egyes számjegy mellett egy eset állott.
Murke leült, odatartotta a technikusnak a cigarettadobozt; mindketten cigarettáztak, s közben a technikus feltette a tekercsre az elvagdalt szalagokat Bur-Malottke előadásaival.
– Az első vágásba – mondta Murke – egy accusativust kell beragasztanunk.
A technikus benyúlt az első dobozba, kivette az egyik szalagdarabkát, és beragasztotta a hézagba.
– A másodikba – szólt Murke – egy dativust.
Fürgén dolgoztak, és Murke megkönnyebbült, hogy olyan gyorsan megy a munka.
– Most jön a vocativus – szólt. – Természetesen a rosszat vesszük.
A technikus nevetett, és beragasztotta a szalagba Bur-Malottke rossz vocativusát.
Tovább – mondta –, tovább!
– Genitivus – szólt Murke.
*
Az igazgató lelkiismeretesen elolvasta a hallgatók minden levelét. Amit éppen most olvasott, így hangzott:
Kedves Rádió! Neked biztosan nincs hűségesebb hallgatód, mint én. Öregasszony vagyok, hetvenhét éves anyóba, és harminc éve mindennap hallgatlak. Sohasem fukarkodtam a dicséreteddel. Talán emlékszel levelemre, amelyet a „Kaweida, a tehén hét lelke” című műsorszámmal kapcsolatban írtam. Pompás műsorszám volt – de most veszekednem kell Veled! Lassan már felháborítóvá válik, hogy a Rádió mennyire elhanyagolja a kutyák lelkét. Ezt nevezed humanizmusnak? Hitlernek biztosan megvoltak a hátrányai: ha az ember mindent elhihet, amit úgy hall, csúnya ember volt, de egyet nem lehet tőle elvitatni: szerette a kutyákat, és tett is valamit értük. Végül is mikor nyeri vissza jogait a kutya a német Rádióban? Úgy, ahogy azt a „Mint kutya és macska” című műsorszámban megpróbáltad, úgy természetesen nem: sértés volt ez minden kutyalélek számára. Ha az én kis Lohengrinem beszélni tudna, majd megmondaná Neked! Úgy ugatott a Drága, mialatt a Te rosszul sikerült műsorszámod lement, úgy ugatott, hogy az embernek majd meghasadt a szíve a szégyentől. Én éppúgy megfizetem a havi hét márkát, mint minden más hallgató, és élek a jogommal, és felteszem a kérdést: Végül is mikor nyeri vissza jogait a Rádióban a kutyák lelke?
Szívélyes üdvözlettel – ámbár nagyon haragszom Rád
– a Te Herchen Hedviged – háztartásbeli
Ui. Ha azok közül a cinikus fickók közül, akiket munkatársaidnak választasz, egy sem képes megfelelően méltányolni a kutyák lelkét, használd fel szerény kísérleteimet, amelyeket ezennel mellékelek. A honoráriumra nem tartok igényt. Egyből átutalhatod az Állatvédő Egyesületnek.
Mellékelve: 35 kézirat.
a Te H. H.-ed
Az igazgató felsóhajtott. Kereste a kéziratokat, de a titkárnője nyilvánvalóan már továbbította őket. Az igazgató megtömte pipáját, meggyújtotta, azután megnyalta életerős ajkát, felvette a telefonkagylót, és kérte, hogy kapcsolják Krochyt. Krochynak aprócska szobácskája volt egy aprócska, de ízléses íróasztallal, fent a kulturális osztályon, és a reszort, amelyet ellátott, éppen olyan szűk volt, mint az íróasztala: „Az állat a kultúrában.”
– Krochy – szólt az igazgató, amikor ez szerényen jelentkezett –, mikor hoztunk utoljára valamit a kutyákról?
– Kutyákról? – kérdezte Krochy. – Igazgató úr, azt hiszem, még soha, mindenesetre semmit azóta, hogy én itt vagyok.
– És mióta van már itt, Krochy? – És Krochy fenn a szobájában megremegett, mert az igazgató hangja olyan nyájassá vált; tudta, semmi jó sem várható, ha ez a hang nyájassá válik.
– Tíz éve vagyok itt, igazgató úr – mondta Krochy.
– Disznóság – mondta az igazgató –, hogy még sohasem hozott semmit a kutyákról, végül is ez az ön reszortja. Mi volt a címe az utolsó műsorszámának?
– Az utolsó műsorszámom címe – dadogta Krochy.
– Nem kell a mondatot megismételnie – mondta az igazgató –, nem vagyunk a katonaságnál.
–
Baglyok a romokban – szólt Krochy félénken.
– Három héten belül – mondta az igazgató ismét nyájasan – az egyik adásban a kutyák lelkéről akarok hallani.
– Igenis – szólt Krochy, hallotta a kattanást, amikor az igazgató visszatette a kagylót, mélyen felsóhajtott, és így szólt:
– Ó, Istenem!
Az igazgató a következő levél után nyúlt.
Ebben a percben Bur-Malottke rányitotta az ajtót. Megengedhette magának, hogy mindenkor bejelentetlenül jöjjön be, és gyakran meg is engedte magának. Még izzadt, fáradtan leült egy székre, szemben az igazgatóval, és így szólt:
– Nos hát, jó reggelt.
– Jó reggelt – mondta az igazgató, és félretolta a hallgató levelét. – Mit tehetek önért?
– Kérem – szólt Bur-Malottke –, ajándékozzon nekem egy percet.
– Bur-Malottkénak – mondta az igazgató pompás, életerős gesztussal – nem kell tőlem egy percet kérnie, órák, napok állnak a rendelkezésére.
– Nem – válaszolta Bur-Malottke –, nem közönséges percről van szó, hanem egy adáspercről. Az lőadásom a változtatás következtében egy perccel hosszabb lett.
Az igazgató olyan komollyá vált, mint egy szatrapa, aki tartományokat osztogat.
– Remélem – mondta savanyúan –, nem politikai percről van szó.
– Nem – válaszolta Bur-Malottke –, egy fél „Láttuk, halottuk” – percről és egy fél könnyűzenéről.
– Hála istennek – szólt az igazgató –, a könnyűzenénél még hetvenkilenc, a híreknél még nyolcvanhárom szabad másodpercem van, egy Bur-Malottkénak szívesen adok egy percet.
– Megszégyenít – mondta Bur-Malottke.
– Mit tehetek még önért? – kérdezte az igazgató.
– Hálás lennék önnek – válaszolta Bur-Malottke ha alkalomadtán hozzáláthatnánk, és korrigálhatnánk mindazokat a szövegeket, amelyeket 1945 óta szalagra mondtam. Egy nap – mondta, végigsimította a homlokát, és mélabúsan rátekintett a valódi Brüllerre, amely az igazgató íróasztala felett függött –, egy nap meg fogok – megakadt, mert amit az igazgatóval közölnie kellett, túl fájdalmas volt az utókor számára –, egy nap meg fogok halni – és megint szünetet tartott, és alkalmat adott az igazgatónak arra, hogy döbbentnek lássék, és elutasítóan intsen a kezével –, és nem tudom elviselni a gondolatot, hogy halálom után esetleg olyan szalagok fussanak, amelyeknek szövegével már nem értettem egyet. A legfőbb baj, hogy a negyvenötös év buzgalmában politikai nyilatkozatokra ragadtattam magam, olyan nyilatkozatokra, amelyek ma komoly aggodalommal töltenek el, és amelyeket csak annak a fiatalos hevületnek a számlájára írhatok, amely mindig is jellemezte műveimet. Írott életművem korrekciója javában folyik, meg szeretném önt kérni, hogy adjon nekem hamarosan alkalmat előadott életművem korrekciójára is.
Az igazgató hallgatott, könnyedén köhécselt csak, és kis, nagyon világos izzadságcseppek tűntek fel a homlokán: eszébe jutott, hogy Bur-Malottke 1945 óta minden hónapban legalább egy óra hosszat adott elő, és mialatt Bur-Malottke tovább beszélt, fürgén kiszámította: tizenkét óra szorozva tízzel, ez egyszázhúsz óra Bur-Malottke-szöveg.
– A pedantériát – mondta Bur-Malottke – csak tisztátalan szellemek tartják méltatlannak a zsenihez, mi persze tudjuk – és az igazgató hízelgőnek találta, hogy a mi által a tiszta szellemek sorába került –, hogy az igazi, a nagy zsenik pedánsak voltak. Himmelsheim Seelon-jának teljes, kész kiadását egyszer saját öltségére újraköttette, mert három vagy négy mondatot a mű közepén többé már nem tartott megfelelőnek. A gondolat, hogy olyan előadásaimat sugározzák, amelyek már nem fedték a meggyőződésemet, amikor búcsút mondtam az árnyékvilágnak – ez a gondolat elviselhetetlen számomra. Milyen megoldást javasol?
Az izzadságcseppek az igazgató homlokán időközben nagyobbak lettek.
– Először – mondta halkan – pontos kimutatást kellene készíteni azokról a műsorokról, amelyek az ön előadásait tartalmazzák, és azután az archívumban utána kellene nézni, hogy ezek a szalagok még mind ott vannak-e.
– Remélem – szólt Bur-Malottke –, hogy egyetlen szalagot sem töröltek le anélkül, hogy engem értesítettek volna. Nem értesítettek, következésképp egyetlen szalagot sem töröltek.
– Mindent meg fogok tenni – mondta az igazgató.
– Erre kérem – szólt Bur-Malottke csípősen, és felállt. – Viszontlátásra.
– Viszontlátásra – mondta az igazgató, és az ajtóig kísérte Bur-Malottkét.
*
A külső munkatársak a kantinban elhatározták, hogy ebédet rendelnek. Továbbra is snapszot ittak, még mindig a művészetről beszéltek, eszmecseréjük nyugodtabb volt, de nem kevésbé szenvedélyes. Mind ijedten ugrottak fel, amikor Wanderbrun hirtelen belépett a kantinba. Wanderbrun nagydarab, búskomornak látszó költő volt, sötét hajjal, szimpatikus arccal, amelyen könnyű barázdákat szántott a hírnév. Ezen a napon beretválatlan volt, és így még szimpatikusabbnak látszott. Odament a három külső munkatárs asztalához, kimerülten leült, és így szólt:
– Gyerekek, adjatok valami innivalót. Ebben a házban mindig az az érzésem, hogy szomjan halok.
Adtak neki egy snapszot, ami még ott állt, és a maradékot egy ásványvizes üvegből. Wanderbrun ivott, letette a poharat, sorjában végignézett a három férfin, és így szólt:
– Óvom magukat a rádiótól, ettől a szarskatulyától; ettől a simára nyalt, simára kent, simára fent szarskatulyától. Óvom magukat, valamennyiünket tönkretesz.
Figyelmeztetése őszinte volt, és mély benyomást tett a három fiatalemberre; de a három fiatalember nem tudta, hogy Wanderbrun éppen a pénztártól jön, ahol sok pénzt vett fel, honoráriumot Jób könyvé-nek egy könnyű feldolgozásáért.
– Kicsinálnak bennünket – mondta Wanderbrun –, elemésztik a lényünket, elsorvasztanak bennünket, és nem fogja kibírni egyikünk sem.
Kiitta az ásványvizet, letette a poharat az asztalra, és mélabúsan lebegő kabátjában az ajtó felé ment.
*
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
