Egészen egyszerű dal

Loncfélék

5 nemzetség 220 faja tartozik ide, az összes faj fásszárú. Életformájuk lehet lián, cserje, vagy kis fa. Az északi féltekén terjedtek el.

Japán lonc (Lonicera japonica, jázminillatú lonc)

A japán lonc 4-5 méter magasságba kúszik fel. Virágai erős illatúak, fehérek, az elnyílás folyamán fokozatosan sárga színűvé alakulnak, május és augusztus között nyílnak. Félárnyékos helyen kiválóan alkalmas a falak befuttatására.

Jerikói lonc (Lonicera caprifolium)

Ez a loncfaj 3-4 m magasra kúszik fel. Különösen alkalmas dézsás dísznövényként való felhasználásra, és előszeretettel használják is, szép formájú lándzsás levelei, sárgásvörös szirmai, de mindenekelőtt sűrű növése miatt. Virágainak kellemes illatát főleg este érezni. Ősszel érő érdekes bogyótermései is tetszetősek.

Rózsalonc - Weigela

2-3 méteres, terebélyes cserje. A fiatal hajtásokon két szőrcsík húzódik. Bimbóban pirosló, kinyílva rózsaszínű, tölcsér alakú virágai május-júniusban nyílnak. Hazája Észak-Kína, Korea. Kimondottan jó kerti viszonyokat kedvel. Ilyen helyen sokáig él és jól regenerálódik, még idősebb korában is tűri az átültetést.

Magyar lonc (Lonicera tellmanniana)

Erőteljes növekedésű, magasra törő cserje. Levelei sötétzöldek, fonákjuk hamvas, virágai május-júniusban aranysárgán nyílnak. Falak befuttatására, pergolához ültessük.

Forrás: http://www.novenyvilag.abbcenter.com/?id=97454&cim=1, http://www.kertpont.hu/index.php3?menu=cikk&cikkid=141, http://www.faiskola.hu/novenykatalogus/noveny/1508-jerikoi-lonc-lonicera-caprifolium.html, http://www.tuja.hu/cserje29.htm, http://www.fitoland.hu/kategoriak/kerti_novenyek/1417

Jorge Luis Borges: A dél

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
- ezekből áll talán a költemény.

Somlyó György fordítása

József Attila: Flóra (Rejtelmek)

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebújtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnűvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

1937

Móra Ferenc: A gyevi törvény

Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.
Kérdezem tőle, hová való, ezt feleli rá:
– Leginkább csak Gyevibe.
A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedők.
No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" – így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:
– Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?
– Itt van Gyevi egy miatyánkra – emelte meg a süvegét az ispán –, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.
– Okos embernek adsz kenyeret, ispán – biccentett rá Mátyás a tanácsra.
– Csak adnék, királyom, ha volna – mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
– No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet – nevetett a király.
Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:
– Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
– Hallod-e, ispán? – húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt:
– Kivéve a gyevi bírót.
Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
– Csárda ez, atyafiak?
– Az ez.
– Van-e benne fehér cipó?
– A váci püspök se eszik olyant.
– Kivéve a gyevi bírót – mondták ketten is egyszerre.
– Hát piros bor?
– A török császár se iszik olyant.
– Kivéve a gyevi bírót – kapkodták le a népek a fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.
– Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.
– Ilyen jóízűt se ettek ma Buda várában – ütött a vállára a király barátságosan.
– Váljék egészségére, vitéz uram – dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: – kivéve a gyevi bírót.
– Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se – nevette el magát a király.
– Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! – kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.
– Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!
– Kivéve a gyevi bírót – kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.
– De bizony azt vigye el legelőbb!
– Márpedig azt nem viszi! – csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg.
– Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.
– Ejnye, kutya meg a mája! – csodálkozott el a király. – Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?
– A gyevi bíró! – lengette a füleit a dudaember.
– No, szeretném azt a jeles bírót látni! – kacagott a király.
– Hát csak nézzen meg kend – szuszogott a dudaember –, én vagyok a gyevi bíró!
– Hát akkor kendet vigye el a markoláb – mutatott rá a király –, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.
Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.
– Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!
Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.
– Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? – meresztett nagy szemet a bíró.
– Jobban süt ez annál is – nyitotta ki a markát a kisbíró. – Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.
Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.
Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta.
– Mégiscsak deákfélék lesznek – nyugodott meg a bíró. – Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.
Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:
– Olvasd, ispán, olvasd!
– Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! – olvassa a kisebb deák.
– Kivéve a gyevi bírót! – mondja a nagyobb.
– Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.
– Kivéve a gyevi bírót!
– Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!
– Kivéve a gyevi bírót!
– Ezüsttálból aranykanállal egyen!
– Kivéve a gyevi bírót!
– Tíz arany útravalót kapjon! – hajtogatta össze az ispán az írást.
– Kivéve a gyevi bírót! – mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. – No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.
Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

Anton Pavlovics Csehov: A panaszkönyv

A könyv – a panaszkönyv – külön e célra épült kis irodaszobában fekszik a vasúti állomáson. A szoba kulcsa "az ügyeletes csendőrnél őriztetik", valóságban azonban semmiféle kulcsra nincs szükség, mert a szobácska soha nincs bezárva. Nyissuk fel a könyvet és olvassuk:
"Tisztelt uram! Tollpróba?!"
Ez alatt hosszú orr, torz pofa szarvakkal. A karikatúra alatt a következő felírás:
"Ökör te vagy, aki nézed, én csak a te tükörképed."
"Ezen állomáshoz közeledvén és az ablakon ár a természet szépségeiben gyönyörködvén, kalapom elrepült. I. Jarmonkin"
"Hogy ki írta, nem tudom, de én hülye, olvasom."
"Ittjártom emlékére: Kolovrojev, a sóhivatal elnöke."
"Panaszt emelek a főnökségnél Kucskin kalauz ellen, amiért gorombán viselkedett feleségemmel. Feleségem egyáltalán nem lármázott, hanem ellenkezőleg, azon igyekezett, hogy csönd legyen. Ugyancsak panaszt emelek Kljatvin csendőr ellen, aki durván vállon penderített. Lakhelyem Andrej Ivanovics Iscsejev birtoka, aki ismeri magatartásomat. Szamulocsev írnok."
"Nyikadrov szocialista!"
"Felháborító cselekedet friss benyomása alatt írván... (törölve). Ez állomáson átutazva, lelkem mélyéig felháboratott a következő... (törölve). Szemem előtt az alábbi felháborító esemény játszódott le, amely rikító színekkel ecseteli hazánk vasúti viszonyait... (minden, ami alább következik, törölve, kivéve az aláírást): Alekszej Zugyev, a kurszki gimnázium VII. oszt. tan."
"A vonat indulására várakozva, szemügyre vettem az állomásfőnök ábrázatát, és fölöttébb elégedetlen voltam vele. Erről ezennel értesítem a főnökséget. Egy rettenthetetlen nyaraló."
"Tudom, hogy ezt ki írta. M.D. írta!"
"Uraim! Telcovszkij hamiskártyás!"
"A csendőr felesége tegnap Kosztka pincérrel kirándult a túlsó partra. Jó mulatást kívánunk. Csendőr, ne csüggedj!"
"Ezen állomáson átutazván és éhes állapotban megfelelő táplálékra kívánkozván, nem tudtam böjtös ételhez jutni. Duhov, diakónus."
"Azt zabáld, amit adnak!"
"Aki egy bőr szivartárcát talál, kérem, adja le a pénztárnál, Andrej Jegoricsnak."
"Mivel engem elcsapnak az állomásról, mert állítólag részegeskedtem, kijelentem, hogy egytől egyig valamennyien gazemberek és tolvajok. Kozmogyemjanszkij, távírász."
"Ékeskedjetek erényekkel!"
"Katyenka, megőrülök magáért!"
"Kéretik a panaszkönyvbe be nem írni, ami nem odavaló. Állomásfőnök helyett: Ivanov VII."
"Hiába vagy hetedik, mégis hülye vagy."

Szőllősy Klára fordítása

Krúdy Gyula: Egy pohár borovicska és következményei

– Sok sárgarépát kell enni, hogy szépen tudjál fütyülni – mondá ama tagbaszakadt asszonyság, akibe Kalkuttai szerelmes volt.

Kalkuttai tehát kibontotta az asztalkendőt, mert megszokta, bizonyos dolgokban engedelmeskedni kell a nőnek. Az asztalkendőt körös-körül bedugta a gallérjába, mint ezt öreg papoktól látta, és hátul csokorra kötötte. Jó nagy, kiadós asztalkendő volt, egész családnak való uzsonna belefért a nyári kirándulás alkalmával, és piros pamuttal volt a sarkába ötágú korona és Zsanet név hímezve. Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet, mert ez családi nevet jelentett. Nevezzük tehát mi is családi nevén a szalvéta tulajdonosnéját, mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becéző nevén szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz. Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.

Emberünk tehát felkötötte a szalvétát, és szórakozott mozdulattal megtörölgette a tányérját a kendővel.

– Már megmondtam neked – szólott az asszony a kis ebédlőasztalnál előrehajolva (mert néhány osztályt végzett preparandiában) –, hogy ezt a szokásodat a püspökladányi vasúti stáció részére tedd el. Ott törülgetheted a tányért a zsíros bajuszú kupecek meg a házalók után, itt családi otthonban vagy, se kutya, se macska nincs a háznál, ami bepiszkítaná a tányért.

Kalkuttai kedélyesen eresztett egyet a mellénygombján:

– Jól van, kisanyám. Tudom, hogy a konyhád a legtisztább Magyarországon. Soha még olyan edényt nem tettél a tűzre, amelynek zománca lepattogott, mert jól tudod, hogy ez szokta okozni a vakbélgyulladást, amely betegségnek már annyi ember esett áldozatul. Tudom, hogy a kőport csak szobáid pádimentumának fehérítésére használod, nem pedig konyhai faedényeid tisztogatásához. Minden erényedet tudom. Engem nem lehet félrevezetni az én emberismeretemmel.

Zsanet figyelmesen nézegette a férfi kigöndörített tarkóját, amilyent valaha az osztrák katonatisztek viseltek Magyarországon, amikor még Ferenc József fiatalember volt. Szemügyre vette trombita alakú mandzsettáját, amelynek nyílásán át látni lehetett azt a vékony aranyláncocskát, amelyet a régebbi gavallérok valami emlékezet céljából a csuklójukon viseltek.

– Talán a sörházban voltál, hogy így kedélyeskedsz? – kérdezte hirtelen az asszony.

Salátaleves

Hozzávalók 4 főre:

Egy fej zöldsaláta, egy fej jégsaláta, egy fej vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, 5 dkg vaj, egy evőkanál pirospaprika, 3 db krumpli, 12 dkg libamáj (4 db 30 grammos szelet), 5 dkg füstölt szalonna

A krumplit meghámozva, felkockázva tegyük fel főni egy liter vízben. Eközben a felaprított hagymát a vajon üvegesítsük meg, majd az ugyancsak apróra vágott fokhagymát pirítsuk meg, és tegyük bele a fűszerpaprikát. A krumplit szűrjük le és a főzőlevével öntsük fel a pörköltalapot. Tegyük bele a felcsíkozott zöldsalátát, és főzzük pár percig. Adjunk hozzá teáskanálnyi cukrot, sózzuk, borsozzuk. Hőkiegyenlítéssel adjuk hozzá a tejfölt. (Először a kikevert tejfölhöz adjunk egy merőkanálnyi levest, majd elkeverve még egy merőkanálnyit, majd mehet az egész tál bele a levesbe) Rottyantsunk rajta egyet, majd turmixoljuk. Mehet a levesestálba, a megfőtt krumplikockákkal együtt.

A jégsalátát vágjuk vékony szeletekre. A szalonnából készítsünk szalonnapörcöt. A libamájszeleteket mutassuk meg a forró serpenyőnek, vigyázzunk nehogy zsírrá süljön az értékes alapanyag, de legyen rajta egy vékony pörzsréteg.

Tálaláskor merjünk a tányérba egy adag levest, kanalazzunk rá egy kevés tejfölt, tegyünk középre a jégsalátából, locsoljuk meg pár csepp olívaolajjal, helyezzük a tetejére a libamájszeletet, és az egészet szórjuk meg szalonnapörccel.

Forrás: http://www.fn.hu/

Fejes saláta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A fejes saláta (Lactuca sativa) mérsékelt égövi egy- vagy kétéves növény, a fészkesek (Asteraceae) családjába tartozó faj. Többnyire levélzöldségként termesztik. Sok országban nyersen és hidegen fogyasztják, például salátákban, hamburgerekben vagy tacóban. Más országokban, pl. Kínában a fejes salátát főve fogyasztják, és a szár felhasználása épp olyan fontos, mint a levélé. A nemzetség tudományos neve a latin lac, azaz tej szóból származik, ami az ide tartozó növények tejnedvére utal. Enyhe íze miatt évszázadokon keresztül a saláták egyéb összetevői mellett közömbösítő szerepe volt.

Egyike a legrégebben termesztett zöldségnövényünknek. A saláta gyűjtőnéven szereplő zöldségfélék közül ez a legkedveltebb.

Tápértéke, a magas C-vitamin, (40 mg), de sok B-vitamint, (B1-, B2-, B6-vitamint) meszet, fehérjét, kalciumot, káliumot, foszfort, és vasat tartalmaz.

Ízanyagai jó hatással vannak a gyomor működésére, ritkán főzelék készítésére is felhasználjuk. Cukorbetegek, túlsúlyosak is fogyaszthatják.

A saláta szüzesség szimbóluma
A fejes saláta őse egy apró levelű, cakkos szélű, keserű ízű észak-afrikai növény volt. Dél-Európába a hódító háborúkkal egy időben jutott el. Már az ókorban jelentős karriert futott be: akkoriban a "szüzesség szimbóluma" és "eunuchok eledele" névvel illetett zöldség a nemi szervekre gyakorolt nyugtató hatásáról volt ismert. Alacsony energiatartalmának (100 grammban 13 kcal) és telítettségérzetet keltő hatásának köszönhetően manapság a fogyókúrák egyik legnépszerűbb összetevője.

Hogyan válasszunk jó salátát?
A piacon általában mindenféle cicomás csomagolás nélkül, darabra vásárolhatjuk a fejes salátát. Választáskor ellenőrizzük a salátatorzsa alját: minél fehérebb színű, annál frissebb a kiszemelt növény! A saláta színe legyen üde zöld, a levelei ne legyenek fonnyadtak, sárgulók. A külső leveleken lehetnek barnás foltok, sérülések: ha ezek nem túl nagyok és mélyek, akkor nem okoznak gondot. Tapogassuk meg a salátafejet, hogy érezzük, van-e "feje", azaz a közepén sok levél van-e. Frissen vásároljuk, mert csak rövid ideig tárolható; nedves ruhába csavarva néhány napot azért átvészel.

Forrás: http://www.edenkert.hu/konyhakert/zoldsegek/fejes-salata-tavasz-szimboluma/2020/

Lénárd Sándor: A római konyha (3)

LA PASTASCIUTTA

Száraztészta

A konyha szigorú dogmatikusai vitatják a pastasciutta római eredetét. "A tésztafélék", mondják, "csak a XIX. század találmányai. Ők is a Porta Pián ütött résen jutottak be a városba." Ezzel szemben az már szent igaz, hogy a hét domb városának mai lakója aligha tudná elképzelni az életét pastasciutta, a szerelmetes spagetti nélkül. Ha mármost szénhidrátszempontúlag osztjuk fel a félszigetet, Velence tartománya, a Veneto, polenta (kukoricaliszt)-vidék, a Pótól északra a rizs uralkodik, délre a folyótól pedig a pastasciutta hódított meg gyakorlatilag minden tányért - még ha nem is mindenütt készítik egyformán jól. Bolognában például illatozó, különösen tápláló mártásokat és ragukat készítenek a spagettihez; Firenzének viszont e téren egyszerűen nincs fantáziája. Leonardo és Michelangelo városa konyhaművészetileg csak a bifsztekkel remekel; a nevezetes bistecca fiorentina persze fölülmúlhatatlanul finom falat. Ha bármiben, hát a pastasciuttának színt s jelleget adó sughi – a mártások – változatosságában okvetlenül megnyilvánul Róma főváros mivolta. Bosszantja is ez a nápolyiakat, akiknek egykor saját királya volt. Joggal mutatnak rá, hogy az első száraztésztaféléket 1800 körül ott készítették, hiszen a vulkáni tufa barlangjai s üregei mindenkor egyenletes hőmérsékletükkel rendkívül alkalmasak voltak a szárítás műveletéhez. Azt is állítja Nápoly, hogy a sugók melanzaná-val (padlizsánnal), kagylókkal és halakkal a legízletesebbek. Mivel a régi rómaiak már megállapították, hogy de gustibus - az ízlésekről - nincs helye vitának, hagyjuk mi is annyiban a dolgot.

Annyi bizonyos, hogy pastasciutta mindössze másfél kurta évszázada létezik... s hogy a napjainkban élő olaszok csodálkoznak ezen a leginkább: "Hát nem ugyanolyan ősrégi, mint a kenyér?" És bizony fölteszik a kérdést: "Mit ettek akkor, amikor még nem volt?" Hát kenyeret, persze... az ősrégi kenyeret, amelynek sütését talán már Ádám gyakorolta a Paradicsomban. Hogyan is lett volna az a kert másképp olyan paradicsomi?! A klasszikus ókor szakácsai elsődlegesen arra törekedtek, hogy a kenyérhez minél pompásabb mártásokat és leveket találjanak s tálaljanak fel; igen, azokat, amelyek közül Apicius százharmincnyolcat – nyilván csak egy elenyésző részt – jegyzett fel.

Száraz kenyér. Jó, ha van, de jobb, ha van mit rákenni, harapni vagy kanalazni hozzá. A vajat Róma nem ismerte (a butürosz, a német Butter őse görög szó), ezért aztán nem volt olyan dilemma, hogy "Vajat vagy kőhajítógépet?" {Célzás a Göring-féle jelszóra: Kanonen statt Butter! – Vaj helyett ágyút! (A szerk.)} Húst a legtöbb városlakó csak ritkán látott. Fűtő- és tüzelőanyag is kevés akadt, a faszenes tűzhely az úri házak luxusa maradt, nem jutott belőle azokba a bérkaszárnyákba, amelyekben a misera plebs contribuens, a szegény adófizető nép lakott. Ha más nem akadt, egyszerűen ecetbe, ha jobban álltak a dolgok, akkor ecetbe és olajba mártogatták a kenyeret, és ha még ínyencebb falatokra vágytak, szétnyomkodtak a középen az étkezők között álló tálban néhány babérlevelet, rutát, egy kis borsikafüvet, mindenféle egyéb fűszert, talán még egy borsszemet is, amely a világ végéről érkezvén, lepottyant egy patrícius asztaláról. Az egyszerű emberek megtanulták – az évszázadok jó tanítómesterek –, hogyan kell egészen kevéske húsból némi borral, olajjal, ecettel, néhány fűszer segítségével mártást (suttus) készíteni... A sugók terén pedig időszámításunk kezdete óta csupán a perui paradicsom megjelenése hozott némi változást.

Lénárd Sándor: A római konyha (2)

SUPPLI

Rizsrudacskák

A rizst Róma csak későn s nem minden gyanakvás nélkül fogadta be. A milánóiak eledelének tekintik, s ők ott vajjal és csontvelővel csakugyan jeles, sáfránnyal sárgított rizottót készítenek. Milánó és Róma között kölcsönös a gyanakvás. A milánóiak nem tudják megbocsátani a rómaiaknak, hogy az urbs-ban nincsenek gyárak, sőt okmánybélyegen kívül jószerivel semmit sem termelnek – s mégis mindenki él, mint hal a vízben. A rómaiak viszont rossz néven veszik, hogy a milánóiak valami képtelen, érthetetlen nyelvet beszélnek, és bármi portékát áruljanak is, orvosságot vagy karácsonyi kuglófot, rabló árakat kérnek, s hogy olyan nagyon hasonlatosak a svájciakhoz. Hogy Róma mégis rizst használ a suppli készítéséhez, ez az Örök Város kozmopolita szellemének bizonyítéka.

Hozzávalók: supplinként kb. 2 dkg rizs, minden 10 dkg rizshez 1 tojás, parmezánsajt. Ízlés szerint zsemlyemorzsa, 1 darab mozzarella (zsíros sajt), csirkemáj, csirkeszív, hagyma, paradicsom.

Mivel étkezés előtt (vagy helyett) 5-6 suppli könnyedén elfogyasztható, a szükséges rizsmennyiség kiszámítása mindig egyszerű szorzási feladat.

A rizst az umido (párolt sült) valamelyest hígított sugo-jában (húsmártás, a latin succus szóból) puhára főzzük. 18 perc elegendő, hogy a kívánt állagot elérjük. A még meleg rizshez hozzákeverjük a felvert tojásokat (mintegy 10 dkg rizshez 1 tojást), finomra reszelt parmezánsajtot szórunk bele. Az egészet kihűtjük. A takarékos háziasszony ebből a masszábból bármi továbbiak hozzáadása nélkül számos, körülbelül egy hüvelykujjnyi hosszú, két hüvelykujjnyi vastag supplit formázhat; ezt zsemlyemorzsába hempergeti, forró zsírban barnára süti.

Ám az igazi ínyencek előbb megtöltik a rudacskát.

A legegyszerűbb töltelék a sajt – jó zsíros sajt, mely fölmelegítve hosszú szálakat ereszt, ha beleharapunk. Rómában egykor a provatura, ma a mozzarella, ez a bivalytejből készült sajt szolgál a rudacskák töltéséhez. Egy ismeretlen költő a sajt szálait egyszer telefondrótokhoz hasonlította. Azóta ez a sajtos suppli a suppli al telefono névre hallgat.

Több munkát (s több élvezetet is) jelent a suppli al ragú ... A ragut csirkemájból és -szívből, hagymából és paradicsomból készítjük, zsírban rövid ideig megfuttatjuk, majd sült hús levében (lásd fentebb) puhára pároljuk. Egy-egy suppli belsejében remekül megfér egy-egy kanálnyi ragu!

Sem hagyomány, sem konyhatechnikai megfontolás nem szól a kétféle töltelék egyesítése ellen – éppen ellenkezőleg. Mi több, az értő ínyenc ennek a sajt-ragu keveréknek adja a pálmát, ezt a kombinációt illeti a legfelsőbbfokú jelzővel: suppli come Dio comanda – ahogy az isten rendeli.

Hadd hangsúlyozzuk mindjárt: ugyanez az isten rendelte azt is, hogy a supplit olyan forrón együk, hogy kis híján a nyelvünket égesse.

Lénárd Sándor: A római konyha (1)

Bevezető és használati utasítás

ehhez és az összes többi szakácskönyvhöz avagy

A parasztasszony a kastélyban

A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert – aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt hites urának.

– Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!

A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és így kiált:

– No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!

– De édes uram – így a parasztasszony –, nincs hozzá eprünk!

– Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!

– Jó, de vajunk sincs a krémhez!

– Akkor csináld zsírral!

– Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!...

– Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!

– No és a tojás? Tizenkét tojás!

– A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!

A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár... aztán egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: – Látod! – És lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató

szegény

legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem

fura

ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,

a hont

kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem

hevét

s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" –

gagyog

s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

(1937. április 11.)

A költészet napja

Hazánkban 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük A KÖLTÉSZET NAPJÁt. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelgünk a magyar líra előtt.

Kern András: Kortesbeszéd

Kedves Pentések, kedves Pentésnők, tisztelt Szelényeink, Matláfok!

Engedjék meg, hogy a Hanarvekényési Pörge-mörge részéről így elpüfélhessem Önöknek a Hanarveknyésiek szívből jövő sunyáit.

Meggyőződésem, hogy e mostani bélgamáción nyílvánosan is elpotálhatjuk, hogy noha a vronyás idén szilanyásként jött, a gárzaki mégis elegendően telmekós, és már herfel a dumó, elvtársak. Idén már zselenyákkal pötéltük a poslát, a posla bényét, és a poslabényen belüli rugányt. Nem hiába zodáltuk a dernyét. Rogodásaink, zögördéseink most már végre kumálnak.

A magam részéről kifetyélhetem, hogy nem doláztuk el a herfelést, eleget tettünk a harmadik szusonkó meléinek, így aztán bízvást számíthatunk tilmanóra és egy kevés poslára is. A posla bénye idén talán kevesebb lesz, mint tavaly, de felgyumáltunk helyette elegendő bélges menát. Ezen a téren nincs, és nem is lehet palizsánkos bélganyáz vagy bármi féle selga-velga.

A dölmenés, a következetes dölmenés folyik tovább, és ebben a KISZ-szervezet is vetlás. Vetlás, mert a hanarveknyésiek érzik a tocsolákban rejlő folonyát. Innen ígérjük, hogy gereten lesz a durmák, a bolonyként vezéljük a csumót, és nem engedjük a podolcs lenyán.

Erről a helyről is felnyihorlunk, és furákkal élünk a legmagasabb szedál felé, vezélje keresztül a Pörge-mörgeiek dödéjét. Mert mi büszkék vagyunk a dödénkre. Ez a döde a mi dödénk. Ahogy azt Töcsek, a nagy Pöde mondta: Inkább ma több döde, mint holnap még kevesebb pumó, elvtársak.

Végül köszönöm, hogy fölszügyélhettem a dézermannt, és kívánom az egész bélgamációnak, hogy még nagyon sokáig desledonyáljon a ribán.

Éljen a bedő, éljen a törentárpödle, éljen a tonásmenásvekernye, éljen a nyefke.

Köszönöm.

Tóth Árpád: Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott 

Hetyke lobogásba fogott, 

Lábhegyre állt a kis nyulánk, 

Hegyes sipkájú sárga láng, 

Vígat nyújtózott, furcsa törpe, 

Izgett-mozgott, előre, körbe, 

Lengett, táncolt, a zöldbe mart, 

Nyilván pompás tűzvészt akart, 

Piros csodát, izzó leget, 

Égő erdőt, kigyúlt eget; 

De gőggel álltak fenn a fák, 

És mosolygott minden virág, 

Nem rezzent senki fel a vészre, 

A száraz fű se vette észre, 

S a lázas törpe láng lehűlt, 

Elfáradt, és a földre ült, 

Lobbant még egy-kettőt szegény, 

S meghalt a moha szőnyegén. 

Nem látta senki más, csak én.

Örkény István: Az utolsó meggymag

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:
– Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:
– Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
– Mi a csodának? – kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
– Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
– Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? – kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek.
– Mi az? – szóltak rá. – Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
– Miért? – kérdezte ő. – Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal – magyarázta Sipos – bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
– Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ – javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
– Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
– Hát mondjatok jobbat – szólalt meg később. – Mi van valami, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.

Móricz Zsigmond: Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
– Elbújtak.
– Micsodák?
– A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
– Itt vannak, benne vannak – nevetgélt s nem sietett felemelni –, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
– Pszt! – ijesztett rám az anyám – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
   Pénz bácsi gyere ki,
   Ég a házad ideki...
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
– Milyen kár – mondta –, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
– Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
– No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
– Megáll csak – szólt hirtelen –, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
– Megvan – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
– Hagyja el, jó ember – mondta –, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
– Egy krajcár? – kérdezte.
– Hát.
– Adok én.
– No még a kéne, kódustól alamizsnát.
– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
– Na hálá légyen – szólt az anyám –, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

Anthony de Mello: Boldogság

– Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian! Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szobában élünk: a feleségem, a gyermekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egymással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.
– Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked'? – kérdezte a Mester.
– Esküszöm, bármit megteszek.
– Jól van. Hány állatotok van?
– Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.
– Tartsd bent azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.
A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az állatokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.
– Boldogság? – Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian!
– Menj haza – mondta a Mester –, és tedd ki az állatokat.
Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.
– Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes, tiszta és tágas!

Anthony de Mello: Tudatlanság

A fiatal tanítvány eszének akkora híre volt, hogy tudósok a világ minden tájáról a csodájára jártak, s tanácsot kértek tőle.
Amikor az uralkodónak egy tanácsadóra volt szüksége, elment a Mesterhez, és megkérdezte:
– Mondd, a fiatalember tényleg annyit tud, mint ahogy állítják róla'?
– Az igazat megvallva – mondta a Mester kényszeredetten –, a fiú annyit olvas, hogy fogalmam sincs, mikor lenne ideje arra, hogy tudjon is valamit.

Anthony de Mello: Jobbrafordulás

Egy fiatalember elherdálta az egész örökségét. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mikor már nem volt egy vasa sem, észrevette, hogy barátai sincsenek már.
Kétségbeesésében felkereste a Mestert, és azt kérdezte:
– Mi lesz velem? Se pénzem, se barátom.
– Ne izgulj, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: Minden jóra fog fordulni ismét.
Felcsillant a remény a fiatalember szemében.
– Gazdag leszek megint?
– Nem. Hozzá fogsz szokni a magányhoz és a nincstelenséghez.

Anthony de Mello

Egy anekdota szerint Anthony de Mello jezsuita atya, ahogy illik, halála után Szent Péternél jelentkezett a mennyország kapujánál. Az apostol azonban kételkedve csóválta a fejét, nem volt benne biztos, hogy beengedheti-e a szimpatikus, de nem éppen hagyományosan gondolkodó embert. Erre de Mello, szokásához híven, elmesélt neki egy viccet. Péter óriási nevetésben tört ki, mire Szent Pál is kijött. Újabb vicc, még nagyobb nevetés. Rövid időn belül az egész mennyei udvar, Xavéri Szent Ferenc, Szent Ignác, Szent József és a Szűzanya is szívből kacagva vették körül az új jövevényt a kapu előtt. A fergeteges nevetésnél csak Isten hangja volt erősebb. A mennyei Atya – aki maga is szereti a humort, különben miért teremtette volna az embert? – így szólt: – Engedjétek be! Még több, Tónihoz hasonló emberre volna itt szükségünk. A rövid kis történet azzal záródik, hogy a mennyország azóta vidám, mióta Anthony de Mello is ott van.

Anthony de Mello kétségkívül óriási humorérzékkel megáldott ember volt. Az is igaz, hogy meglátásai nem mindenben követték a szokványos katolikus elképzeléseket. Talán éppen ezért tudta emberek ezreit segíteni, vezetni imaéletükben és komoly lelki kérdésekben az egyház életének meglehetősen forrongó időszakában, a II. vatikáni zsinat után. 

Bombayben született 1931-ben. Még nincs egészen 16 éves, mikor felveszik a Jézus Társaságába. Az elöljárók a tehetséges fiút a noviciátus elvégzése után Barcelonába küldték filozófiát tanulni. A teológiai képzés mellett Chicagóban pszichológiát, a római Gergely Egyetemen pedig lelkiségi teológiát is tanult. Mindenki arra számított, hogy majd a rendi fiatalok lelkivezetője lesz. Ehelyett a shirpuri missziós állomásra került, mert mint később kiderült, a misszió volt minden vágya. Nem sokáig maradhatott azonban ott, mert Vinayalayába kellett mennie, hogy most már tényleg a fiatalokkal foglalkozzék. Ekkor már keresett lelkigyakorlat-adó, s nemcsak Indiában, hanem az egész világon. Erejét és idejét arra irányította, hogy olyanokkal foglalkozzék, akiknek nagy befolyásuk van az egyházban: elöljárók, fiatalok nevelői, sőt még püspökök is jöttek hozzá. Így került hamarosan a punai Sadhana Lelkiségi Intézetbe, ahol lelkivezetőket képeztek az indiai jezsuita provinciák részére. Az intézet azonban hamarosan megnyitotta kapuit más szerzetesek előtt is. Közben de Mello atya járta a világot, hol lelkigyakorlatot tartott, hol előadásokat adott. Könyveit több tucat nyelvre lefordították, a Test és lélek imája magyarul is megjelent. De Mello részt vett a jezsuiták 32. és a 33. általános rendgyűlésén 1975-ben, ill. 1983-ban. 1987 májusa végén az energikus jezsuita New Yorkba utazott, hogy az USA 14 városában, majd Kanadában konferenciasorozatot adjon az imáról és a lelkigyakorlatokról. Június 2-án reggel azonban, szívroham következtében, halva találták New Yorkban, szobája padlóján. Mindössze 56 éves volt.

Népszerűségének, művei sikerének titkát személyiségében, valamint elmélkedési és imamódszereinek eredetiségében fedezhetjük fel. Ismerősei, barátai úgy jellemezték őt, mint aki "hatalommal beszélt", ugyanakkor mélységesen alázatos ember. Lelki gyermekeitől nem kért vak engedelmességet, sőt bátorította őket, hogy merjenek kérdezni, tabunak számító dolgokat megkérdőjelezni. Azonban az is tény, ismerték be tanítványai, hogy mindig rámutatott a lelki problémák gyökerére, és a megoldást is megmutatta nekik. 

Végletekig szerette barátait, büszke volt rájuk, megosztotta örömüket. Ha pedig bajokkal és problémákkal küszködők fordultak hozzá, a rá annyira jellemző meleg együttérzéssel, megértéssel, bölcsességgel és mindenekelőtt nyitottsággal fordult feléjük. Mégis, ahogy Joseph X. Aizpun egykori provinciális és de Mello elöljárója írja, még a barátok számára is volt valami, ami megfoghatatlanná, távolivá tette őt. Talán ő maga is félénk volt, talán barátai annyira belevitték a "segítő és vezető" szerepébe, hogy nem merte vállalni saját sebezhető énjét? Nem tudjuk. Tény az, hogy elismerte érzékenységét, beszélt róla, de szinte sosem mutatta. Akárhogy is volt, R. Divarkar, a jezsuita általános elöljáró delegátusa, nagyszerűen összegezte Anthony de Mello jellemét: "Végső soron azért vonzott annyi embert, és tudott akkora hatással lenni rájuk, mert Isten embere volt. Közelében és szavaitól felszabadultnak érezte magát az ember; ezzel együtt öröm és Isten jelenlétének érzése töltötte be az életünket."

Ez nem jelenti azt, hogy mindenki el lett volna ragadtatva de Mello gondolataitól. Sokan félreértették, illetve félremagyarázták meglátásait. Éppen ezért nagy gondot fordított arra, hogy írásait mindig egyházi jóváhagyással jelentesse meg. Első három könyvét Szűzanyának, a katolikus egyháznak és a jezsuita rendnek dedikálta. Ezek a kis történetek olyan teológia kifejezéseket is tartalmaznak (kinyilatkoztatás, üdvösség, mennyország), amelyeket nem szabad a keresztény szóhasználat szerint értelmezni. Ebben az esetben ugyanis félreérthetők lennének, pontosabban szólva: keleti bölcsessége hamis teológiai gondolatokat tükrözne. Elmélkedési és imamódszereinek eredetisége pedig abban áll, hogy a keresztény gyakorlatokat keleti formában ajánlja és mutatja be. Számára az ima olya gyakorlat, amelyet sokkal inkább a szívünkkel, mintsem a fejünkkel kell végeznünk, s amely benső beteljesedést és megelégedettséget hoz magával. Az ilyen ima elfogadtatja velünk a valóságot, Isten valóságát. Ez az elfogadás ráadásul nemcsak kényszerű beletörődés, hanem hálás köszönet mindenért, mert minden Istentől, szeretetének túláradó bőségéből van. Ha mást nem is tanulunk meg az egyperces bölcsességek Mesterétől, már ez is megérte. Mert akkor a minden korban – de különösen a mienkben – annyira szükséges türelem és jókedv tölti be szívünket. 

Török Péter bevezetője Anthony de Mello: A csend szava - Egy perc bölcsesség c. könyvéhez

Ady Endre: Jázmin nyitott

Jázmin nyitott a kertetekben,
Kissé regényes, de nyitott.
Talán akkor támadt lelkünkben
Az elválasztó mély titok.
Talán akkor jutott eszembe,
Hogy ámítom csak önmagam
S talán te is másra gondoltál,
Míg rám borultál szótalan...

Eszünkbe jutott mindkettőnknek
Az édes, kínos pillanat,
Mikor szívünk először nyílt meg
A nyíló jázmin lomb alatt,
Mikor nem vágy volt a szerelmünk,
Csak titkos, bűvös sejtelem:
Talán akkor jutott eszünkbe,
Hogy ez már nem a szerelem!...

Csokonai Vitéz Mihály: A pártütő

Pártütő! ez igen borzasztó nevezet,
     Mert hazája s ura ellen fog e' kezet.
Voltak sok pártütők, találunk sok Hórát,
     Ki hazája ellen vezette táborát,
De soknak e nevet csupán azért adták,
     Mert külömben őket meg nem gyilkolhatták.
Ki pártütő, ki nem, ítélje a haza,
     Melyet vagy megronta, vagy mególtalmaza.
Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek,
     Kit kedves hazája tart védelmezőnek.
Némelykor, kik titkon a hazát koncolják,
     Hazaárulással a hívet vádolják,
S hogy ez a hívőket még fel ne forgassa,
     A neve mindnyájok előtt Harám bassa.

Nagy Bandó András: Haiku

Hópelyhet játszik

a réteken röppenő

pitypang pihéje.

Nagy Bandó András: Haiku

Meg kell szoknia,

bal és jobblábra is jó

mindkét zoknija.

Babits Mihály: Költészet és előadóművészet

(Ódry Árpád előadóestéjén elmondott bevezető-előadás. 1918. október)

Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!

A művész egy csokor verset választott ki nekünk erre az estére, mind a fiatal magyar líra terméséből - és nekem jutott a feladat, hogy választását megmagyarázzam.

Nem mintha az szorulna magyarázata, amit előad. Azt - még ha nem is igazolná maga magát - legjobban igazolja az ő előadása: mely úgy megmutatja a költemény belsejét, úgy elénktárja a sous-entendu-it, hogy még a szegényebb költemény is gazdagnak tűnik föl ilyen ragyogásban, mint az egyszerűbb táj is meggazdagodik a napfényben, amikor rejtett kincsei előjönnek. Úgy tűnhetik fel, hogy semmiféle szempont sem vezérelte ezt a választást. Távol vagyunk attól, hogy az új magyar líra történeti fejlődését próbáljuk mutatni, az is csalódnék, aki tisztán esztétikai szempontot keresne. Alig néhány költő szerepel műsorunkon, ezek sem mindig a legjellemzőbb költeményeikkel, és kimaradtak olyan nevek, akik kétségtelen a költők Hadának legelső falanxában állnak. Miért? Mert a kiválasztás az előadóművész szempontjai szerint történt és az ő művészetének szempontjai szerint. S egészen jogosan. A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé. Az előbbi hasonlathoz visszatérhetünk itt. A napfényben egyszerre átváltozik a táj. Néha egészen igénytelen pusztaság váratlan fölragyog, máskor nem bírja a vidék a napfényt, banálissá válik, ami előbb, az árnyék csendjében még szívünkre hatott. Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, ami árnyékban.

És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az előszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap megmutat és ahová a nap beférkőzik: így kerekedik fölül az előadó művészetet a szegény költőén... Csak azt hagyja a versből eleven, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol ő bennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától talán nem lobogna.

Egy új műalkotás keletkezik ekként, mely egészen különbözik a költő műalkotásától: habár egyáltalán nem független tőle. Nem lehet mondani, hogy a költőnek semmi része sincs ebben az új műalkotásban: de az eredmény nem az ő számítása szerinti: az eredményhez az előadás is nagyban hozzájárul, melyet ő többnyire nem vett számításba. Egészen másként van a drámaírónál. A drámaíró már eleve előadásra számítja ki művét: s így ugyanannak kell azt tekinteni az előadásban is, amivé megírta.

A lírikus azonban nem gondol fényes termekre és hangos szavakra. Egy szellemi fül számára írja ő ritmusait, amely érzékenyebb és értőbb a test füleinél, és nem jut eszébe, hogy durvább testi hangok fognák majd zavarni azokat a lelkim hangokat, amiket fölidéz. Ha kitűnő költők előadásra és a testi füleknek mérnék verseiket: abból egy külön művészet lehetne: de ez a művészet még alig született meg.

Nem azt akarom evvel mondani, hogy a költő ritmusa nem a fülnek szól, hanem például a szemnek, vagy tisztán az észnek. Nem azt akarom mondani - hisz ez képtelenség volna -, hogy a lírikus nem gondol a hangra, a szó hangosságára, a levegőrezgés fizikai ritmusára, mikor verseit leírja és pusztán az értelem számára csinál néma zenét. Ez a némaságra született zene nem is lenne zene. Az igazi zene nem az értelemhez szól. Az igazi zene az érzékeket rezgeti meg és azokon átjut el a lélekig. A kottaolvasás még nem zeneélvezet. A versek néma olvasása pedig sok tekintetben hasonlatos a kottaolvasáshoz. Senki sincs jobban meggyőződve mint én, hogy az igazi vers minden szépsége csak hangosan mondva érvényesülhet.

Petőfi Sándor: A költészet

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

Szatmár, 1847. augusztus

József Attila: Ars poetica

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. február-március

Nagy Bandó András: Amit nem értek

Nem értem Piroskát, a farkast se értem,
ezért a mamámtól folyton újra kérdem:
Mért élt az erdőben egyedül a néni?
Mért nem tudtak néki közellátást kérni?
Mért játszott a farkas színlelve nagyanyát?
Mért őt ette előbb, s mért nem az unokát?
Hogy fért el az anyó a farkas hasába?
Hogy bírta el őket anyóka vaságya?
Mért kellett cipelni farkashoz a követ?
Mért nem lőtt a vadász, ha ilyenkor lövet?
Hogy lehetett szomjas az ordas a kőtől?
Mért kellett levarrni hátulról-elölről?
Mért nem volt egy puska otthon a vaságyban?
Hogy maradtak élve farkasunk hasában?
Mért kell egy farkasnak két embert is enni?
Amiket nem értek, egyelőre ennyi.

Mildred Cooper emlékkápolna, Bella Vista, Arkansas

A Mildred B. Cooper emlékkápolna az Arkansasban található Bella Vista büszkesége. A kápolnát Eunice Fay Jones arkansasi építész tervezte. 1991-ben Fay Jones elnyerte az Amerikai Építészeti Intézet legmagasabb díját, az AIA Aranyérmét. Fay Frank Lloyd Wright tanítványa volt, nála ismerkedett meg az organikus építészet alapjaival.

Cseresznyevirágzás

A cseresznyevirág Japánban az élet folyamatosságát jelképezi. Ez a látványosság egyike azon nevezetességeknek, melyek turisták százait vonzzák Tokióba. Az Ueno parkot a legtöbben többnyire éppen emiatt látogatják meg. A párok éjszakába nyúlóan sétálgatnak a virággal szegélyezett ösvényeken.

A cseresznyevirágzás ünnepe egyben a japán nemzeti büszkeség egyik forrása is. Az ország minden részében nagy eseménynek számít, ahogy lassacskán az egész országot elárasztják a színes szirmok. A cseresznyevirágzás ünnepe az élet rövidségének szívbemarkoló emlékeztetője, ugyanakkor egy nagy üzlet is Japánban.

A sakura virág a cseresznyevirágzás ünnepének jelképe.

A cseresznye – akárcsak hazánkban – Japánban sem egy időpontban virágzik, ami részint a japán szigetek észak-déli irányú elhelyezkedése miatt, másrészt a különböző fajták eltérő virágzási ideje miatt alakul így. A helyi televíziók és rádiók időjárás jelentéseiben igyekeznek előre közölni a virágnyílás várható idejét. Ezt az előrejelzést az emberek mindig nagy érdeklődéssel várják, hogy felkészülhessenek a "virágnézéssel" egybekötött ünnepségekre. Még így is komoly szervezési feladat a fesztiválok előkészítése, mert a csupán néhány napig tartó virágzás időpontját az időjárás is befolyásolja. 

A virágnéző ünnepségeket (japánul ohanami) az egész országban mindenütt megtartják, a virágzás idejétől függően néhány hét eltéréssel. A cseresznyevirágok nagyon érzékenyek és finomak, alig néhány napig lehet megtekinteni a virágzó fasorokat, utána a virágszirmok lehullnak. E pár napban a japán emberek családostul, kollégákkal vonulnak ki egy közeli parkba, vagy kirándulóhelyre, ahol leterítenek egy pokrócot, ételt és italt visznek magukkal, esznek, isznak, tréfálkoznak, énekelnek, esetleg régi táncokat járnak, azaz egy piknikkel ülik meg a tavasz beköszöntét. 

A cseresznye virágzása nagyon látványos, mert a többi fa lombfakadása előtt nyílnak a virágok, hatalmas, tömött gömbökben borítják a nemrég még kopár vesszőket. A sakurákat csak szépségük miatt nemesítik, fehér vagy rózsaszín árnyalatú, 5 vagy több szirmú virágaik szerint osztályozva több fajtájuk is létezik, pl. a ’Shirotae’, vagy a ’Mikumura gaeshi’.

A sakura nagyon sok művészeti alkotás témája, rengeteg vers és dal örökíti meg e nemes növényt. A virágnak szimbolikus jelentése van, mivel a virágok rövid élete a tisztaság és egyszerűség eszményét tükrözi.

Tavaszi szél vizet áraszt

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. június / 1928

Nádasdy Ádám: A nyelv a szűnek csapja

[Magyar Narancs, 2008/01/10]

Nem győzöm eleget döngölni befele, hogy a „nyelv” szónak kétféle értelme van: az egyik a nyelv mint nyelvhasználat (hogy pl. kedvesen vagy durván szólunk-e, művelten vagy közönségesen, modern vagy régies alakokkal élünk-e, üresen locsogunk vagy tömör igazságokat fejtünk ki stb.), a másik értelme a nyelv mint nyelvszerkezet (pl. hogyan képezzük a kérdő mondatot; mely toldalékok előtt van kötőhang; melléknév-e a török vagy főnév; miért nem lehet rákérdezni az igére, ha tárgy is van: *Mit csinált Béla a szendvicset; stb.). Azt is igyekszem sulykolni, hogy a nyelvtudomány elsősorban az utóbbival, tehát a nyelv nyelvszerkezeti oldalával foglalkozik, hiszen ettől más a magyar, mint a német vagy a szlovák, ettől más a mai magyar, mint az ómagyar, ettől más a budapesti köznyelv (arcom, sarkam), mint a székelyföldi (arcom, sarkom).

Arra nem is szoktunk gondolni, hogy a „nyelvnek” van egy harmadik (történelmileg persze első) jelentése: a testrész. Pázmány Péter egyik beszédében éppen ezzel játszik, a tőle megszokott pompás színvonalon (1636-ban, tehát majdnem 400 éve!). Figyeljük meg Pázmányt, ahogy szándékosan összeszövi a „testrész” és „nyelvhasználat” értelmet:

A vakok és az elefánt

John G. Saxe verse

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG

Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

Kövirózsa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kövirózsa a varjúhájfélék (Crassulaceae) kövirózsaformák (Sempervivoideae) alcsaládjának két nemzetsége. Alakjuk hasonlósága miatt időnként „kövirózsának” nevezik még az Aeonium, a Tacitus és az Echeveria nemzetség tagjait, sőt, más tőrózsás növényeket is, de szűkebb értelemben csak a télálló Sempervivum és Jovibarba nemzetség tagjait tekintjük kövirózsának (a Jovibarbát korábban a Sempervivum alnemzetségeként kezelték). Magyarországon két fajuk honos, mindkettő védett.

Főleg Európában gyakori; jellegzetes levélrózsái többnyire a hegyvidékek sziklás, napos lejtőin tűnnek fel. A karsztsziklagyep egyik jellegzetes növénye.

Életmódja, termesztése
Szélsőségesen szárazságtűrő, igénytelen növény. A sok napsütést meghálálja: minél több a fény, annál jobban fejlődik. Csak a pangó vizet nem tűri: olyan helyekről, ahol a víznek nincs lefolyása, könnyen kirothad. A legalkalmasabb számára a kevés humuszt tartalmazó, laza, jó vízáteresztő talaj.

Felhasználása
Az ókorban azt hitték róla, hogy megvédi a házat a villámcsapástól – ezért Jupiter növényének tartották. E hit utóhatásaként a házi kövirózsát mindmáig sokfelé a háztetőkre ültetik.

A sziklakertek elmaradhatatlan növényeiként számos fajt dísznövényként termesztenek. Sok kertészeti változat kapható különböző fantázianeveken. A szárazon hagyott támfalak réseibe is ültethetünk kövirózsákat. Néhány faj gyógyhatású (Sempervivum tectorum – fülfű).

A kövirózsa leveléből kinyert zöldes színű folyadék kiváló gyulladásgátló hatású. Huzat, fülfájás, fogfájás és nyaki nyirokmirigy duzzanatok kezelésére is alkalmas, a levével átitatott vattával dugaszoljuk be a fület éjszakára.

Korallvirág

Európa szerte közkedvelt a Madagaszkárról származó pozsgás korallvirág (Kalanchoe blossfeldiana, Crassulaceae). 1927-ben került Párizsba, 1928-ban egy német virágkereskedő, Robert Blossfeld, szobanövényként nevelte, és 32-ben már értékesítette is. Nagy áttörés a 80-as években következett be, amikor kinemesítették mai, kompakt formáját, és megnövelték a virághozamot. Manapság megjelentek teltvirágú változatai.

Nagyon fényigényes növény, szereti a közvetlen napfényt is. Ha legalább 4 órán át kap fényt, biztosan megtartja kompakt formáját. A nyári, tűző naptól azonban óvni kell. 19-20 °C között tartva érzi a legjobban magát, télen legalább 10 °C-ot igényel, de 16 °C alatt tartva már nem számíthatunk virágzásra. 10 °C alatt leveleit elhullatja. Öntözzük rendszeresen, két öntözés között várjuk, amíg a földje egy kicsit megszikkad. Ezt tapintással ellenőrizhetjük. Virágzás idején tápozható. A pajzstetvek és a levéltetvek károsíthatják.

Rövidnappalos növény. Minimum 6 héten keresztül 14 óra hosszan tartó sötétben tartva kezd virágozni. Természetes feltételek mellett tavasszal nyílik, de a fénymennyiség csökkentésével el lehet érni, hogy a tél közepén is virágozzon. Karácsonyra virágba borul, ha szeptembertől 30 napig 18 és 19 óra között sötétben tartjuk a növényt. A virágzás idején 2-3 hetente tápozhatjuk. Hosszan virágzik.

Az elnyílt korallvirág virágszár maradványait vágjuk le. Ha egyidejűleg a hajtásaiból is levágunk, bokrosodását segítjük. Ilyen módon még alsó leveleinek az elvesztése miatti felkopaszodása is megszűntethető. Ugyanezért egészen rövidre, tő közelben is visszavághatjuk, legalábbis egyes hajtásait.

Az aktív növekedés időszakában levél- vagy hajtásdugványról szaporítható. Az 5-8 cm hosszú szárról távolítsuk el az alsó leveleket. Olyan mélyre ültessük, hogy az eltávolított levelek helye a talajba kerüljön. Valamivel kevesebb vizet kíván, mint a kifejlett növény. Könnyű talajba ültetve 2-3 hét alatt begyökeresedik, 14-21 napig tartsuk meleg, kissé árnyékos helyen. Ezután végleges helyére kerülhet.

Forrás: http://www.kertpont.hu/uj/kertpont.php?menu=cikk&CId=450

Thornton Wilder

Thornton Niven Wilder (Madison, Wisconsin, 1897. április 17. –Hamden, Connecticut, 1975. december 7.) amerikai dráma- és regényíró. Legismertebb munkái az 1938-ban Pulitzer-díjat nyert A mi kis városunk (Our Town) című színdarabja, és a Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) című regénye.

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

ELSŐ RÉSZ


Talán véletlen

Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak. Ez a híd a Lima és Cuzco közötti országutat kötötte össze, s naponta száz meg száz ember haladt át rajta. Fűzfavesszőből fonták az inkák, több mint egy évszázaddal ezelőtt, s a városba érkező idegeneket mindig elvezették ide, hogy megmutassák nekik. Afféle vékony lécekből összeeszkábált bürü volt ez, melyet a szakadék fölé helyeztek, száraz venyigekarfával. A lovaknak, a kocsiknak meg a gyaloghintóknak százlábnyival le kellett térniök, tutajon kellett átkelniök a szűk záporpatakon, de hát senki sem került le a parthoz a poggyászával, még az alkirály sem, még a limai érsek sem, inkább gyalogszerrel ballagott át Szent Lajos király híres-nevezetes hídján. Maga Franciaországi Szent Lajos őrködött fölötte a nevével s a kis vályogtemplommal a túlsó parton. Úgy rémlett, a híd ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad. A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték, hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba.

A székesegyházban ünnepélyes gyászistentiszteletet tartottak. Az áldozatok holttestét úgy-ahogy összeszedték, úgy-ahogy különválasztották egymástól; s a szép Lima városában mindenki magába szállott. Cselédlányok visszaadták a karkötőket, amelyeket úrnőiktől csentek, s az uzsorások kenetes és dühös beszédeket tartottak feleségüknek az uzsora védelmére. De mégis nagyon furcsa volt, hogy ez az esemény oly mély nyomot hagyott a limaiakban, mivelhogy ebben az országban az efféle szerencsétlenségek, melyeket az írástudók oly megdöbbentően "Isten ujjá"-nak neveznek, fölöttébb gyakran fordultak elő. Az árvíz állandóan városokat mosott el, hetente pusztított földrengés, tornyok hullottak jámbor férfiakra és nőkre minden időben. Nyavalyák dúltak szakadatlanul a vidéken, s az aggkor elragadta a legtiszteletreméltóbb polgárokat. Ezért volt meglepő, hogy a peruiakat oly különösképp érintette Szent Lajos király hídjának leszakadása.

Mindenki mélységesen megrendült, de csak egyvalaki foglalkozott vele tüzetesebben: Juníper atya. A különös véletlenek sorozatos összejátszása folytán, melyben holmi isteni rendelést is lehetne gyanítani, ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek.

Ez a végzetes dél nagyon forró volt, s Juníper atya, aki egy lankán ereszkedett alá, megállapodott, hogy homlokát törölje, és a távoli havas, csorba hegyormok panorámáját szemlélte, majd az alanti szakadékot, mely hemzsegett a zöld fák s zöld madarak bokrétáitól, fölötte a fűzfavessző-bürüvel. Öröm lakozott lelkében: a dolgok nem álltak rosszul. Számos kis elhagyott templomot újból kinyitott, az indiánusok özönlenek a hajnali misére, s az átváltozás pillanatában úgy nyögnek, mintha szívük akarna kettérepedni. Talán a havasokból feléje áramló kristálylevegő tette, talán az, hogy egy pillanatra eszébe ötlött egy zsoltár, s megilletve szívét, azt parancsolta neki, hogy tekintetét az áldott hegyekre emelje. Mindenesetre békét érzett szívében. Aztán a hídra pillantott, és ekkor reccsenő zaj hasította át a levegőt, mint hogyha valami hangszer húrja pattan el lakatlan szobában, és látta, amint a híd kettéválik, s öt kis hadonászó hangya pottyan le a völgybe.

Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:

– Tíz perccel később én magam is!...

De Juníper atyában más gondolat villant föl:

– Miért történt ez éppen ezzel az öttel?

Fordította: Kosztolányi Dezső
Folytatás: http://mek.oszk.hu/00200/00280/