2010. július 25., vasárnap

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

József Attila: Flórának

Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

1937. márc.

2010. július 24., szombat

Ilf - Petrov: Aranyborjú

ELSŐ RÉSZ

Az Antilop legénysége

Ha áthaladsz az úttesten, nézz jobbra!
(Közlekedési szabályzat)

Hogyan sértette meg Panyikovszkij az egyezményt?


Szeretni kell a gyalogjárókat.

A gyalogjárók képezik az emberiség nagyobb részét, sőt mi több, a jobbik részét. A gyalogjárók teremtették a világot. Ők azok, akik városokat építettek, sokemeletes épületeket emeltek, csatornahálózatokat és vízvezetékeket fektettek le, kikövezték és villanyvilágítással látták el az utcákat: ők azok, akik a kultúrát az egész világon elterjesztették, a könyvnyomtatást feltalálták, a lőport kieszelték, akik hidakat vertek a folyók fölé, az egyiptomi hieroglifákat megfejtették, az önborotvakészüléket népszerűvé tették, a rabszolgakereskedelmet kiirtották, és megállapították, hogy a szójababból száztizennégyféle ízletes és tápláló ételt lehet készíteni.

És amikor minden készen volt, amikor szeretett bolygónk viszonylagosan jól berendezett képet mutatott, megjelentek a gépkocsizók. Meg kell jegyezni, hogy a gépkocsit szintén a gyalogjárók találták fel, de a gépkocsizók erről valahogy rögtön megfeledkeztek. Sorra gázolták a szelíd, okos gyalogjárókat; az utcák, amelyeket a gyalogjárók teremtettek, a gépkocsizók uralma alá kerültek. A kocsiutak kétszer olyan szélesek lettek, a járdák szalagnyira szűkültek, a gyalogjárók pedig nemegyszer ijedten a házfalakhoz lapultak.

Nagyvárosban a gyalogjárók valóságos mártíréletet élnek. Amolyan közlekedési gettót rendeztek be számukra. Az úttesten való átkelést csak kereszteződéseknél engedik meg, tehát éppen azokon a helyeken, ahol a forgalom a legnagyobb, és ahol az a kis hajszál, amelyen a gyalogjáró élete függ, a legkönnyebben szakad el.

A mi nagy országunkban a közönséges gépkocsi, amely a gyalogjárók elképzelése szerint személyek vagy terhek békés szállítására rendeltetett, egy testvérgyilkos fegyver fenyegető méreteit öltötte, és a szakszervezeti tagok, valamint családtagjaik egész sorát kaszálja le.

Ha a gyalogjárónak néha sikerül is ellebbennie egy autó ezüst orra elől, akkor a rendőr bünteti meg, mivel megszegte az utcai kiskáté szabályait.

A gyalogjárók tekintélye általában erősen megingott. Ők, akik a világnak olyan kiváló embereket ajándékoztak, mint Horatius Boyle, Mariotte, Lobacsevszkij, Gutenberg és Anatole France, most kénytelenek a legnevetségesebb módon ide-oda tekeregni, hogy létezésükről egyáltalán tudomást vegyenek. Ó, Isten, ó, Isten, te, aki tulajdonképpen nem létezel, mit tettél a gyalogjárókkal, te, aki valóban nem is vagy! Egyikük itt megy a Vlagyivosztokból Moszkvába vezető szibériai országúton, egyik kezében zászlót tart, ezzel a felírással: "Átalakítjuk a textilmunkások életét!", vállán pedig botot vetett át, amelynek végén tartalék saruja lóbálózik egy fedő nélküli, bádog teáskanna társaságában. Az illető nem más, mint egy szovjet gyalogjáró bajnok, aki mint ifjonc hagyta el Vlagyivosztokot, és akit most hajlott korára pontosan Moszkva kapuja előtt gázol el egy súlyos tehergépkocsi, amelynek rendszámát sehogy sem lehet megállapítani.

Vagy van itt egy másik, a gyalogjáró közlekedés egyik európai mohikánja; gyalog járja körül a földet, és közben hordót gurít maga előtt. Persze szívesen menne csak úgy hordó nélkül; de akkor senki sem venné észre, hogy valóban ő a távolsági közlekedés gyalogjáró bajnoka, és senki sem írna róla semmit az újságokba. Így kell neki egész életén át ezt az átkozott tárát maga előtt tologatnia, amelyen ráadásul (micsoda szégyen! micsoda szégyen!) még nagy, sárga betűs felírás is olvasható, amely a "Sofőr álma" nevű kenőolaj felülmúlhatatlan tulajdonságait dicséri.

Idáig süllyedt a gyalogjáró.

Már csak a kis orosz városkában tisztelik és szeretik a gyalogjárót. Ott még mint az utcák urát láthatjuk, gondtalanul kószálva a kocsiúton, amelyen a legagyafúrtabb módon, tetszés szerinti irányban halad át.

Ez a polgártárs, akinek fejét fehér fedelű sapka koronázta, amilyet a vidám parkok adminisztrátorainak többsége visel, kétségtelenül az emberiség nagyobb és jobbik feléhez tartozott. Gyalog szelte át Arbatov város utcáit, és leereszkedő kíváncsisággal tekingetett erre-arra. Kezében egy szülésznőtáskát vitt. Ezt a gyalogjárót, művészi sapkájával, nyilvánvalóan nem ejtette csodálatba a város.

A folytatás: http://mek.oszk.hu/00400/00411/index.phtml

Patisszon


Cucurbita pepo convar. patissoniana Greb. - Cucurbitaceae


Kalóriaszegény zöldségnövény, termése savanyúságnak és számos önálló ételnek kiváló alapanyag, jól fűszerezhető.

A legtöbb tökféléhez hasonlóan a patisz-szont is amerikai származású növénynek tartják. Az indián bennszülött lakosság körében régóta ismert és elterjedt, elsősorban Kalifornia vidékein. Innen terjedt el fokozatosan Európa és főleg Ázsia melegebb éghajlatú országain keresztül az egész földön. Európa szinte minden országában ismerik, de csak helyenként és kis területen termesztik. Magyarországon az 1960-as évek végétől vált szélesebb körben ismertté.

Lágy szárú egyéves növény. Általában indás, de előfordulnak indátlan fajtái is. Az indás típus szárának hossza az 5-6 m-t is elérheti és hosszú szártagokból áll, az indátlan viszont csak 5-6 cm-re nő meg és a szára rövid szártagú. A karógyökere mélyrehatoló és gyors növekedésű, a talajt sűrűn behálózzák oldalgyökerei. A száron és a levélnyélen ritkán, a levélfonákon viszont sűrűn lehet találni puha, tüskés szőröket.

A magános virágok a levelek hónaljában állnak, a nővirágok viszonylag nagy terméskezdeménnyel rendelkeznek. A termés alakja fajtánként változó: a majdnem gömbölyűtől az egészen lapos csésze alakig sokféle változat megtálalható. Általánosan elterjedt a lapított forma, erről is kapta egyik szinonim nevét, a csillagtököt.

Forrás: http://www.terebess.hu/tiszaorveny/zoldseg/patisszon.html

Receptek: http://patisszon.lap.hu/

2010. július 22., csütörtök

Az én hősöm...

„Az én hősöm, Semmelweis Ignác életének lényegére gondolok.

Semmelweis Ignác 1818-ban született Budapesten. Akkor élt, amikor a nagyapám, meg amikor az önök nagyapái éltek, s bár úgy tűnhet, hogy ez nagyon régen volt, igazából csak tegnap történt.

Szülész lett, ami már önmagában is elég lehetne ahhoz, hogy modern hős legyen. Életét a csecsemők és anyák egészségének szentelte. Nagy hasznát vennénk még több ilyen hősnek. Napjainkban, ahogy a találgatók vezetése alatt egyre iparibbá és katonaibbá válik életünk minden területe, a kutya sem törődik az anyákkal, a csecsemőkkel, az idősekkel, a testileg vagy lelkileg gyenge emberekkel.

Már említettem, hogy mennyire új ez az információ. Annyire új, hogy az az elmélet, miszerint sok betegséget bacilusok okoznak, még csak körülbelül 140 éves. A Long Islanden található sagaponacki házam majdnem kétszer olyan öreg. Nem tudom, hogyan építhették fel egy emberöltő alatt. Szóval a baciluselmélet elég új. Apám gyerekkorában Louis Pasteur még élt, és més sok vita folyt körülötte. Rengeteg nagyhatalmú találgató volt még, akik ádáz dühvel fordultak mindazok ellen, akik inkább Pasteurre hallgattak helyettük.

Igen, és Semmelweis Ignác szintén úgy hitte, hogy a bacilusok betegségeket okozhatnak. Amikor Bécsben egy szülőotthonban kezdett dolgozni, döbbenten tudta meg, hogy minden tíz anyából egy gyermekágyi lázban hal meg.

Ezek szegény asszonyok voltak – a gazdagok otthon szültek. Semmelweis megfigyelte a kórházi munkamódszert, és gyanítani kezdte, hogy az orvosok viszik át a fertőzést egyik betegről a másikra. Észrevette, hogy a hullaházból, boncolás után egyenesen a kismamákhoz mentek. Ezért azt javasolta, hogy kísérleti jelleggel mossák meg a kezüket az orvosok, mielőtt hozzáérnének az anyákhoz.

Mondhatott volna ennél sértőbbet? Hogy merészelt ilyesmit javasolni a rangban fölötte állóknak? Rá kellett jönnie, hogy ő egy senki. Nem bécsi volt, nem voltak barátai és támogatói az osztrák nemesség körében. De a halálesetek száma nem csökkent, Semmelweis pedig – mivel sokkal kevésbé értett ahhoz, hogy miként jöjjön ki másokkal ebben a világban, mint önök vagy én – továbbra is makacsul kérte kollégáit, hogy mossák meg a kezüket.

Azok pedig végül gúnyból, lenézésből, kifigurázásból engedtek neki. Nekiálltak, és szappanozták, szappanozták, dörzsölték, dörzsölték, tisztogatták a körmüket.

És a halálesetek ritkulni kezdtek – ezt képzeljék el! Ritkulni kezdtek a halálesetek. És Semmelweis mentette meg ezeket az embereket.

És joggal mondhatjuk, hogy végeredményben több millió életet mentett meg – feltehetőleg az önökét és az enyémet is. És hogyan mondtak köszönetet Semmelweisnek szakmája bécsi vezetői, egytől-egyig találgatók? Kénytelen volt otthagyni a kórházat, sőt Ausztriát is, aminek a népét szolgálta. Magyarországon ért véget a pályafutása, egy vidéki kórházban. Ott mondott le az emberiségről – azaz rólunk és korunk információs tudásáról – és saját magáról.

Egy nap a boncteremben fogott egy szikét, amivel épp egy holttestet vágott fel, és szándékosan beledöfte a tenyerébe. Hamarosan meghalt vérmérgezésben – természetesen tudta, hogy ez fog történni.

A találgatóké volt minden hatalom. Ismét győztek. Igen, a bacilusok voltak A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember.

De önök csak azért is legyenek azok. Mentsenek meg életeket, mentsék meg a saját életüket is. Legyenek tisztességesek.”

Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
(Kiadta: Nyitott Könyvműhely 2006)