Madison megye hídjai (A szív hídjai)

Felzárkóztak az öreg teherautó mögé, és az asszony, a Ford magas üléséből látta a jól lekötött, fekete, vízhatlan vásznat, amely alatt kirajzolódtak egy bőrönd és egy gitártok körvonalai az elfektetett pótkerék mellett. Esőcseppek borították a hátsó ablakot, de valamelyest látszott Robert feje. A férfi előrehajolt, talán, hogy kivegyen valamit a kesztyűtartóból. Nyolc nappal ezelőtt, amikor ezt csinálta, karja Francesca lábát súrolta. Egy héttel ezelőtt, ilyenkor, Francesca Des Moines-ban volt, hogy rózsaszín ruhát vegyen.
 - Ez a járgány is jó messzire eljött hazulról - jegyezte meg Richard. - Washington állam. Mintha nő vezetné, legalábbis hosszú a haja. Mégsem nő, lefogadom, ez lesz az a fotós, akiről a kávézóban beszéltek.
Néhány sarkon keresztül követték Robert Kincaidet egészen addig, ahol a 169-est a 92-es út keresztezi kelet-nyugati irányban. Nehéz kereszteződés, sűrű forgalommal minden irányból, s még jobban nehezítette az eső és a sűrűsödő köd.
Vagy húsz másodpercig ültek így. A férfi pont előtte volt, alig néhány méternyire tőle. Még mindig megtehetné. Kiugorhatna, odarohanhatna Harry jobb oldali ajtajához, átmászhatna a hátizsákokon, hűtőtáskán és állványokon.
Azóta, hogy Robert Kincaid a múlt pénteken elhajtott, Francesca rádöbbent arra, bármennyire is tudta, sokat jelent neki a férfi, nagyon alábecsülte érzéseit. Bármilyen lehetetlennek tűnt is, így volt. Kezdte ő is felfogni, amit a férfi már megértett.
De csak ült, megbéklyózta a kötelességtudat. Soha életében nem nézett ilyen meredten semmit, mint most az előttük levő kocsi hátsó ablakát. Felvillant Harry bal indexlámpája. Még egy pillanat, aztán eltűnik. Richard a Ford rádiójával babrált.
Francesca lassítva kezdte látni a dolgokat, mintha agya különös trükköt végezne vele. Robert következett, és... lassan... lassan... Harry begördült a kereszteződésbe - Francesca látta maga előtt a férfi hosszú lábait a kuplungon és a gázpedálon, azt, ahogyan sebességváltás közben jobb alkarján megfeszülnek az izmok -, befordul balra a 92-es útra Council Bluffs, a Fekete-hegység és északnyugat felé... lassan... lassan... fordul az öreg teherautó... befordul a kereszteződésbe, orra nyugatnak mutat.
Az asszony szemét összehúzva nézi a könnyeken, ködön, esőn keresztül, s alig tudja elolvasni a kopott, piros feliratot az ajtón. "Kincaid Fotók - Bellingham, Washington".
A férfi letekerte az ablakot, hogy jobban lásson fordulás közben. Befordult, hosszú haja lobogott a szélben, ahogy gyorsított a 92-es úton, nyugat felé, majd föltekerte az ablakot.
"Nem... Úristen, nem akarom... - kínozták a szavak. - Tévedtem, Robert... hiba volt maradnom... de nem mehettem... elmondom, meg fogod érteni, miért nem mehetek... Mondd el ismét, miért kell mennem!"
A férfi hangja pedig mintha az országút fölött visszhangzott volna. "A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá."
Richard áthajtott a kereszteződésen észak felé. Francesca egy pillanatig látta a férfi arca mellett Harry vörös hátsó lámpáit a ködben és a szélben. Az öreg Chevy kisteherautó picinek látszott a Winterset felé dübörgő hatalmas kamion mellett, amely magasra csapta az út vizét az utolsó cowboyra.
- Viszlát, Robert Kincaid - suttogta Francesca, és kitört belőle a zokogás.
Richard ránézett.
- Mi baj, Frannie? Megmondanád végre, mi bajod?
- Hagyj békén néhány percre, Richard! Mindjárt rendben leszek.
Richard a fejét csóválva nézett rá. Aztán a marhaárakra tekerte a rádiót.

Robert James Waller: Madison megye hídjai