2012. február 12., vasárnap

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek (3)


Pesten október 10-én 1844. nagy dolog ment végbe, mit a világtörténetirók nem fognak említetlen hagyni... játszottam a nemzeti szinházban Szigligeti "Szökött katoná"-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: "Julcsa kisasszony a menyasszony" azt találtam mondani, hogy "Julcsa kisasszony a vőlegény", hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége még szebb, mint ő; és H. Jancsival, akire az ég ugy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. - Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy R.-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.

- Egy szóra kérem... - szólítám meg, őt félrevezetve.
- Tessék.
- Hogy híják önt?
- H. János...
- Hát hisz' ugy ismerjük egymást, én Petőfi...
- Te vagy, pajtás? most ismerlek...
- Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra; ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.

Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujitás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?

A puszta földön kell hálni.
Egy éjjel későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s igy nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy ezáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.
Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók... bajlódjanak ezzel más nemzetek.
Az egész tisztujitás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.

Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírónak... Isten és Gömör megye kegyelméből.

Már nagyon mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan voltam megunni... pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, a kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pesttől, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet ugy oda?
Mi?
Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s - egy szomoru, csendes sírhalom.
Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egypár közel eső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi- s a láng szakállu Kubinyi Rudihoz.
És meg nem bántam.
Pompás napokat töltöttem Várgedén... de azt nem is mondom ezután, hol hogy töltöttem időmet... mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.
Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magában foglalja az angol, francia, német, olasz, spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!

Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.
Losoncra menvén Várgedéről, az ut Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni... hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...

Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.
Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam s föltámadtam rajta valami hatszor.

Losoncon ekkorízben csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárt. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedveért teremtetett. A vár, melyet Forgách grófok birnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.
Épen delet harangoztak, mikor e kirándulásból visszaértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.

Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is hozott) Várgedére, ugyanazon az uton, melyet már volt egyszer szerencsém passirozni.
Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is igen szeretem a kovácsműhelyeket; gyermekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.

Várgedéről - az eső miatt néhány napi várakozás után - a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Utba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyúvíz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Mig itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat huzott Lavotta, Csermák s másoktól; különösen megragadt - melyet most először hallottam - a karancsaljai nóta. Hogyne! az ég is derült-borult hallatára... egyfelől nap sütött, másfelől esett... szóval, a magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.

Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán - a Medvesen - keresztül.
Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam épitését, mely gyönyörü öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott - fölszólítatlanul - jól tartott édes és aludttejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!

Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgon a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből... mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?

Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.

Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn... Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jóllaktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.

Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig mig Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüveg alaku bércet, hol a vár volt.

Az ut Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy máris elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne ugy veszi ki magát (hogy magyarosan szóljak), mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemeit. A város alatt foly a Rima vize, melyben ugy megfürödtem, hogy majd belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vizbe fúlni... szekatúra! - Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett igy meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, mivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versiró kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe sem fulnak bele.

Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt!... egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is hiresztelték, - alig értem oda, - hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igenis hízelgő volt; de mindazáltal e hírt csak mendemondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni... megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek viszontszerelmemtől várva földi boldogságukat.

Losonc igen mulatságos kis város... a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt. Béke hamvaira!... és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!
És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy uri ember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kíséri őt utcából utcába. Az egész história, ha jól értesültem, ez:

Az említett uri ember több gyönyörűséget lel a borban, mint a vizben. Egyszer, midőn volna ilyetén berugott állapotban, megállott közel egy kutyához s azt füttyeivel csalogatta maga után... de a kutya meg sem mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanuja volt, s hinc illae fütyölések.

Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:
- Kuvik, kuvik!
Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzék őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték:
- Kuvik, kuvik!
És a jámbor aggastyán békén tűr, mignem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat... de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván, süvöltvén:
- Kuvik, kuvik!

Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj nem ért, kivevén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról - a kocsis visszafutott s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, s igy magamnak kelle visszalódulnom. Végre utnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül... csak utitársam köpönyege s a kocsinak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom: nem esik-e ki a kerék?

Utba esett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. No! már csak ezért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.

A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép, csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egypár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása... másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike... átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.

Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat s a most épülő roppant börtönt, s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra... elmés ötleteivel igen mulattatott.

Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.
- Annál jobban fog rázni - felelt ő.
Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk... mi kár, hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkívül új epochát alkottak volna.

Rétságon ebédeltem egy ifju férfiuval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerősök levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:
- Én nem is kérdezem: ki ön, mert tudom: ön Petőfi, nemde?
- Igen s honnan tudja?
- Ki ne ismerné önt!
Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna... de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! Szép ám, csak pillanatra is bírni egy olvasóközönség figyelmét, s hogy ezt én megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életü leszek az utókor ajkain.

A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem...
Igy jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már... oh! - denique Vácon kellett az éjt töltenem.
És ez kínos éj volt!
Valami kisértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad;... az előttem megjelent éji kisértet kétségkívül az itt agyonvert szinművészet szelleme vala.

Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira ohajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: "Idvezlet Pesthez"... Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvassa ezt a verset.

Életképek, 1845. júl. 5. és aug. 2. között

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése