2010. január 30., szombat

Krasznahorkai László: Hogy visszanyerjük [Az Időkerék]



A rettenetes hajsza, hogy megértsük, ki teremtette a földet, hogy megfogalmazzuk, a véletlen miféle álma hozta létre, lassan véget ér. Metaforáink kimerültek, képzeletünk megromlott, csak értelmünk működik még eredeti rendeltetése szerint, de mi már nem értünk egyet ezzel a működéssel, már nem akarjuk átengedni magunkat az indulatnak, mely megadta és megtartotta ennek az értelemnek a lendületét. Nincs többé hely otthon lenni, és nem mondhatja senki, hogy na, ez itt az enyém, nincs elindulás és hazatérés még gondolatban sem, csupán egy kegyetlen mód csodálatos, jeges ragyogás, melyben jól látni: rajtunk kívül széles e világon senki nincsen, és rajtunk kívül széles e világon nincs, és nem is volt semmisem. Nincs, de ha mégis volna, azt előlünk valami örökre eltakarja, bármerre mozdulunk, ez velünk mozdul, mint a Hold egy rohanó gyermekkel az éjszakában – a Hold, hogy ezt a valamit eltakarja, s a Hold, hogy ezt a valamit ez a gyermek soha ne érhesse el. Egyszóval hiába minden, a világból, amiben élünk, kilátni sem, s a világra, amiben élünk, rálátni sem vagyunk képesek, ezért hagyjuk már, legyen elég ennyi, ez eldőlt, ne kísérletezzünk: a világ teljes egészében emberi, az utak zártak, már soha, de tényleg soha nem tudhatjuk meg, hogy… farkasnak lenni például, milyen lehet.
Mindez már persze nem is ejt kétségbe senkit, és nem csupán azért nem, mert megszoktuk, hogy a vesztésnek fájdalmasan gazdag szépsége van, nem, hanem mert onnan, ahová jutottunk, gondolhatnánk akár arra is, hogy ha úgy volna, és emlékeink eredeti értelmét elveszítettük, akkor mért is ne nyerhetnénk őket vissza, mi akadályozhat még meg minket itt, ezen a ponton, kimerült metaforáink és megromlott képzeletünk között? Vissza hát emlékeink ősi értelmének szépséges forrásvidékére, oda, ahová eljutni talán tényleg csak ilyen veszteség árán lehet, vissza a pontra, ahol már álltunk egyszer, mit sem sejtve még arról, hol is vagyunk! A kép, amit az ész a világról állít, most már úgysem vész oda, szabadon visszaléphetünk tehát saját tempónk ijesztő sebességéből, vissza, kifelé, oldalt egy rendkívül bonyolult sodródás után egy egyszerűbb értelemhez, oda, ahol végre világossá válik, miből lett nekünk ez a sok isten, pokol és égi szerkezet. Látni fogjuk azt, amit bár most először, ám már régen láthattunk volna, és nem lesz mögöttünk senki nagyobb erő, mert ha volna is akkor valaki mögöttünk, mi ezt a valakit ugyanúgy örökre eltakarjuk, mint a Hold abban az éjszakában azt a rohanó gyermeket. Nem lesz hát segítségünkre semmiféle rejtett nagyság, nem lesz kinek hódolni többé, ott állunk majd saját világunk abszolút középpontjában, hogy újabb évezredeken át most meg már a dolgok visszafordíthatatlanságának halálos konstrukcióját próbáljuk megfejteni. De közben… közben már visszanyertük ama bizonyos ősi emlékek jótékony világosságát, az emlékeket arról, hogy a szó legkegyetlenebb értelmében: minden a miénk, az emlékekét, hogy mi teremtettük meg, ami van, s hogy mi magunk helyeztük el a dolgainkat az időben.
Akkor látni fogjuk: az időt is mi magunk teremtettük, így hát megállítani és megindítani is csak mi magunk lehetünk képesek, ezért aztán módját is ejtjük, hogy újra és újra átadjuk magunkat egy rejtélyes szórakozásnak: megállítani és megindítani az időt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése