Szántó T. Gábor: az édenkert kapuja

az édenkertnek hét kapuja van

a legkülső a hebroni makpela

barlangból nyílik

ádám akkor fedezte fel

amikor ott temette el évát
sírásás közben isteni illat
hatolt az orrába

s remélve hogy visszanyerheti

elveszett otthonát

még mélyebbre ásott

de egy mennydörgő hang

megálljt parancsolt neki

ádám is a barlangban

van eltemetve

szelleme most is őrzi
az éden kapuját

melyen égi fény

világít kifelé

egyszer izsák is imádkozott

a szomszédos mezőn

amit az éden illata áthatott

az illat még vagy húsz

nemzedéken át
érződött ama bőrökön
mit isten ádámnak

ruházatul adott

s mit férfileszármazottai

elsőszülött ágon örökölnek

a többi ember
ki asszonytól származik

ezért szimatolja körbe a nőket

ezért vágyik vissza
ölük kapuján át

az édenkertbe

A Robert Graves–Raphael Patai: Héber mítoszok (Gondolat Kiadó, 1969) kötetben Terényi István fordításában közölt midrások nyomán.

[Látó, 2010. január]

Szobor: Munyaradzi Mukugurutse: Eternal Love

Szántó T. Gábor: Ádám

a
s a hatodik napon isten parancsára
a föld megszülte ádámot.
ádám neve por, vér és epe, mert sorsa
a múlandóság, sebezhetőség és keserűség.
ádám neve: föld, mely a hebroni
makpela barlang mellől való.
vagy talán a föld kapta volna ádámról a nevét?
mások úgy vélik: a vörös szóból származik,
mert lénye ama vörös agyagból gyúratott,
köddel megáztatott maréknyi tiszta porból,
melyet isten, akár az asszonyok,
kik a kalácsot gyúrják,
leválasztott challa áldozatnak.
mindazonáltal nem valószínű,
hogy isten hebroni földet használt volna,
mivel az nem annyira szent táj,
mint a mórija hegy csúcsa,
a föld köldöke, hol később a szentély állt,
mivel ott áldatott meg ábrahám,
amiért izsákot feláldozni késznek mutatkozott.
ádám révén az egész emberiséget kötötte a hegyhez,
melyen ábrahám kiengesztelte
bálványimádó ősei bűneit.
némelyek szerint azonban
kétféle porból alkotta meg az embert.
az egyik a mórija hegyéből származott,
a másikat a világ négy sarkából hozatta,
s minden létező folyó és tenger vizével gyúrta össze
(ezért vörös a hús, fehér a csont, feketék a zsigerek,
s bőre, mely elrejti mindezeket,
ezért olajzöld, akár a nyári ligetek).
a világ négy sarkából, s minden vizekkel elkeverve,
hogy ne érezze sehol számkivetettnek magát,
s hogy bárhol éri őt utol a vég,
testét mindenütt ismerősként fogadja be a föld.
az öntőforma már korábban rendelkezésre állt,
egyesek szerint az ember el is készült az első napon,
ám ismervén lelkét, csak a sabbat előestéjén lehelte belé,
ne mondhassa az ember, hogy társa volt a teremtésben

[Látó, 2010. január]
b

József Attila: Március

 A föld alól a gyors csirák

kidugják fejüket,

a fák, mint boltos áruját,

kirakják a rügyet,

kamaszok arcán pattanás,

férfiajkon a csók,

mind egy repeső kapkodás

a szoknyák lobogók,

s már itt és ott fölhangzanak,

elűzve kínt, fagyot,

a szívbe húzódott szavak,

eszmék és kardalok.

1935 vége

Hüakinthosz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Hüakinthosz görög mitológiai alak, Amüklosz spártai király (Amüklai város névadója) fia és Zeusz dédunokája. Egy másik mítoszváltozat szerint szülei Kleió múzsa és Pierosz (Pieria vidékének névadója).
Hüakinthosz Apollón kedvese volt, aki azonban diszkoszával véletlenül eltalálta és megölte őt. Hüakinthosz véréből fakadt a jácint virága, bíborszínű, mintha a vér festette volna meg, szirmain pedig az „ai, ai” betűk rajzolódtak ki: a szépséges ifjú utolsó jajkiáltása.
Hüakinthosz a meghaló és újjászülető természet prehellén eredetű növényistensége. A Hüakinthosz-kultuszt Amüklaiban kiszorította Apollón kultusza, és a hüakinthia ünnepet ettől kezdve Apollón-ünnepként tartották meg. Apollón híres amüklai trónusán Hüakinthosznak az Olümposzra emelkedést örökítették meg, a hagyomány szerint a trónuson ülő Apollón-szobor talapzata egy áldozóoltár volt, ebbe temették el Hüakinthoszt. A hüakinthia ünnepségek idején egy bronzkapun át léptek az oltár belsejébe, ahol áldozatot mutattak be Hüakinthosznak, mielőtt még Apollónnak áldoztak volna.
A Hüakinthosz-mítoszról csak kevés művészeti alkotás született. Ezek között van Annibale Caracci, illetve Domenichino Apollón és Hüakinthosz című freskója, Tiepolo Hüakinthosz című festménye, Benvenuto Cellini márványkompozíciója, az Apollón siratja Hüakinthoszt elveszett. A zenében a szüzsé Mozartot ihlette meg az Apollo et Hyacynthus című iskolamédiájában.

Jácint

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Osztály: Egyszikűek (Liliopsida)
Rend: Spárgavirágúak (Asparagales)
Család: Jácintfélék (Hyacinthaceae)
Nemzetség: Jácint (Hyacinthus)

A jácint (Hyacinthus) a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe tartozó jácintfélék (Hyacinthaceae) családjának növénynemzetsége. Neve görög eredetű: a monda szerint az Apollo isten által legyőzött Hüakinthosz spártai király földre hullott véréből nőttek ki az első virágok. Hagymás, lágyszárú növények tartoznak ide. Korábban a liliomfélék (Liliaceae) családjába sorolták, jelenleg a jácintfélék típusnemzetségének tekintik. Közeli rokonai a vadjácint (Bellevalia) és a törpejácint (Hyacinthella).

A jácintok a mediterránium keleti területeitől Iránig és Türkmenisztánig őshonosak. Egyes kultúrákban az újjászületést szimbolizálják. A perzsa újévi (Norouz) ünnepségen (amit a tavaszi napéjegyenlőség idején tartanak) is jácinttal díszítik a haft szin (hét bűn) asztalát.

Dísznövényként használatos változatos alakjai egyetlen fajból, a kerti jácintból (Hyacinthus orientalis) származnak. Ez a 18. században annyira népszerű volt, hogy több mint 2000 fajtáját termesztették Hollandiában.

Mindössze három faj tartozik a nemzetségbe. Ezek:
Hyacinthus litwinowii
Hyacinthus orientalis – közönséges, vagy kerti jácint (régi nevén jószagú hiacinth)
Hyacinthus transcaspicus

Egyes botanikusok a H. litwonowii és H. transcaspicus fajokat a közeli rokon törpejácint Hyacinthella nemzetségbe sorolják, így náluk a Hyacinthus egyfajú.