2011. április 3., vasárnap

A vakok és az elefánt


John G. Saxe verse

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG

Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

Kövirózsa



A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kövirózsa a varjúhájfélék (Crassulaceae) kövirózsaformák (Sempervivoideae) alcsaládjának két nemzetsége. Alakjuk hasonlósága miatt időnként „kövirózsának” nevezik még az Aeonium, a Tacitus és az Echeveria nemzetség tagjait, sőt, más tőrózsás növényeket is, de szűkebb értelemben csak a télálló Sempervivum és Jovibarba nemzetség tagjait tekintjük kövirózsának (a Jovibarbát korábban a Sempervivum alnemzetségeként kezelték). Magyarországon két fajuk honos, mindkettő védett.

Főleg Európában gyakori; jellegzetes levélrózsái többnyire a hegyvidékek sziklás, napos lejtőin tűnnek fel. A karsztsziklagyep egyik jellegzetes növénye.

Életmódja, termesztése
Szélsőségesen szárazságtűrő, igénytelen növény. A sok napsütést meghálálja: minél több a fény, annál jobban fejlődik. Csak a pangó vizet nem tűri: olyan helyekről, ahol a víznek nincs lefolyása, könnyen kirothad. A legalkalmasabb számára a kevés humuszt tartalmazó, laza, jó vízáteresztő talaj.

Felhasználása
Az ókorban azt hitték róla, hogy megvédi a házat a villámcsapástól – ezért Jupiter növényének tartották. E hit utóhatásaként a házi kövirózsát mindmáig sokfelé a háztetőkre ültetik.

A sziklakertek elmaradhatatlan növényeiként számos fajt dísznövényként termesztenek. Sok kertészeti változat kapható különböző fantázianeveken. A szárazon hagyott támfalak réseibe is ültethetünk kövirózsákat. Néhány faj gyógyhatású (Sempervivum tectorum – fülfű).

A kövirózsa leveléből kinyert zöldes színű folyadék kiváló gyulladásgátló hatású. Huzat, fülfájás, fogfájás és nyaki nyirokmirigy duzzanatok kezelésére is alkalmas, a levével átitatott vattával dugaszoljuk be a fület éjszakára.

Korallvirág


Európa szerte közkedvelt a Madagaszkárról származó pozsgás korallvirág (Kalanchoe blossfeldiana, Crassulaceae). 1927-ben került Párizsba, 1928-ban egy német virágkereskedő, Robert Blossfeld, szobanövényként nevelte, és 32-ben már értékesítette is. Nagy áttörés a 80-as években következett be, amikor kinemesítették mai, kompakt formáját, és megnövelték a virághozamot. Manapság megjelentek teltvirágú változatai.

Nagyon fényigényes növény, szereti a közvetlen napfényt is. Ha legalább 4 órán át kap fényt, biztosan megtartja kompakt formáját. A nyári, tűző naptól azonban óvni kell. 19-20 °C között tartva érzi a legjobban magát, télen legalább 10 °C-ot igényel, de 16 °C alatt tartva már nem számíthatunk virágzásra. 10 °C alatt leveleit elhullatja. Öntözzük rendszeresen, két öntözés között várjuk, amíg a földje egy kicsit megszikkad. Ezt tapintással ellenőrizhetjük. Virágzás idején tápozható. A pajzstetvek és a levéltetvek károsíthatják.

Rövidnappalos növény. Minimum 6 héten keresztül 14 óra hosszan tartó sötétben tartva kezd virágozni. Természetes feltételek mellett tavasszal nyílik, de a fénymennyiség csökkentésével el lehet érni, hogy a tél közepén is virágozzon. Karácsonyra virágba borul, ha szeptembertől 30 napig 18 és 19 óra között sötétben tartjuk a növényt. A virágzás idején 2-3 hetente tápozhatjuk. Hosszan virágzik.
Az elnyílt korallvirág virágszár maradványait vágjuk le. Ha egyidejűleg a hajtásaiból is levágunk, bokrosodását segítjük. Ilyen módon még alsó leveleinek az elvesztése miatti felkopaszodása is megszűntethető. Ugyanezért egészen rövidre, tő közelben is visszavághatjuk, legalábbis egyes hajtásait.

Az aktív növekedés időszakában levél- vagy hajtásdugványról szaporítható. Az 5-8 cm hosszú szárról távolítsuk el az alsó leveleket. Olyan mélyre ültessük, hogy az eltávolított levelek helye a talajba kerüljön. Valamivel kevesebb vizet kíván, mint a kifejlett növény. Könnyű talajba ültetve 2-3 hét alatt begyökeresedik, 14-21 napig tartsuk meleg, kissé árnyékos helyen. Ezután végleges helyére kerülhet.

Thornton Wilder


Thornton Niven Wilder (Madison, Wisconsin, 1897. április 17. –Hamden, Connecticut, 1975. december 7.) amerikai dráma- és regényíró. Legismertebb munkái az 1938-ban Pulitzer-díjat nyert A mi kis városunk (Our Town) című színdarabja, és a Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) című regénye.


Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

ELSŐ RÉSZ


Talán véletlen

Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak. Ez a híd a Lima és Cuzco közötti országutat kötötte össze, s naponta száz meg száz ember haladt át rajta. Fűzfavesszőből fonták az inkák, több mint egy évszázaddal ezelőtt, s a városba érkező idegeneket mindig elvezették ide, hogy megmutassák nekik. Afféle vékony lécekből összeeszkábált bürü volt ez, melyet a szakadék fölé helyeztek, száraz venyigekarfával. A lovaknak, a kocsiknak meg a gyaloghintóknak százlábnyival le kellett térniök, tutajon kellett átkelniök a szűk záporpatakon, de hát senki sem került le a parthoz a poggyászával, még az alkirály sem, még a limai érsek sem, inkább gyalogszerrel ballagott át Szent Lajos király híres-nevezetes hídján. Maga Franciaországi Szent Lajos őrködött fölötte a nevével s a kis vályogtemplommal a túlsó parton. Úgy rémlett, a híd ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad. A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték, hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba.

A székesegyházban ünnepélyes gyászistentiszteletet tartottak. Az áldozatok holttestét úgy-ahogy összeszedték, úgy-ahogy különválasztották egymástól; s a szép Lima városában mindenki magába szállott. Cselédlányok visszaadták a karkötőket, amelyeket úrnőiktől csentek, s az uzsorások kenetes és dühös beszédeket tartottak feleségüknek az uzsora védelmére. De mégis nagyon furcsa volt, hogy ez az esemény oly mély nyomot hagyott a limaiakban, mivelhogy ebben az országban az efféle szerencsétlenségek, melyeket az írástudók oly megdöbbentően "Isten ujjá"-nak neveznek, fölöttébb gyakran fordultak elő. Az árvíz állandóan városokat mosott el, hetente pusztított földrengés, tornyok hullottak jámbor férfiakra és nőkre minden időben. Nyavalyák dúltak szakadatlanul a vidéken, s az aggkor elragadta a legtiszteletreméltóbb polgárokat. Ezért volt meglepő, hogy a peruiakat oly különösképp érintette Szent Lajos király hídjának leszakadása.

Mindenki mélységesen megrendült, de csak egyvalaki foglalkozott vele tüzetesebben: Juníper atya. A különös véletlenek sorozatos összejátszása folytán, melyben holmi isteni rendelést is lehetne gyanítani, ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek.

Ez a végzetes dél nagyon forró volt, s Juníper atya, aki egy lankán ereszkedett alá, megállapodott, hogy homlokát törölje, és a távoli havas, csorba hegyormok panorámáját szemlélte, majd az alanti szakadékot, mely hemzsegett a zöld fák s zöld madarak bokrétáitól, fölötte a fűzfavessző-bürüvel. Öröm lakozott lelkében: a dolgok nem álltak rosszul. Számos kis elhagyott templomot újból kinyitott, az indiánusok özönlenek a hajnali misére, s az átváltozás pillanatában úgy nyögnek, mintha szívük akarna kettérepedni. Talán a havasokból feléje áramló kristálylevegő tette, talán az, hogy egy pillanatra eszébe ötlött egy zsoltár, s megilletve szívét, azt parancsolta neki, hogy tekintetét az áldott hegyekre emelje. Mindenesetre békét érzett szívében. Aztán a hídra pillantott, és ekkor reccsenő zaj hasította át a levegőt, mint hogyha valami hangszer húrja pattan el lakatlan szobában, és látta, amint a híd kettéválik, s öt kis hadonászó hangya pottyan le a völgybe.

Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:

– Tíz perccel később én magam is!...

De Juníper atyában más gondolat villant föl:

– Miért történt ez éppen ezzel az öttel?

Fordította: Kosztolányi Dezső
Folytatás: http://mek.oszk.hu/00200/00280/