Seidi: Udvariasság

Kunyhóm előtt gubbasztok

tétován.

A teleholdnak adtam át ma éjjel

vendégszobám.

Kosztolányi Dezső: ÚJ JAPÁN VERSEK • HARMINC HAIKU

Tokióban egy császári herceg támogatásával, Hirafuku rajzaival több mint 800 oldalra rúgó versgyűjtemény jelent meg, mely csakis haiku-kat tartalmaz japánul és angolul. A könyvet Asatoro Miyamori, a keioi egyetem angol-tanára adta ki, fordította le, látta el jegyzetekkel és bevezetővel.
A haiku-t – amint az előszó írja – az európai epigrammákkal vetették egybe, de az csak külsőleg – a tömörségével, a szűkszavúságával – emlékeztet rá. Voltakép merőben más. A haiku egy természeti rajz, egy «rajz körvonala», utalás egy festményre, vagy «ennek a festménynek csak a címe» ilyen háromsoros versekben élték ki magukat, tündököltek századokon át legnagyobb költői lángelméik: Basho, Buson és Issa. Vannak haiku-ik, melyek olyan híresek egész Japánban, mint például nálunk, Európában Poe Edgár «Holló»-ja. Ezek közé tartozik Buson fönti remeke is a: «Harang». «A templom harangján – Alszik – Egy kis lepke». Ez a szöveg elegendő arra, hogy csigázza képzeletüket s elcsodálkozzanak a helyzet néma és gyöngéd drámáján, mely azzal fog végződni, hogy a harang megmozdul, a lepke fölébred s elrebben. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lenni, «lirai» közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi, – mondjuk – az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti, olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik. A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra. A költő háttérben marad, a vers mögött, az érzése mögött s egy rajzot nyújt át az olvasónak. Ezt a rajzot az olvasó világítja át az érzésével s ekkor kiszínesedik, mint azok a látszatra szürke, igénytelen képecskék, melyeket a gyertyaláng elé kell tartani.

A műfaj a japán nyelv természetéből sarjadt. Náluk a nyelvtani kapcsolatok, a vonzatok közel sem oly határozottak, mint nálunk. Előljáróik is sokkal lazábban jelzik a mozgás irányát. Ige és főnév között sincs döntő különbség. E sejtetésre megannyi alkalmat adó nyelvi tétovaságból s a tárgyilagosságra törekvő természetszemlélet izgalmas akaszkodásából jött létre ősi impreszionizmusuk, melyet az európaiak a Japánból ideérkezett teásdobozokon fedeztek föl a XIX. században. A haiku-nak nincs versmértéke. Ríme is csak olykor. Minthogy minden szavuk dallamos mássalhangzóra végződik, ennek sem érzik szükségét. Miyamori tanár az angol fordításban kénytelen jambusokkal, trocheusokkal és rímekkel élni. Sokszor több ízben is lefordít, magyaráz egy-egy verset. Szövegei ilyenkor meglepően eltérőek. Ami az eredetiben célzás volt, azt ki kell fejeznie szavakkal. Basho egyik általánosan ismert és magasztalt verse így hangzik nyersfordításban: «Régi halastó – Béka ugrik – Zsupsz». Nem tudni, hogy egy békáról van-e szó, vagy többről, mert a japán nyelv efelől is kétségben hagy. Egy másik haiku szószerinti szövege: «Meleg van – Gyékényemen – Nagy hangya mászik». Be kell vallanunk, hogy nekünk ez így édes-keveset mond. Ha arra gondolunk, hogy mi hathat a japánokra anyanyelvük szépségén, a költészet szó-varázsán kivül, azt kell föltennünk, hogy látásuk frissebb, itélőképességük romlatlanabb, mint a miénk. Egy tárgyban, egy fában, egy élőlényben – mint jelképben – még az élet egész csodáját bámulják. Mi fáradtabbak vagyunk. Érzékszerveink sok ősi ingerre teljesen eltompúltak. Hasonlítunk a dohányos emberhez, aki fátyolosabban lát s alig érez már szagot és ízt. Izgatószerekre van szükségünk az irodalomban is: lélektani beállításokra, értelmi facsarásra, különféle fortélyokra és mesterkedésekre, az ellentétek, a szóképek, a jelzők, a rímek fűszerére, hogy magunk elé idézzük azt a gyönyörűséget és ámulatot melyben nekik ezek nélkül is van részük. Ennélfogva az én föladatom nemcsak az volt, hogy a haiku-kat magyarra fordítsam, hanem elsősorban az, hogy – két világrész és bölcselet távolságát elenyésztetve-ázsiaiból európaira fordítsam őket, ügyelve arra, hogy a japán rövidséget ne tegyem szószátyárrá s a japán vázlatosságot ne túlontúl kerekítsem ki és írjam körül. A gyermek és szűz Ázsia csak így közelítheti meg a felnőtt és fásult Európát. Ázsia ó-asszir nyelven ezt jelenti: «A Fény Országa», Európa pedig ezt: «A Sötétség Országa».

Szántó T. Gábor: az édenkert kapuja

az édenkertnek hét kapuja van

a legkülső a hebroni makpela

barlangból nyílik

ádám akkor fedezte fel

amikor ott temette el évát
sírásás közben isteni illat
hatolt az orrába

s remélve hogy visszanyerheti

elveszett otthonát

még mélyebbre ásott

de egy mennydörgő hang

megálljt parancsolt neki

ádám is a barlangban

van eltemetve

szelleme most is őrzi
az éden kapuját

melyen égi fény

világít kifelé

egyszer izsák is imádkozott

a szomszédos mezőn

amit az éden illata áthatott

az illat még vagy húsz

nemzedéken át
érződött ama bőrökön
mit isten ádámnak

ruházatul adott

s mit férfileszármazottai

elsőszülött ágon örökölnek

a többi ember
ki asszonytól származik

ezért szimatolja körbe a nőket

ezért vágyik vissza
ölük kapuján át

az édenkertbe

A Robert Graves–Raphael Patai: Héber mítoszok (Gondolat Kiadó, 1969) kötetben Terényi István fordításában közölt midrások nyomán.

[Látó, 2010. január]

Szobor: Munyaradzi Mukugurutse: Eternal Love

Szántó T. Gábor: Ádám

a
s a hatodik napon isten parancsára
a föld megszülte ádámot.
ádám neve por, vér és epe, mert sorsa
a múlandóság, sebezhetőség és keserűség.
ádám neve: föld, mely a hebroni
makpela barlang mellől való.
vagy talán a föld kapta volna ádámról a nevét?
mások úgy vélik: a vörös szóból származik,
mert lénye ama vörös agyagból gyúratott,
köddel megáztatott maréknyi tiszta porból,
melyet isten, akár az asszonyok,
kik a kalácsot gyúrják,
leválasztott challa áldozatnak.
mindazonáltal nem valószínű,
hogy isten hebroni földet használt volna,
mivel az nem annyira szent táj,
mint a mórija hegy csúcsa,
a föld köldöke, hol később a szentély állt,
mivel ott áldatott meg ábrahám,
amiért izsákot feláldozni késznek mutatkozott.
ádám révén az egész emberiséget kötötte a hegyhez,
melyen ábrahám kiengesztelte
bálványimádó ősei bűneit.
némelyek szerint azonban
kétféle porból alkotta meg az embert.
az egyik a mórija hegyéből származott,
a másikat a világ négy sarkából hozatta,
s minden létező folyó és tenger vizével gyúrta össze
(ezért vörös a hús, fehér a csont, feketék a zsigerek,
s bőre, mely elrejti mindezeket,
ezért olajzöld, akár a nyári ligetek).
a világ négy sarkából, s minden vizekkel elkeverve,
hogy ne érezze sehol számkivetettnek magát,
s hogy bárhol éri őt utol a vég,
testét mindenütt ismerősként fogadja be a föld.
az öntőforma már korábban rendelkezésre állt,
egyesek szerint az ember el is készült az első napon,
ám ismervén lelkét, csak a sabbat előestéjén lehelte belé,
ne mondhassa az ember, hogy társa volt a teremtésben

[Látó, 2010. január]
b

József Attila: Március

 A föld alól a gyors csirák

kidugják fejüket,

a fák, mint boltos áruját,

kirakják a rügyet,

kamaszok arcán pattanás,

férfiajkon a csók,

mind egy repeső kapkodás

a szoknyák lobogók,

s már itt és ott fölhangzanak,

elűzve kínt, fagyot,

a szívbe húzódott szavak,

eszmék és kardalok.

1935 vége