József Attila: Csoszogi, az öreg suszter

Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.
– Hol a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.
Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!
A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre.
Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van. Még egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.
Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot

A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól erezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.

Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám, milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt, gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagámról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, temiattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet.

Ezt gondolom megindult lélekkel, és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől; orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba.

Utánamegyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzékét és altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban, s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgáltatásra.

Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak az ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá.

Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni vagy agyonverni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról.

A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé.

Most ott van, és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.

Újévi szokások külföldön

Oroszország
Oroszországban az Újév ünneplése leginkább a vallás miatt alakult másképpen, mint Európában és a világ többi részében. Így amíg a Római Egyház december 25-én ünnepli a Karácsony ünnepét, és aznap van a gyerekek által olyannyira várt ajándékozás is (amelyeket hol Jézuska, hol Santa Claus valamely változata hozza), addig az ortodox naptár szerint a Karácsony január 7-én van, ami a régi naptár használatából eredt (az új, pontosított naptárra az oroszok csak 1918-ban tértek rá, de az egyházi dátumok megmaradtak). Így az első, és egyben a legfontosabb ünnep az Újév ünneplése lett december 31-én, amelyet még az is magyarázta, hogy a bolsevik hatalomátvétel után a szovjet Oroszországban elvetették az egyházi értékeket, így a január 7-ei Karácsony később sem kapott olyan jelentőséget.
Az ajándékozás napjává ennek értelmében Oroszországban a december 31-e vált, éjjel érkezik a „Gyed Moroz” (Télapó, szó szerinti fordításban „Fagyapó”) és ajándékokat rak a karácsonyi fa alá (ehhez hasonlóan Franciaországban is Újévkor érkezik a helyi Télapó, a Pére Noel). Minden orosz polgár ilyenkor sok-sok salátát készít, a legfontosabb salátává pedig a francia saláta válik. Ezen kívül „hering a suba alatt” ételt is készítenek (különleges módon készített sózott hering tál céklával, tojással és hagymával) és természetesen pezsgőt is isznak. Ezen kívül hagyományos módon levetítik az 1975-ös „Sors iróniája” című filmet („Ironija szugybi, ili s ljogkim parom”) amelyet a tévé előtt ülők évről évre megnézik újra.

Ezen kívül Oroszországban megünneplik a január 13-14-én éjszaka a „Régi Újévet” is, ami szintén a régi naptárhoz kapcsolódik – a két hetes eltolódás miatt 1918 előtt az országban akkor ünnepelték.
Érdekesség még, hogy a világ legnagyobb országában 11 időzóna van a világon lévő 24-bőll. Így Oroszország legkeletibb részében az Újév már 9 órával Moszkva előtt kezdődik el. Ezért a hagyományos Újévi elnöki köszöntőt is előre veszik fel és különböző időzónákban külön-külön vetítik le.

Anglia

Angliában is vannak külön hagyományok az Újév megünneplésére. Így az óra első ütésére a ház gazdáinak ki kell nyitniuk a hátsó ajtót, és kiengedni a véget érő évet, az óra 12. ütésére pedig beengedni az újat. Ezen kívül fontos hagyomány a szerelmesek számára, hogy éjfélkor csókolózniuk kell a fagyöngy alatt, amitől elválaszthatatlanok lesznek egész évben. Ennek értelmében Angliában az egész házat fagyöngy ágakkal díszítik fel, amely még a lámpákról is lelóg.

Írország
Írországban mindmáig él az a hagyomány, hogy az ország politikai jövőjét az új év előtt fújó szél alapján jósolják meg. A nyugati szél Írország gazdagságát és jóllétét jelenti az elkövetkező évre, a keleti pedig a brit befolyás erősödését.
Az Egyesült Királyság mellett itt is fontos hagyománya van a fagyöngynek, amelyekkel a rossz szellemeket ijesztették el a háztól, a lányok pedig fagyöngyöt raktak a párnájuk alá, hogy álmukban meglássák a jövőbelijüket. Régen a ház ajtajára és ablakára kenyeret raktak, hogy jólétet biztosítsanak a háznak az új évben.

Olaszország
Olaszországban Újévkor tradicionálisan megszabadulnak minden régi és megunt dologtól - ezt a szó szoros értelmében megteszik, az ablakokból ilyenkor hullik a régi technika, bútordarabok és más kacatok hangos „Vigyázat” kiáltások közepette.

Japán

Japánban az Új Év egyik fontos kelléke a gereblye. Úgy tartják, hogy a gereblye segít a házba gereblyézni a szerencsét.
Ezen kívül fontos hagyomány, hogy pontosan 108-szor ütik meg a harangokat: minden egyes harangütés egy-egy bűnnek felel meg. Összesen hat bűn van a japánok szerint: mohóság, butaság, harag, könnyelműség, határozatlanság és irigység, ám minden egyes bűnnek és 18 különböző árnyalata van, így jön ki a 108 harangütés.

Az újév ünneplése leginkább a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódik,a legtöbb más vallású országban általában máskor ünneplik az Új Év elérkezését, legtöbbször a hold alapján. Ilyen országok közé tartoznak a délkelet-ázsiai országok, Kína, Thaiföld, Vietnám és a muzulmán országok, mint Szaúd-Arábia és Egyiptom. Kivételt képez ez alól Törökország, amelyben annak ellenére, hogy muzulmán ország, sokan európai szokások szerint ünnepelnek.

Forrás: http://kitekinto.hu/europa/2010/01/02/ha_gazdag_akar_lenni_huzzon_sarga_fehernemt&lap=1

Újévi szokások

Az év kezdetét, amely különféle népeknél és korokban más-más időpontra esett, ma már az egész kereszténység január 1-jétől számítja, ebben a rómaiak későbbi szokását követvén, akik régebben tavasz elejétől (márc. 1-én) számították. A legáltalánosabb elterjedésű újévi szokások egyike az újévnapi ajándékozás és üdvözés is római eredetü. Ez alapjában véve polgári és hivatalos jellegü ünnep a kereszténység megszilárdulása korában egyházivá is lett az által, hogy Krisztus születésének dec. 25-ére tétele óta ehhez képest ez ünnep nyolcadára, vagyis jan. 1-jére, a Megváltó körülmetéltetésének (Circumcisio Domini) ünnepe került. (Ez ünnep latin nevének cisio vége él a magyar népies Csizió-naptár elnevezésében.) Egy másik nagyon elterjedt népszokás szláv réven hozzánk is átszármazott neve, a koledálás v. koleda-járás is a római újév calendae (tulajdonkép Cal. Januarii) nevének emlékét őrzi (l. Házszentelés). Az újévi szokások legtöbbje különben is a karácsonyi szokásokkal egy körbe tartozik s jobbára a sorsvetés babonája körül forog.
Forrás: Pallas Nagylexikon

Szilveszter napja, estéje manapság az óév duhaj búcsúsztatásának jegyében telik el. Mivel a január 1-i évkezdés nem is olyan régóta általános Európában, az év végi duhajkodás sem éppen ehhez a naphoz kötődött eredetileg. Sőt, amikor az év első napja karácsonyról január elsejére helyeződött át, vele együtt karácsonyestének szokásai, hagyományai is részben átkerültek az óév utolsó napjára, valóságos „szentestévé” avatva azt.

Tudni kell, hogy a karácsonyi tizenkét nap valamelyikén, többnyire vízkereszt előestéjén ülte a középkori Nyugat-Európa a „Bolondok ünnepét”. Azért ekkor, mert Róma ezt a napot tekintette a szent karácsonyi ünnepkör zárónapjának, s ettől kezdve a nép farsangi jókedvének, ha gátak között is, de folyást engedett. A „bolondok ünnepe” az újév profán ünneplése volt. Az e hasábokon sokszor emlegetett római saturnaliát tekintheti ősének, és a mi szilveszterünk édes gyermeke. Mint Rómában annak idején, e napra uralkodó választottak, aki a karnevál hercegéhez és a pünkösdi királyhoz hasonlóan gondoskodott a rendetlenségről ebben a felfordított világban. Számtalan névvel illették, ő volt „a dorbézolás mestere”, a felfordulás ura”, a „bolondok pápája”, de nevezhették az „esztelenség apátjának”. Mindegy, hogy hogy hívták, ő gondoskodott arról, hogy minden ordó (rend) az egész világ valóban a feje tetejére álljon. A bolondkirályt különbözőképpen választották. Angliában például sütöttek egy malomkeréknyi süteményt, ez volt a „királyok süteménye”, s abban elrejtettek egy szem babot. A süteményt egy gyermek osztotta szét a résztvevők között, s akinek a babszem jutott, az lett király. Ezért babkirálynak is nevezték. Ez a szokás elterjedt Európa különböző részein, kissé más-más módon. A szerbek például arany pénzt sütöttek a karácsonyi kalácsukba, a bolgárok somfarügyet, s a megtalálóé volt nem csak az eldugott tárgy, hanem a vele járó egész évre szóló szerencse. Svédországban rizskását tálaltak a hajadonok és a legények elé. Akinek a kásába rejtett mandula jutott, az ült lagzit elsőként az új esztendőben.
Forrás: Kárpátinfo hetilap

Adjon Isten minden jót

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Jobb időt, mint tavaly volt,
Ez új esztendőben;
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt
Ez új esztendőben;

Adjon Isten minden jót

Ez új esztendőben:
Zsíros esőt, kövér hót,
Ez új esztendőben;
Bő aratást, szüretet,
Egészséget, jó kedvet
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:

Drága jó bort, olcsó sót
Ez új esztendőben;
Jó kenyeret, szalonnát
Tizenkét hónapon át
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Vegye el mind a nem jót,

Ez új esztendőben;
Mitől félünk, mentsen meg,
Amit várunk, legyen meg,
Ez új esztendőben!

(Népi költés)