Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten 

szerencsét, 

szerelmet, forró 

kemencét, 

üres vékámba 

gabonát, 

árva kezembe 

parolát, 

lámpámba lángot, 

ne kelljen 

korán az ágyra 

hevernem,

kérdésre választ 

ő küldjön, 

hogy hitem széjjel 

ne dűljön, 

adjon az Isten 

fényeket, 

temetők helyett 

életet - 

nekem a kérés 

nagy szégyen, 

adjon úgyis, ha 

nem kérem.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak... 

Mért gondolsz különc rokontalannak? 

Jelet látsz gyűlni a homlokomra: 

Te vagy magad, ki e jelet vonja. 

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, 

Mert fénye-árnya terád sugárzik. 

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: 

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. 

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. 

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. 

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; 

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. 

Szemem tavában magadat látod: 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod: 

Szemem tavában magadat látod.

Adolphe Sax

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Antoine-Joseph "Adolphe" Sax (1814. november 6. – 1894. február 4.) belga hangszertervező és zenész. Nevét a szaxofon feltalálása tette ismertté.

Dinantban született, Belgium vallóniai részén. Iskoláit Brüsszelben végezte, majd ezután új eszközök tervezésével kezdett kísérletezgetni. Az első fontos találmánya a basszusklarinét kialakításában való változtatás volt, amelyet huszonnégy évesen szabadalmaztatott. 1841-ben Párizsba költözött, ahol a szelepes kürtök gyártásával kezdett foglalkozni. Habár a hangszert nem ő találta fel, de mégis őróla, szaxkürtnek nevezték el. A hangszerből mintegy hét különböző méretű változat készült; Sax e hangszerrel fektette le a későbbi szárnykürt alapjait, de a mai modern eufóniumok kialakítása is a szaxkürtön alapulnak. 

Sax legnagyobb találmánya, a szaxofon 1846-ban látott napvilágot, és még ugyanebben az évben a szaxofon egész hangszercsaládját megtervezte. A hangszer szintén széles körben elterjedt, és Sax számára élete végéig biztosította a hírnevet és a jó megélhetést. 1867-ben a Párizsi Konzervatóriumban kapott tanári állást, ahol az új szaxofonosztály vezetője lett. 1894-ben halt meg Párizsban.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

Mark Twain: Vallás

Jaipurban kipróbáltam Sir John Lubbock néhány kísérletét, és az övéhez hasonló eredményre jutottam. Azután saját kísérleteimet végeztem el. Ezek azt bizonyították, hogy a hangya az élet magasabb szintjein különösen intelligens. Négy kis imaházat fabrikáltam össze: egy mohamedán mecsetet, egy hindu templomot, egy zsidó zsinagógát és egy keresztény katedrálist, és letettem őket egymás mellé. Azután megjelöltem 15 hangyát vörös festékkel és elengedtem őket. Ide-oda futkostak, bekukkantottak a különböző imaházakba, de nem léptek be. További tizenötöt engedtem szabadon; ezeket kékre festettem. Éppen úgy viselkedtek, mint a vörösek. Most bearanyoztam tizenötöt és kiengedtem őket. Az eredmény nem változott: mind a 45 lázas sietséggel futkosott ide-oda, kitartóan és megállás nélkül, érintették az összes templomot, de nem léptek be. Ez megnyugtatott: hangyáimban nincs vallási előítélet – éppen ilyennek kívántam őket; különben a következő, nagyobb kísérletem nem ért volna semmit.

Most egy-egy darab fehér papírt tettem minden templom kapujába; a mecset papírjára egy csipet gittet helyeztem, a hindu templomba egy csöpp kátrányt, a zsinagógáéba egy mákszemnyi terpentint és a katedrális papírjára egy kis darab cukrot. Először a vörös hangyákat engedtem szabadon. Megvizsgálták a gittet, a szurkot és a terpentint, és otthagyták; a cukorra vetették magukat, buzgón és nyilvánvalóan őszinte meggyőződéssel. Most a kék hangyákat engedtem el, és éppúgy tettek, mint a vörösek. Majd az aranyozott hangyák következtek. Az eredmény pontosan megismétlődött. Kételynek nincs helye, bebizonyosodott, hogy a vallási előítélettől mentes hangyák mindig a kereszténységet részesítik előnyben a többi nagy vallással szemben.

De hogy még biztosabb legyek, összeszedtem a hangyákat, gittet helyeztem a katedrálisba és cukrot a mecsetbe. Aztán egyszerre elengedtem a hangyákat: egymást tiporva rohantak a katedrális felé. Ez mélységesen meghatott és örömmel töltött el; visszamentem a szobába, hogy leírjam az eseményt. De amikor kijöttem, azt láttam, hogy az összes hangya kitért a hitéből és a mohamedán egyházba ment át. Azt mondtam, hogy túlságosan elhamarkodottan vontam le a következtetést; bántott a lelkiismeret és szégyelltem magam. Megfogyatkozott önbizalommal fejeztem be a kísérletet. A cukrot egyik imaházból a másikba tettem, míg mindet kipróbáltam. Az eredmény: bármelyik templomba tettem a cukrot, a hangyák azonnal abba léptek be. Tehát a vitathatatlan igazság: vallás dolgában a hangyák pontosan ellentétei az embernek, mert az ember kizárólag azzal törődik, hogy az Egyetlen Igaz Egyházat megtalálja, a hangya pedig csak azt nézi, hogy melyikben van a cukor.

Notesz, 1896
(Mark Twain: Emlékek és gondolatok, Gondolat kiadó, 1962.)

Karinthy Frigyes: Láncszemek

Egy döntő dolog igenis van – mondtam a vita hevében – (megint ezekről a hullámvonalakról volt szó, hogy fejlődik-e a világ, megy-e valamerre, vagy visszatérő ütemek játéka csak az egész, megújhodása a Mindigvoltnak) –, nem is tudom, hogy fejezzem ki, nem szeretek ismétlésbe esni. Talán így: soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mostanában lett – persze viszonylagosan. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorította a világot – elhiszem, hogy ez is volt már, az is volt már, mindenről volt már szó, de arról még nem volt szó soha, hogy amit gondolok, csinálok, amit akarok vagy szeretnék, arról – ha úgy tetszik neki vagy nekem – percek alatt értesül a Föld egész lakossága –, s ha személyesen akarok erről meggyőződni, napok alatt ott vagyok, hipp-hopp, ahol lenni akarok. Tündérország, ami a hétmérföldes csizmákat illeti, eljött e világra – némi csalódást csak annyiban hozott, hogy Tündérország sokkal kisebb országnak bizonyult, mint amilyen Valóság országa volt valaha. Chesterton azt írja valahol, nem érti, miért akarják a Kozmoszt mindenáron valami igen nagy dolognak elképzeltetni a metafizikusok – őneki jobban tetszik egy icike-picike, apart, hercig, intim kis világmindenség gondolata. Nagyon jellemzőnek találom ezt az ötletet a közlekedés századában – jellemzőbb, mint amennyire elmés vagy igaz, s éppen ezért, mert a reakciós tudomány- és technikatagadó, anti-evolucionista Chesterton volt vele kénytelen önkénytelenül elismerni, hogy az általa sokat emlegetett Tündérországot, íme mégiscsak az a bizonyos "tudományos" fejlődés varázsolta elő. Hát persze, minden visszatér és megújul – de nem veszitek észre, hogy ennek a visszatérésnek és megújulásnak a tempója gyorsul soha nem látott mértékben, térben és időben? Percek alatt kerüli meg gondolatom a glóbust – a világtörténelem fázisait évek alatt daráljuk le, mint a megunt leckét – ebből mégiscsak kijön valami, csak tudnám, mi? (Úgy rémlik, már-már szinte tudtam - de aztán elfelejtettem megint. Kételyek fogtak el – talán éppen azért, mert túl közel jártam az igazsághoz. A Sark közelében a mágnestű ingadozni kezd, tudjátok – úgy látszik, Isten közelében vagyunk így a hittel.)

Egyébként kedves játék alakult ki a vitából. Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon, mint ahogy mondani szokták: "Kérlek, te ismered X. Y.-t, szólj neki, hogy szóljon Z. V.-nek, aki neki ismerőse..." stb.

– Na, erre kíváncsi vagyok – mondta valaki –, hát kérem, mondjuk... mondjuk, Lagerlöf Zelma.

– Lagerlöf Zelma – mondta barátunk –, mi sem könnyebb ennél.

Két másodpercig gondolkodott csak, már kész is volt. Hát kérem, Lagerlöf Zelma, mint a Nobel-díj nyertese, nyilván személyesen ismeri Gusztáv svéd királyt, hiszen az adta át neki a díjat, az előírás szerint. Márpedig Gusztáv svéd király szenvedélyes teniszjátékos, részt vesz a nemzetközi nagy versenyeken is, játszott Kehrlinggel, akit kétségkívül kegyel és jól ismer – Kehrlinget pedig én magam (barátunk szintén erős teniszjátékos) nagyon jól ismerem. Íme a lánc – csak két láncszem kellett hozzá a maximális öt pontból, ami természetes is, hiszen a világ nagy hírű és népszerű embereihez könnyebb kapcsolatot találni, mint a jelentéktelenséghez, lévén előbbieknek rengeteg ismerőse. Tessék nehezebb feladatot adni.

A nehezebb feladatot: egy szögecselő munkást a Ford-művek műhelyéből, ezek után magam vállaltam, és négy láncszemmel szerencsésen meg is oldottam. A munkás ismeri műhelyfőnökét, műhelyfőnöke magát Fordot, Ford jóban van a Hearst-lapok vezérigazgatójával, a Hearst-lapok vezérigazgatójával tavaly alaposan összeismerkedett Pásztor Árpád úr, aki nekem nemcsak ismerősöm, de tudtommal kitűnő barátom – csak egy szavamba kerül, hogy sürgönyözzön a vezérigazgatónak, hogy szóljon Fordnak, hogy Ford szóljon a műhelyfőnöknek, hogy az a szögecselő munkás sürgősen szögecseljen nekem össze egy autót, éppen szükségem lenne rá.

Így folyt a játék, és barátunknak igaza lett – soha nem kellett ötnél több láncszem ahhoz, hogy a Földkerekség bármelyik lakosával, csupa személyes ismeretség révén, összeköttetésbe kerüljön a társaság bármelyik tagja. Mármost felteszem a kérdést – volt-e valaha kora a történelemnek, amikor ez lehetséges lett volna? Julius Caesar hatalmas ember volt, de ha például eszébe jut, hogy az akkori Amerika valamelyik azték- vagy maya-törzsbeli papjához néhány órán vagy néhány napon belül protekciót szerezzen – ezt a tervét nem öt, hanem háromszáz láncszemen keresztül sem tudta volna megvalósítani, már csak azért sem, mert hiszen Amerikáról és annak lehetséges vagy nem lehetséges lakosairól kevesebbet tudtak abban az időben, mint amennyit mi a Marsról és annak lakosairól tudunk.

Valami van, valami folyamat, ritmuson és hullámon túl – szűkülés és tágulás. Valami összemegy, és kisebb lesz, és valami szétárad, és egyre nagyobbodik. Lehetséges – lehetséges volna mégis –, hogy ez az összemenés és kisebbedés – hogy ez a fizikai világ és ez a Szétáradás és Nagyobbodás ezzel a pislákoló kis szikrával kezdődött, ami sok millió évvel ezelőtt gyulladt ki az ember-állat idegkocsonyájában – hogy szétáradva és nagyobbodva és mindent fölégetve, ami útjába kerül, lángba borítsa és összezsugorítsa és hamuvá égesse az egész fizikai világot? Lehetséges – hát mégis lehetséges volna, hogy az erő legyőzi az anyagot – hogy a lélek erősebb és igazabb igazság, mint a test – hogy az életnek értelme van, mely túléli az életet – hogy a jó túléli a rosszat, az élet túléli a halált –, hogy Isten mégis hatalmasabb az ördögnél?

Mert, kérem – restelkedve vallom be, bocsánatot is kérek érte, és tiltakozom ellene, hogy azért bolondnak tartsanak – ezen a protekciós játékon még mindig gyakran kapom magam rajta, nemcsak emberek, hanem dolgok összefüggésében is. Sajnos, magától megy ez már nálam, mint a köhögés. Haszontalan játék, semmit sem tudok vele megváltoztatni – hiába, úgy vagyok vele, mint a játékos, aki mindenét elvesztette kártyabarlangjaiban: de inkább babra játszik tovább, vagy csak úgy semmibe, nyerés reménye nélkül: csak a kártya négy színét láthassa. Reménytelenül zakatol bennem a Gondolat furcsa játéka – két láncszemmel, három láncszemmel, legfeljebb öt láncszemmel, hogy kaphatnék kapcsolatot, összefüggést az élet elém kerülő apró-cseprő dolgai közt – hogy akasszam össze egyik jelenséget a másikkal – a viszonylagost, az elmúlót hogy hozzam vonatkozásba a nem viszonylagossal és maradóval – a részt hogy kössem össze az egésszel? Jó lenne élni, élvezni, örülni, venni a dolgokat csak abban a vonatkozásban, ahogy örömömet szolgálják, vagy fájdalmat okoznak – hiába! izgat a játék, hogy a rám nevető szemben, a felém sújtó ökölben egyebet is keressek, mint amennyi elég, hogy odahúzzam magamhoz vagy védekezzek ellene. Valaki szeret – valaki haragszik rám –-, miért szeret, miért haragszik? Ketten nem értik egymást – nekem meg kell érteni mindkettőt –, de hogyan? Szőlőt árulnak az utcán – kisfiam sír a másik szobában. Ismerősurat megcsalta a felesége – a Dempsey-mérkőzésen százötvenezer ember üvöltött – Romain Rolland új könyve nem kellett senkinek – X. barátom megváltoztatta véleményét Y-ról – lánc-lánc-eszterlánc, hogy lehetne e zagyvaságban összekötő vonalat lelni? mégpedig gyorsan és közvetlenül, nem harminc kötet filozófiával! Legfeljebb következtetéssel, mégis úgy, hogy a lánc, ami a dologból indul utolsó láncszemével minden dolgok forrásához, önmagamhoz vezessen. Mint ahogy...

Mint ahogy ez az úr... ez az úr, aki idejött az asztalomhoz... ahol ezt írom, idejött és megzavart, valami jelentéktelen ügyes-bajos dolgával: kiverte fejemből, amit éppen mondani akartam. Miért jött ide, hogy mert megzavarni? Első láncszem: nem sokra tartja az egész irkafirkát. De miért? Második láncszem: általában nem becsülik annyira az irkafirkát világszerte, mint csak negyedszázaddal ezelőtt. Ennek az a világrengés az oka, mely a Szellemet kompromittálta – ha csak ez jött ki belőle, ami kijött, nem sokat érhetett a századvég híres eszmeáradata, "világszemlélete". Harmadik láncszem: ezért uralkodik Európa fölött a Félelem és Erőszak felszabadult hisztériája, felbomlott a Rend – negyedik láncszem!

Jöjjön hát az új Rend, jöjjön el a világ új megváltója, mutassa meg magát újra a világ Istene égő csipkebokorban, legyen béke, legyen háború, legyen forradalom, hogy – ó, ötödik láncszem! – ne történhessen meg újra, hogy valaki engem zavarni merészeljen, mikor játszom, mikor képzelődöm, mikor gondolkodom!

----------------------------------------------------------------
Karinthy elméletét teszteli a Facebook

(ugrás a kreatív.online oldalra)

Richard Bach: Jonathan Livingston sirály

1

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain.

Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre, mire vagy ezer mohó sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Elkezdődött egy újabb dolgos nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülést, és már annyira lelassult, hogy a szembe fújó szél hangja suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszítette figyelmét, szeme résnyire szűkült, visszatartotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.

Csakhogy Jonathan Livingston sirály – a szégyentelen, aki megint nekifogott, hogy izomszakasztó ívbe görbítse a szárnyát – lassabban, egyre lassabban repült, és ismét csak átesett – nem volt mindennapi madár.

A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja – azt, hogyan jusson el a parttól az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.

Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel nemigen válik népszerűvé a többi madár szemében. Még a szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának fele magasságban repült a víz fölött, kisebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lábai hosszan, laposan szántották a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei komolyan aggódni kezdtek.

– Mire jó ez, Jon, mire jó? – sopánkodott az anyja. – Miért esik nehezedre, hogy olyan legyél, mint a Raj többi tagja? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Miért nem eszel? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!

– Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.

– Figyelj rám, Jonathan – mondta az apja békülékenyen. – Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a csónak, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Ez a repülés-dolog szép, szép, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.

Jonathan szórakozottan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a Rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halak és kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.

Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Az időt pocsékolom ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

Heltai Jenő: Háromtól hatig

Elmentem egyszer önhöz Édes 

sok sok igérgetés után

e diszkrét célra Ön kibérelt

egy kétszobás lakást Budán.

Oh nem valék szerelmes Önbe

ettől nyugodtan alhatik

de hát nem tudtam mit csinálni

háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen itthon

a magány rossz tanácsadó

átmentem többször is Budára

ez ugye megbocsátható?

Ön oly szelíden tud susogni

ez engem úgy elandalít...

A végén a babája lettem 

háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra

hamar borult az alkonyat

eloszlott lassankint a mámor

tűzünk lassankint lelohadt.

Ritkábban mentem át Budára

Ön is csak néha-néha hítt

ilyenkor szörnyen untuk egymást

háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála Isten!

Szívem dobog, szemem ragyog.

Nem kell többé Budára mennem

szabad vagyok, szabad vagyok!

Derülten nézek a jövőbe

csak egy dolog nyugtalanít

hogy mit fogok ezután csinálni

háromtól hatig.

Okakura Kakudzó: Teáskönyv

I. A tea egyetemes diadala

A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idők során kedvelt frissítő itallá vált szerte a világon. A VIII. századi Kínában bevonult a költészet világába is, mint a vendéglátás kifinomult módja. Japán a XV. században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást, melynek kultusza a szépséget bálványozza a mindennapi élet alantas viszonyai közepette. A puritanizmusnak és a harmóniának, a kölcsönös jóakarat szellemének, valamint a társadalmi rend romantikus felfogásának hitvallása. Célja valójában a Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmónia megteremtésére törekszik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.

A tea filozófiája nem pusztán esztéticizmus, a szó hétköznapi értelmében, mivel az etikával és a vallással egyetemben híven tükrözi az emberről és a természetről alkotott világképünket. Egyrészt egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság, ugyanis a bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt; harmadsorban erkölcsi geometria, amely a világegyetem léptékéhez szabja arányérzékünket. A keleti demokrácia ősi szellemét képviseli, hiszen valamennyi követőjét a jóízlés arisztokratáinak rangjára emeli.

Japán hosszú elszigeteltsége, mely hajlamossá tesz az önvizsgálatra, rendkívül jó táptalajnak bizonyult a teakultusz kialakulásához. Lakáskultúránk és szokásaink, viseletünk és konyhaművészetünk, porcelán- és lakktárgyaink, festményeink, irodalmunk maga, mind-mind tükrözik hatásait. Aki meg kívánja érteni a japán kultúrát, nem hagyhatja figyelmen kívül a teakultuszt, amely az előkelő szalonok légkörét éppen úgy áthatja, mint az egyszerű emberek szerény lakhelyeit. Földműveseink elsajátították a virágkötészet fortélyait, s még a legalacsonyabb sorsú munkások is tisztelettel köszöntik a sziklákat és a vizeket. Ha valaki érzéketlen az emberi dráma tragikomikus vonatkozásai iránt, a köznyelv szerint "hiányzik belőle tea". A szenvedélyes esztétára pedig, aki - függetlenül a földi élet tragédiáitól - önfeledten veti magát a felszabadult érzelmek hullámverésébe, azt a bélyeget ragasztjuk, hogy "túl sok benne a tea".

Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy felhajtás - látszólag - semmiért. - Vihar egy teáscsészében! - tehetné hozzá csúfondárosan. Ám ha meggondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, mily hamar színültig telik könnyel, s mily gyorsan ürítjük fenékig a végtelen iránti olthatatlan szomjunk csillapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túl sokat sürgünk-forgunk a teáscsésze körül. Az emberiség cselekedett már rosszabbat is. Bacchus oltárán sohasem fukarkodtunk az áldozatokkal; s nem átallottuk még Mars vérrel bemocskolt képmását se átlényegíteni. Miért ne szentelnénk hát magunkat a kamélia istennőjének, s találnánk vigaszt az oltárából fakadó meleg együttérzésben? A csontszínű porcelánedényben aranyló folyékony borostyán harmóniájában Konfuciusz édes derűjét, Lao-ce pikáns ízét, és Sákjamuni éteri aromáját egyaránt meglelheti a beavatott.

Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgok kicsiny voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtező kicsiny dolgok nagyszerűsége felett. Az önelégült nyugati átlagpolgár szemében a teaszertartás nem egyéb, mint a Kelet világát jelentő ezeregy furcsa szokás újabb példája. Japánt barbár országnak tartották, amíg népünk a béke szelíd művészetét pártolta, s csak azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészárlásba fogott a mandzsúriai csatamezőkön. Sok szó esik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvényeiről - a halál művészetéről, melynek hatására harcosaink ujjongó örömöt lelnek az önfeláldozásban -, azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, melyben életművészetünk testesül meg. Örömest maradnánk barbárok, ha a civilizáció a háború fertelmes dicsőségéből táplálkozna, s várnánk türelmesen, míg a fehér ember kellő tiszteletre nem ébred kultúránk és eszményeink iránt.

Meggy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A meggy egy csonthéjas magvú gyümölcs, illetve az azt termő meggyfa (Prunus cerasus) rövidebb neve.

Fája
A meggyfának igen sok és sokféle – valószínűleg a cseresznyétől is származó – fajtája van. Sötétszürke kérgű fa. A cseresznyénél rövidebb életű. Vesszői idősebb korban lecsüngnek. Levelei a cseresznyééhez hasonlóak, fényesek. Virágzata bogernyő. Nemesebb fajtái önmeddők.

Termése
Termése különösen értékes, nyersen fogyasztják, főzve süteményekbe teszik, tartósítva a konzerviparban használják, bort és likőrt is készítenek belőle.

A jótékony meggy

Gazdag vitaminokban (A-, B1-, B2- illetve C-vitamin) és ásványi anyagok (kalcium, kálium, magnézium, vas, cink). A bogyós gyümölcsökhöz hasonlóan kimagasló mennyiségben tartalmaz flavonoidokat, melyek antioxidáns hatásúak. A levében lévő antioxidánsok segítik megőrizni a vénák falának rugalmasságát, és ezáltal a visszérbetegségek elkerülését. Enyhítik az ízületi megbetegedés okozta fájdalmakat, ill. a fejfájást.

Vértisztító hatású. A kalcium, kálium és magnézium együtt dolgoznak a vér megtisztításán, a szívizom megerősítésén és a szabályos szívverés helyreállításán. Serkenti a máj- és vese működését. Különösen azoknak ajánlatos fogyasztani, akiknek az emésztésével nincs minden rendben. A savas meggy serkentőleg hat az emésztésre és a belek mozgására. A nagy mennyiségű B- vitaminok továbbá serkentik a keményítő és a fehérje feldolgozását, felszívódását.

Meggymag
A meggy összes részét felhasználják gyógyító célokra. Levelei fő hatóanyagai a cseranyagok. Gyógytea-keverékek alkotóiként segíti a vizelet-kiválasztást, vizelethajtó, fogyasztó hatású. Teája kiváló köhögéscsillapító. Levelei gyulladásgátló hatásúak, puffadás ellen is hatásos. Uborkaeltevéshez használják a kapor mellé. A népi gyógyászatban is régóta ismert. A gyümölcskocsányt és leveleket a maihoz hasonlóan, a fa sérülésekor kicsurgó gyantát görcsoldóként használták.
A meggy magja széttörve fogyasztják. Ám ezzel nem árt óvatosabbnak lenni, hiszen már jól tudjuk, hogy az összes gyümölcs magjában B17 vitamin található. A megfelelő mennyiségben jelen lévő B-17 gátolja a sejtek rákos elváltozását elindító anyagok működését. Alternatív módszerként egyre több helyen használják injekció formátumban.

Meghűlés ellen

A meggy leve az egyik legjobb ellenszer a meghűléses betegségek kezelésére. C-vitamin tartalma is segíti a betegségek elleni küzdelemben. Megfázáskor ajánlott napi 2-3 dl fogyasztása. Levét a gyógyszergyártásban is használják színezőanyagnak, aromaanyagként, mellesleg pedig bizonyos esetekben segíti a hatóanyagok jobb felszívódását.

Története

A meggyet a görögök már több ezer éve ismerik, de az ókori rómaiak és perzsák is kedvelték. Ősidők óta elterjedt. Származási helye Eurázsia. Már a honfoglaló magyarok is fogyasztották, ezt bizonyítja, hogy a meggy az egyetlen finnugor eredetű gyümölcs szavunk, a többi gyümölcsünk a bolgár, szláv és török nyelvekből kölcsönzött. Itthon a 17. századig a vadmeggy volt ismert, majd következett a spanyolmeggy és a cigánymeggy. Számos helyiségnév (Meggyaszó, Somogymeggyes) és családnév (Meggyesi, Medgyes) bizonyítja, hogy régóta kedvelt gyümölcs hazánkban. Európában is csak a 15-17. századtól terjedt el.

Meggy fajták
Érdi jubileum meggy, Érdi bőtermő meggy, Érdi nagygyümölcsű meggy, Debreceni bőtermő - Újfehértói fürtös - Kántorjánosi, Meteor meggy, Cigánymeggy (Aprómegy, Feketemeggy, Szaporameggy, Parasztmeggy), Csengődi meggy, Favorit meggyfa, Korai pipacsmeggy, Kőrösi korai meggyfa, Maliga emléke meggy, Pándy meggy

Forrás: http://www.vitaminsziget.com/cikk.php?id=1991, http://www.mindmegette.hu/hatarozo/46, http://www.tuja.hu/meggy.htm

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Weöres Sándor: Futózápor

Csillog a bozót,

ága-boga ázik –

nem jutok szárazon

addig a házig.

Vízben, sárban

cuppogva járok –

majd ha bozót leszek,

esőt kívánok.

Ázott ingemet

tűz mellé terítik,

fázó testemet

gyorsan melegítik.

Majd ha virág leszek,

esőre nyílok...

Ázik a bozót,

csillog-villog.

Zelk Zoltán: Esik! Esik!

Hogy kopogtak! Hogy dörömböztek !
Tetőn ,ablakon hogy zörögtek
Mintha millió madár szállna,
Úgy vetették magukat a tájra!
Esik!Esik! Ti szárnyas cseppek!
Fiókái nagy fellegeknek!-
Hát felnevettem! S felnevetek
Kertek, mezők víg zajba kezdtek!
A szertebújó, tikkadt tájak,
Összefutottak, eggyé váltak,
S miként a gyermek tekenőbe,
Úgy lubickolt már az esőben,
Az egy-mező, egy-kert, az ország!-
S míg új esőknek hírét hozták,
Új fellegek, én dalba fogtam,
És ablakomban így daloltam:
Édes tájunk, hát ifjúhodjál,
Aszálytól vénen ne zokogjál!
Jég kardja nyakadra ne sújtson
S ha jő a Nap, virágot gyújtson:
Virág pirossa, kékje égjen
Füveid között, dombon, réten!
Búzád nyakig, fejbúbig érjen,
Ki rajtad lép, már vígan lépjen!

Radnóti Miklós: Zápor után

Két arcán két pipaccsal
pirult, hogy jődögélve jöttünk,- a rét:
s mint asszony ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.

Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhajú zápor esett
és csattogva szerteszállt:

tócsába vert lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.

Most szárító szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany hasadékán a nap
kibúvik és végigfut a lombon

és végigfut a fán,
s a bokron is végig,
gyorsan felejt a táj
és gyorsan az ég is.

Nyár szusszan újra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.

Száll a hő s a fáján
fénytől hajladoz ág:
rátekint ravaszdi
mosollyal a száján 

s csucsorít a világ.

Radnóti Miklós: Zápor

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.

Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad szorítást, a szerelmet!
Emlékszik és gyötri a bánat.

Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! Ez a zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.

Nagy László: Záporvers

Zápor érik 

távoli égen, 

kendős kislány 

táncol a réten. 

Fuss, fuss, kislány, 

az útra fuss ki, 

kár lesz későn 

bokorba bújni.

Vadrózsádat 

ne dobd a szélbe, 

vidd el édes- 

anyád elébe. 

Felleg támad 

úton a porból, 

árva nyárfa 

zokogva bókol. 

Sújt a zápor, 

dübörög az ég is, 

táncos kislány 

hazatalál mégis

Ady Endre: Májusi zápor után

Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott, a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.

Káprázó, városi szemem
Behúnyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
»Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt.«

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh, mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.

Kányádi Sándor: Zivatar

Hát ez a szél

mit akar?

Mindent kiföd,

kitakar.

Ajajaj,

hajajaj,

nyakunkon a

zivatar.

Kányádi Sándor: Zápor

Suhog a zápor ostora,

senki se bánja;

lúdbőrözik a pocsolya,

senki se bánja.

Minden s mindenki mosolyog:

a virágok s a fák is,

és az is, aki tocsorog

az utcán, s bőrig ázik.

És kacagnak a patakok,

s az eresz csatornája,

kacag a föld is, becsurog

a zápor a nyakába.

Fehér akác

Rubina pseudoacacia

Legértékesebb mézelő fafajunk

Jelentősége: Gyors növekedése, értékes, tartós fája miatt hazánk minden táján megtaláljuk. A hazai erdőterületek csaknem 20%-át borítja akác. Erdeink legelterjedtebb fafaja.

Hazája: Észak-Amerika, ahonnan az 1600-as évek elején hozták be Európába. A XVIII., de méginkább a XIX. században Európa-szerte nagy területeket telepítettek be akáccal. Ebben a telepítésben Magyarország haladt az élen.

Termőhelyi igénye: A síkság és az enyhe dombvidékek fája. Nagyon fényigényes és a meleg, napsütéses tájakat kedveli. Fagyra érzékeny, különösen a korai és a kései fagyok okoznak számottevő kárt. A korai fagyoktól a fiatal, még el nem fásodott hajtásai fagynak el, míg a kései fagyok a fakadó hajtásokat, a virágokat pusztítják el. Legjobban az üde, laza, jól szellőzött talajokon nő, de megél a jobb homokon, a sziken és a vízmosásos területeken is.

Alakja: Jó termőhelyen elsőrendű fává nő. Törzse zárt állásban egyenes, hengeres, idősebb korban ormos, koronája laza, vékony ágú. Szabad állásban törzse erős ágakra bomlik, gyakran villásodó.

Gyökere: Laza talajon a felszín alatt messze szétterül, és mélységben is lehatol. Kötöttebb sziklás talajon a gyökerek felszínesek maradnak. Gyökerein apró gumócskákat találunk, amelyekben Bacillus radicicola nevű baktériumok élnek az akáccal szimbiózisban. Ezek nagy mennyiségű N-t kötnek meg a levegőből.

Kérge: Fiatalon szürkésbarna, sima paraszemölcsös, de már korán hosszanti irányban - a kéregcserepek egymást X-Y alakban keresztezve - repedezik. Az idős kéreg vastag és sötétebb színű.

Rügyei: Rejtettek, csak későn, április végén, május elején fakadnak ki az addig takaró levélripacsokból. A rügyek két oldalán egy-egy erős tüske van. Hajtásai: Fiatalon szögletesek, barnászöldek. Levelei: Páratlanul szárnyaltak. A 11-21 levélke ép szélű, lágy, világoszöld. kicsípett csúcsú. A levélkék az erős napfényben élükkel fordulnak a fény felé, hogy a párologtatás mértékét csökkentsék.

Virágai: 10-15 cm hosszú, lógó, fehér fürtöket alkotnak. Május végén, június elején virágoznak. A kellemes illatú virágok a legjelentősebb mézelők, melyek kedvező időben az egész koronát elbontják.

Termése: 5-10 cm hosszú, lapos, barna hüvely. Októberben érik, de a hüvely télen a fán marad, és a magok csak tavasszal hullanak ki. Viszonylag nagyon hamar, az 5-6. évben terem. Magja: Vese alakú, sötétbarna, vastag héjú. Ezért a magot vetés előtt forrázni kell. Csemetéjének nevelése nagyon könnyű (21. ábra).

Növekedése: Különösen jó talajon az első években rendkívül gyors, de 20-25 év után erősen visszaesik. Mind tuskóról, mind gyökérről kitűnően sarjadzik. Gyökérsarjai jobbak, ezért kitermelés után célszerű a tuskóirtás (katlanozás), hogy a sarjak a gyökerekről fakadjanak. Természetes úton magról nem újul. Általában csak 28-30 évig tartjuk fenn. Laza lombozata nem árnyékolja a talajt, a lehullott alom gyorsan felbomlik, talaja nagyon elgyomosodik. Leggyakoribb kísérő cserjéje a bodza.

Fája: Likacsgyűrűs, színes gesztű. Szijácsa keskeny, fehéres zöldessárga, gesztje sötétebb zöldesbarna. Háncsa zöld, foszlányosan leváló. Edényei thylliszek-kel tömöttek. A túltartott fákban gyakori a tőkorhadás.

Felhasználása: Az utóbbi években tovább nőtt. Kemény, nehéz és tartós fája elsőrendű bányafa, vezetékoszlop, szőlőkaró, talpfa, gazdasági szerszámfa, épületfa és az egyik legkiválóbb tűzifa. Jelenlegi akácosaink egyharmada silány, rossz minőségű talajon van. Emiatt nagyon kis fatömeget ad. Egyesek csak sínylődnek, ezért 2000-ig a jelenlegi rontott akácosokat más fafajokkal váltjuk fel.

Forrás: Szilágyi Ferenc: Fák és cserjék

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Orbán Ottó: Ablak a Földre

Előjáték két amerikaival

A Tadzs Mahalnál történt. Amikor a kövérebbik amerikai megszólított:

– What about the Taj in nice blue stockings?

Ami a mi körülményesebb nyelvünkre csak megközelítőleg fordítható úgy, hogy mik a benyomásaim a Tadzsról kék zokniban, mivel az eredeti mondat célirányos tömörsége útközben felhígul.

Emlékezetes pillanat volt ez. Határkő jellemem fejlődésében.

A két amerikai a kupolás főépület egyik ablakfülkéjében ült, egészen pontosan a jobb oldali falnak a bejárat felé eső részén, a folyótól távolabb álló saroktorony vonalától néhány méterrel beljebb, az árnyékban. Az amerikaiaknak abból a kortalanul fiatal és szakszerű fajtájából, melyről igen nehéz eldönteni, hogy valójában mi is a foglalkozása, bölcsészhallgató vagy egyetemi tanár, indológus vagy egy légkondicionáló berendezéseket gyártó cég piackutatója.

A fiatalabbikat én bölcsészfélének néztem, talán azért, mert erősen kopaszodott, és ez intellektuális megjelenést kölcsönzött neki, meg talán azért is, mert aktatáskájából időnként egy szakdolgozat küllemű paksamétát húzott elő, hogy néhány oldalt fölolvasson figyelmesen hallgató, kövér honfitársának, akiről viszont semmiféle elképzelésem nem volt, csak azt láttam, hogy nagyon izzad.

Most is izzadt, ahogy várakozóan nézett rám az ablakmélyedésből.

Én, hihetőleg arányosabb testalkatom következtében, kevésbé izzadtam, viszont a zoknim, amit Pesten huszonnégy forintért vásároltam, nagyon kék volt, amivel még mindig nem mondtam semmit. Valójában a zoknim nem úgy volt kék, ahogy ez egy zoknitól elvárható; lábamon az indiai ég agresszív tündöklését viselve álltam a Tadzs teraszának fehérmárvány padozatán, mivel cipőinket még a teraszra vezető lépcső érintése előtt le kellett vetnünk.

Az izzadó amerikai egyébként pepita zoknit viselt, a másik, föltehetőleg zárkózottabb egyéniség, sóskaszínű gyapjúharisnyát.

– Nos, ami a Tadzsot illeti – kezdtem, mint egy angol, egy olyan angol, amilyet én pesti fejjel el tudok képzelni –, a Tadzs egyike a világ fölháborító remekműveinek!

Az amerikai kissé előbbre hajolt, úgy éreztem, azért, hogy jobban lássa, ahogy ízenként magába nyel az örvény.

Az előbbiekben ugyanis csak a külsőségekről esett szó, a fehér márványról és különféle zoknikról, de nem esett szó a belső drámáról, melynek csupán körülményei vázolódtak föl az olvasó szeme előtt.

A dráma bennem játszódott le, és az amerikainak voltaképpen szerény szerepe volt benne, afféle szerep, mint a hírhozóé Shakespeare színműveiben. Igazából még a Tadzs is alig volt több puszta helyszínnél, noha nőies tökélyével, hibátlan fehérségével joggal foglalkozhatna bármely drámaelemzés.

Mégis, csak alkalom volt arra, hogy hirtelen összegeződjék bennem a nap minden látványa, Fatihpur és Agra nagyszerű épületei és az agrai környék égető nyomora, a fogatlan koldusasszony a Kwality étterem előtt és a mezítlábas közönség a teraszon, a nap szikrázó kegyetlenségével dacoló kő dölyfe és a folyó, ez a sovány ere a víznek, amit a természet a gúny fonalaként gombolyít végig az izzó vidéken; arra, hogy mindez hirtelen összerakódjék képpé, látomássá, kompozícióvá, amit egy nevetséges beszélgetés fog keretbe, a civilizáció zoknis fiainak társalgása a Tadzs Mahal tövében.

Abból a célból méghozzá, hogy minden kétséget kizárva megértsem: megint egyszer jellemtelen emberként fogok viselkedni, és én, aki még a Fatihpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy „rögtön megérkezésem után”, nem fog útirajzot írni tele magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni, a Tadzsról, a két amerikairól és rólam, ahogy ott beszélgetünk a Tadzs mibenlétéről, a kőbe foglalt eszméről, arról a fölháborítóan mértéktelen önzésről, mely ezt a páratlanul tökéletes épületet emelte.

– Sajátos – mondta a kövér amerikai –, sajátos véleménye van a dolgokról.

– Megtisztel a véleményével – mondtam, és elnézést kértem a magam meg a zoknim nevében, hogy elmegyünk megnézni a Tadzs végében a folyót.

Még hallottam, ahogy a kopaszodó amerikai odaszól az izzadó amerikainak:

– Proud fellow!

Amit viszont könnyű magyarra fordítani, évekkel ezelőtt ment egy film Pesten, annak volt ez az izgató címe: „Rátarti fickó”.

Ez elzüllésem hiteles története.

Jorge Luis Borges: Körkörös romok

And if he left off dreaming about you.
THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Bodor Ádám: Újra együtt

– Vajon ez alkalommal meddig maradunk együtt? – kérdezte Menyhárt doktor Menyhártnétól, mikor kiléptek a házasságkötő teremből. Harmadszor kötöttek egymással házasságot.
– Meddig? – kérdezte szórakozottan, kissé álmos és lagymatag hangon Menyhártné. – Meddig? Hát semeddig.
– De hát – kezdte Menyhárt doktor, de amint a szó kisiklott a száján, el is hallgatott.
– Egy életen át csak menekültél előlem – mondta Menyhártné. – Igaz, egyre fáradtabban.
Már künn jártak az utcán, borongós, nedves márciusi délelőtt volt, a járdaszegély mellett fekete tócsákban bánatosan ültek a piszkos hókupacok.
– Azért veszek neked három szál fréziát – mondta Menyhárt doktor egy virágbolt előtt. – Megvársz, vagy máris elmész dolgodra?
– Éhes vagyok – mondta Menyhártné. – Persze hogy megvárlak. Beülünk valahova, kérünk a pincértől egy vázát, és beletesszük a fréziákat. Aztán megebédelünk. Hacsak ravaszul meg nem lépsz a virágbolt hátsó kijáratán át.
Menyhárt doktor türelmesen sorba állt fréziáért, s amikor a pult elé került, nem hármat kért, amint ígérte, hanem hatot. Felesége a kirakatüvegre tapadva leste.
– Taxival megyünk – mondta Menyhárt doktor, amikor átnyújtotta a virágot. – Igaz, várunk rá legalább egy félórát, de nem engedhetem, hogy csatakosan lépj be a Sport-szálló termeibe. Elvégre a feleségem vagy.
Menyhárt doktornak igaza volt, a taxiállomáson, olvadozó hókupacokon rohangálva csaknem félórát lesték a taxikat, míg végre arabok és etiópok között elsőként tehették mancsukat egy taxi kilincsére.
– Megkérem, nyissa majd ki a bal oldali ajtót – súgta Menyhárt doktor a sofőr fülébe, amikor a Sport-szálló felé közeledtek. – A hölgynek gyönge a csuklója. –Így aztán a Sport-szálló előtt a sofőr kiugrott a volán mellől, és kitárta az ajtót Menyhártné előtt.
– Nagy majom vagy – mondta Menyhártné, amikor beléptek a vendéglőbe.
– És hol fogsz lakni? – kérdezte Menyhárt doktor. Sarokasztalnál ültek délszaki növények alatt, a fűtőtestek közelében, előttük egy söröspohárban a hat szál frézia.
– Hol? Természetesen nálad. Te sosem vagy itthon állítólagos üzletkötéseid miatt.
– Igaz – hagyta rá lemondóan Menyhárt doktor. – De néha hazajövök.
– Olyankor majd közeledhetsz hozzám. Majd meglátod, milyen leszek.
Bécsi szeletet ettek tartármártással, petrezselymes burgonyával és zöldsalátával. Megbontattak egy palack bort.
– Holnap utazom – jegyezte meg Menyhárt doktor. – Bizonyos ideig távol leszek.
– Ó, máris? És mégis meddig?
– Öt hét, talán másfél hónap. Prága, NDK, Dánia. Beérik a cseresznye, mire hazatérek.
– Hiszed, hogy fáj? – mondta Menyhártné kuncogva. – Délután segítek neked csomagolni. Aztán lehet, odaadom magamat.
– Úristen – motyogta Menyhárt doktor elgondolkozva. – Hat héten át csak rád fogok gondolni. – Megfogta a fréziás pohár mellett Menyhártné kezét.
– Mindjárt sírok – mondta Menyhártné. – Ugye, hívsz mindjárt egy taxit.
– Persze – bólintott Menyhárt doktor –, nem járhatsz csatakosan az esküvőd napján. – És lenézett az asztal alá, szemügyre vette felesége lábát. – Öregszel – jegyezte meg –, lötyög bokád fölött a harisnya. Mész, menegetsz lassan össze.
– De te még mindig egy igazi úr vagy.

Csukás István: Keménykalap és krumpliorr

Fejezetek:

1. Mit küldjünk egy betegnek?
2. Kitalálnak egy cirkuszt
3. Általános meghökkenés
4. Kell egy tigris!
5. Az oroszlános plakát
6. Bűntény az Állatkertben
7. Nyomoznak a vadlibák
8. Kell egy véreb!
9. Helyszíni szemle
10. Kell egy kis logika!
11. A nyomok a padlásra vezetnek
12. Megszervezik a figyelőszolgálatot
13. Botrány a divatbemutatón
14. A nyomok a csatornába vezetnek
15. Péternek van egy ötlete
16. Karcsi álma
17. Kell egy távcső
18. A tettes lépre megy
19. Erőszakot alkalmaznak
20. Díszelőadás

Kell egy véreb!

A kis Rece elmélázva ette az ebédet. Csak a teste volt jelen, a szelleme ide-oda csapongott. A nyomozáson mélázott, s néha úgy érezte, hogy olyan egyszerű az egész, mint egy pofon: elcsípik a tolvajt, átveszik a jutalmat, és kész! Máskor meg úgy érezte, hogy megoldhatatlanul nehéz és bonyolult ez a nyomozás. Mert hogyan kell például elkezdeni?
Meg mi kell egy ilyen nyomozáshoz?
Idegesen rázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Bátorítgatta magát. Nem kell elcsüggedni! Meg: azért van az ember esze, hogy mozgassa!
A kis Rece mozgatta.
És akkor rájött, hogy legegyszerűbb, ha tanácsot kér a bátyjától. Hát persze! A bátyja mindennap elolvas egy detektívregényt. Nincs nála tájékozottabb ember detektívügyben Budapesten. Most is olvas egyet, a tányérnak támasztva.
A kis Rece szelleme visszatért a testébe, szeme vidáman ragyogott, mozdulatai meggyorsultak, rendes tempóban belekanalazott a krumplifőzelékbe, majd rendes tempóban félre is tolta a tányért az utálatos krumplifőzelékkel. Egyszóval a kis Recébe visszatért a szellem.
A bátyja arcát vizsgálgatta, hogy vajon milyen hangulatban van. Úgy találta, hogy jó hangulatban van, meg lehet próbálni a kérdezősködést.
– Szeretnék kérdezni valamit!
– Hm?! – A bátyja fel se nézett, továbblapozott a könyvben.
– Azon vitatkoztunk, hogy mi kell egy nyomozáshoz.
– Vitatkoztatok?
– Vagyis én csak hallgattam azt a sok hülyeséget, amit összebeszéltek, hogy kell egy esernyő, egy kalocsni meg hajszáldrót meg ilyesmi.
– Ez tényleg hülyeség. Bár a ti szellemi színvonalatokon az is meglepő, ha folyamatosan tudtok beszélni!
A kis Rece lenyelve a sértegetést, könnyed, csevegő hangon folytatta a társalgást:
– Szerintem egy revolver kell hozzá.
– Ez cseppet sem kisebb hülyeség! A nyomozáshoz elsősorban egy hulla kell!
– Igen, természetesen, világos – bólogatott a kis Rece.
– Anélkül nincs nyomozás!
– Hogyne, hogyne.
– Azután attól függ!
– Mitől?
– Hogy hol történt a bűntény. Zárt helyen vagy szabadban?
– Mondjuk, hogy a szabadban.
– Akkor komplikáltabb. Mert például az eső elmoshatta a nyomokat. És akkor nem lehet min elindulni.
– Hát igen.
– Ilyenkor legjobb a véreb.
– Egy véreb?
– Igen. Azt odaállítjuk, szagot fogatunk vele, és megkezdődhet a nyomozás. Főleg az angoloknál divat ez.
– Főleg.
– A franciáknál már mondhatjuk, hogy ez nem szokás. Ez a véreb olyan angol specialitás.
A kis Recét nem érdekelték az angol specialitások, ásított egyet, amit a bátyja nem vett jó néven.
– Figyelj, ha oktatlak! Legalább vágj értelmes képet, ha megpróbállak belevonni egy intelligensebb beszélgetésbe!
De a kis Rece már megtudta, amit akart, és az intelligens beszélgetés teljesen hidegen hagyta. Lényeg az, hogy kell egy véreb. Ami szagot fog…
Elmosta a tányérját, a főzeléket ügyesen kikotorta egy újságpapírba, majd belecsúsztatta a vödörbe.
Az ajtóból visszaszólt az elmerülten olvasgató bátyjának:
– Azért kösz az intelligens beszélgetést!
A bátyja föl se nézett, úgy mondta:
– Ott a recept az asztalon, váltsd ki a mama altatóját!
A kis Rece szokásból ellenkezett.
– Miért én?
– Cserébe az intelligens beszélgetésért!
A kis Rece belenyugodott, nem olyan nagy ügy! Zsebre vágta a receptet.
Lecammogott a lépcsőn, a kapuban megállt, figyelte a napsütötte utcát.
Honnan vegyen vérebet?
Addig is unalmában elsétált a gyógyszertárba, és kiváltotta az altatót. A bal zsebébe dugta. A túlterhelt zseb kidudorodott, és a tabletták minden lépésnél csilingeltek az üvegben.
Sétálgatott az utcán lassú, lusta léptekkel, és mustrálgatta a kutyákat.
Hát kutya éppen volt elég, kicsi, nagy, görbe lábú, szálkás szőrű, fehér, fekete, de mindnek póráz volt a nyakában, és a pórázt mindig fogta valaki. Szabad, gazdátlan véreb nem volt a láthatáron.
A kis Rece vizslató szemekkel ballagott tovább, fürkészte az utcát, a fák tövét, az üzletek bejáratát.
És akkor meglátott egy fiút, aki mérgesen ráncigált a pórázánál fogva egy kutyát. A kutya nyaka kinyúlt a ráncigálástól, négy lábát megfeszítette dühösen, de nem mozdult. Ahhoz képest, hogy milyen kis vakarcs volt, jól tartotta magát.
A kis Rece élvezettel szemlélte a párviadalt. A fiú nagy tehetséggel átkozódott:
– Gyere már, te dög! Te kelekótya fityfiritty! Az anyád kóbor sakál volt, az apád meg egy ütődött ebihal!
A kutya fogát vicsorgatta a sértegetésre, és még makacsabbul kapaszkodott a tavaszi földbe lehetetlenül kurta lábaival.
A fiú fújt egyet, lélegzetet vett, és pompás szózuhataggal szidta a kutyát:
– Te zabikutya! Te elfuserált dögevő! Te patkányfarkú, gülüszemű, vízfejű, törpe szörnyeteg! Bableves-meghajtású szőrdízel! Te spirituszba való, nagyra nőtt bacilus! Te kettéharapott macskacápa! Te, te, te!
A fiú kifulladt, megtörölte a homlokát.
A kis Recének úgy tűnt, mintha a kutya magában röhögne. Apró porcelánfogait villogtatta, és elfeküdt a porban, mint egy kecskebéka, szétterpesztve a lábait.
A kis Rece közelebb lépett.
– A te kutyád?
– Viccelsz?
– Nem. Komolyan kérdeztem.
– Nézz rám: úgy nézek én ki, mint egy menhelyi gyerek?
A kis Rece ránézett a fiúra, majd a fejét rázta.
– Nem.
– Hát kéne nekem ez a kutya? Hát kutya ez egyáltalán? Hát azt hiszed, hogy önszántamból röhögtetem ki magamat?
– Vagyis nem a tiéd. Csak rád sózták.
– Éles az eszed, testvér, mint a borotva! – bólogatott a fiú.
– Miért nem kötöd egy fához, aztán spuri! Otthagyod.
– Én már mindent megpróbáltam! De ez a dög mindig hazavergődött valahogy, aztán én kaptam érte a nagy ruhát!
– Akarod, hogy segítsek rajtad? – A kis Rece közönyös arcot vágott, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a kutyaügy, csak éppen ma jószívűségi rohama van.
A fiú vizsgálgatta a kis Recét.
– Halljuk, testvér, az ajánlatot!
– Nem mintha nekem kellene! Ha én éppen kutyát akarnék, bokszernél alább nem adnám! De van egy beteg nagynéném, meglepném vele. Erősen rövidlátó szegény, neki mindegy, csak ugasson.
– Vagyis?
A kis Rece tovább feszítette a húrt, ijedten lehajolt a kutyához.
– De nem koszos ez a kutya?
– Ez? Tiszta, mint a patyolat! Mindennap vele mosom föl az előszobát!
– És nincs gilisztája?
– Ennek? Nézz rá, testvér! Hát van olyan épeszű giliszta, aki ebbe belemászik? És egyáltalán! Belefér ebbe egy egészséges giliszta?
– Nem veszett véletlenül?
– Elárulok egy nagy titkot. Ezt be akarták oltani veszettség ellen, és mikor az állatorvos meglátta, röhögőgörcsöt kapott! Egy napig nem is bírta abbahagyni! Aztán papírt adott róla, hogy ha ez a kutya meg tud harapni bárkit is, ő kifizet minden kárt. Ez a kutya abszolút veszettségbiztos!
– Na jó, én megszabadítlak ettől a kutyától, ha akarod.
– Csak egy kérdés, testvér! Hol lakik a nagynénéd?
– Cinkotán. De annak is a legvégén, ott már nincs semmiféle közlekedés. Az már nem is Budapest. Postás is csak hetente egyszer jár. Puskával, mivel olyan elhagyatott vidék. Ott már a tanyavilág kezdődik.
– Tessék, itt a kutya!
A fiú a kis Rece markába nyomta a pórázt, és gyorsan továbbállt.
A kis Rece észbe kapott, hogy nem tudja a kutya nevét, utána kiáltott:
– És mi a neve?
– Lili! Apja Redington Alfonz! Anyja báró Kukkházy Izidóra!
A fiú hangja messziről szállt át a tavaszi légen.
A kis Rece megvakarta a fejét, aztán a kutyára nézett.
– Elég hülye neved van.
A kutya szemérmetlenül vigyorgott a porból.
– Szerencse, hogy a szüleid neve még hülyébb. Na gyerünk, Lili!
A kutya farkát csóválta, és szépen, engedelmesen elindult a kis Recével.
A kis Rece örült, hogy a kutya nem vette a szívére a gazdacserét, hálából beszélgetni kezdett vele:
– És tudsz nyomozni, Lili?
A kutya vakkantott, mintha értené, és a szemtelen vigyorgás nem tűnt el a képéről.
– Az jó! És szagot fogni, ahogy a vérebek?
A kutya felugrott a levegőbe, mintha azt akarná mutatni, hogy ekkora nagyságú vérebekkel is felveszi a versenyt szimatolás dolgában.
– Akkor jó barátok leszünk, Lili. Én vagyok a gazdád. Gyerünk, Lili!
Lili csillogó szemmel nézte a kis Recét, pofájáról nem lehetett leradírozni a vigyorgást. Majd fogta magát, és előrerohant, úgyhogy a póráz megfeszült, és a kis Recének ki kellett lépni, ha nem akarta, hogy a kutya megfulladjon. A tabletták veszettül csilingeltek a nadrágzsebben.
Így értek a térre. Elöl a kutya, hátul a kis Rece ügetett, átvágtak a sütkérező mamák közt, át a homokozón, a kis pockok hipnotizálva ugrottak szét, mint a bolhák.
A kis Rece még futtában látta, hogy Bagaméri a kocsijára könyököl töprengő arccal, és – igen – egy hatalmas véreb volt a kocsi kerekéhez kötve, fogát vicsorgatta, széles, lelógó pofájából csorgott a nyál.
A kis Rece sötéten morogta maga elé:
– Gyanús! Nagyon gyanús ez a Bagaméri!

Svéd gyerekversek

Ingrid Sjöstrand: Holnap leszek nyolcéves

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítőt,
abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt,
de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek,
és nem leszek már hétéves soha többé.

Britt G. Hallqvist: Miért?

Miért hívják a széket
éppen széknek?
Miért mondjuk a késre, hogy kés,
és honnan tudjuk, hogy a boglya boglya?

Ki adott nevet a dolgoknak először?
Ki volt a Névadó?
Ki mutatott rá mindenre:
"Ez kő, ez fű, az fenyő"?

Talán a dolgokat nem is így hívják
igazában.
Talán szomorúak is, hogy nem mondhatják:
"Ne higgyetek a Névadónak
Sokkal szebb nevünk van
igazában!"

Ingrid Sjöstrand: Láttad már?

Láttad már
két fiú arcát
mikor biciklivel
gurulnak le a lejtőn?
Az első arcán ez van:
Nézzétek, mit tudok én!
A másik arcán:
Mama, segíts!
De nem nyúlhat a fékhez,
ha nem fékez az első...

Váci Mihály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

(Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.) költő, műfordító.

Élete
Nyíregyházán tanítóképzőt végzett, majd tanyasi iskolában tanított. A II. világháború idején segédszolgálatos katona volt, a háború után kollégiumi igazgató lett. Ifjúkorától betegeskedett (katonai szolgálat közben kapott vesebetegségből eredő fertőzés a lábára ment, később pedig tüdőbajjal küzdött), gyenge szervezete miatt folyamatosan a halál árnyékában élt. 1949-ben felkerült Budapestre, ahol a Tankönyvkiadó munkatársaként szerkesztői munkákat végzett. Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban, s ugyanebben az évben megjelenik Ereszalja c. verseskötete, melyet a kritika is figyelemmel illet. 1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére. A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. Az irodalmi közéletben is aktívan részt vész: az Élet és irodalom munkatársa, majd halálág az Új Írás folyóirat szerkesztője. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő. Sokat utazik külföldre, ezek az utazások hatással vannak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál. Halála után vita indult megítéléséről, bár folyamatosan jelenhettek meg kötetei. A rendszerváltás idején a bírálók hangja erősödött fel vagy elhallgatták. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja. Székesfehérváron iskolát neveztek el róla, a Váci Mihály Ipari Szakképző Iskola és Kollégiumot, és egy Nyíregyháza melletti településen is,Tiszavasváriban, a Váci Mihály Gimnáziumot

Költészete
Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban meglehetősen hagyománykövető (szabadverset pl. nemigen írt). Verseiben - különösen a fiatalabb korában írtakban - megjelentek a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi témák, a korai Váci Mihály nyugodtan nevezhető „proletárköltőnek” (aligha kétséges, hogy maga is így gondolta), azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez többet jelent, mint a kor sematikus brossúraköltészetét. Ez a téma mindvégig megmaradt, de emellett megjelentek más témák is: mint pl. a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, valamint az olyan modern és „emberi”, a proletárköltészettől idegen témák, mint a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, az elidegenedés stb.

Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, szinte csodálatos népszerűsége ellenére, Váci mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy frissen érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Gyalog menni az utcán végig,

előre köszöngetni ott.

Tornácokon üldögélni, mint régen,

hogy mindenki arcomba nézzen,

s mondják: - "Semmit se változott!"

Gyalog szerettem volna jönni

át a szorgalmas földeken,

mindenkinek által kiáltni,

mezsgyén átlépni, kezetrázni:

"Na és a munka, hogy megyen?" 

Gyalog szerettem volna jönni,

hogy érezzem: - a telt kalász,

a rét sok térdeplő füve

elém borul, el nem eresztve,

s lábam kérve kulcsolja át.

Én gyalog fogok hazamenni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy sírva érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…

Váci Mihály: Még nem elég

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni, 

de mindig égni kell! 

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni. 

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni, 

de felismerni kell! 

Nem elég sejteni, 

hogy milyen kor jön el;

jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;

járható útja kell! 

Nem elég útra lelni, 

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el! 

Nem elég elindulni, 

de mást is hívni kell! 

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell! 

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell! 

A jószándék kevés! 

Több kell: - az értelem! 

Mit ér a hűvös ész?! 

Több kell: - az érzelem! 

Ám nemcsak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!

Több kell: - a nemzetért! 

Nem elég - a Hazáért! 

Több kell most: - népedért! 

Nem elég - Igazságért! 

- Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Kertész Ákos: Névnap

Az ősállapot, mely a teremtés kezdete

Aki ismeri a naptárt, tudja (s aki nem ismeri, könnyen ellenőrizheti), hogy Gusztáv és lehel napja augusztus másodikára, László napja pedig nyolcadikára esik, s e szerencsés szomszédság adta az ötletet Vig Gusztáv, Varga Lehel és Mazur László asztalosoknak az Általánostól (teljes nevén: Általános Asztalosipari Ktsz Budapest), hogy kollégák lévén, nevük napját minden esztendőben augusztus első szombatján közösen ünnepeljék meg asszonyaikkal együtt (ami ugyan Mazur Lászlót nem akadályozta meg abban – lévén egy másik László-nap is –, hogy ő június huszonkilencedike körül külön névnapot tartson Babinszki Péter nevű sógora és annak Szakáll Pál nevű kollégája társaságában, erről azonban az Általánosban nem beszélt, mert fejlett erkölcsi érzékű ember volt, és valamiképpen árulásnak érezte a dolgot a másik kettővel szemben, tekintve, hogy amazoknak csak egy-egy névnapot juttatott Gergely pápa). Első alkalommal a Corvinban mulattak, de a muri nem sikerült kívánságuk szerint, hiába erőlködtek a neves művészek az étterem dobogóján, a műsor unalmas volt, és megközelítően sem röhögtek olyan jókat, mintha Mazur Laci mesélte volna el, hogy járt a feleségével az egyszeri cigány, vagy Varga Lehel adta volna elő egyikét azoknak a történeteknek, melyek úgy kezdődtek, hogy "feljött a paraszt Pestre", vagy néhány légkör nyomás alatt Vig Gusztáv játszotta volna el széles jókedvében, hogy mozgatja a farát Szocsányiné, mikor a ktsz jóvérű elnöke betéved az asztalosműhelybe, s rögtön le is ragad a bejárat mellett a politúrozó asszonyok körül (akik, tekintve, hogy kezükben a sellakos labdaccsal körkörös mozdulatokat végeznek a panelek felületén, mindenképpen mozgatják a farukat, de Szocsányiné, ha meglátja az elnököt, mindent bedob), továbbá a pincér fölháborítóan flegma, a bor drága, a hús rágós volt, a teremben kibírhatatlan volt a meleg, és még csak le se vetkőzhettek trikóra, mint odahaza, ezenfölül, ha egy kicsit oldódott a kedvük, az asszonyok rögtön megmorogták őket, s idő előtt cihelődtek, épp mikor nekik kezdett volna megjönni a hangulatuk, ezért elhatározták, hogy ezentúl se ide, se más vendéglátóipari létesítménybe nem mennek, otthon fognak ünnepelni, egyik évben egyikük, másikban másikuk, harmadik évben harmadikuk lakásán.

A szóban forgó esztendőben a Vig házaspár volt a soros. Augusztus első szombatja harmadikára esett, s délelőtt Vig Gusztávné elment az új ruhájáért a Julihoz. Később úgy gondolta, hogy a Julinál kezdődött (tudniillik az a dolog, melyről az alábbiakban szólni akarunk), a barátnőjénél, mikor elhozta tőle a ruhát, de nem ott kezdődött, nem is reggel, hanem már napokkal azelőtt, mikor Vigné föllázadt, és elhatározta, hogy szabadságot vesz ki. Mi ebben a lázadás, kérdezhetné az ember, és joggal, hisz aligha nevezhető lázadásnak, ha valaki fogja magát, és úgy dönt, hogy egy nap szabadságra megy, csakhogy Vigné, született Gombár Magdolna ezt a döntést titokban hozta, s Vig Gusztáv háta mögött, sőt később se árulta el neki; hogy tisztességesebben kitakaríthassa a mulatság előtt a lakást, ne kelljen a vendégek előtt restelkednie, hogy rendesen vásárolhasson, reggel és nem szombat délben, amikor mindenütt egymás sarkát tapossák a népek, és minden valamirevaló áru elfogyott, hogy elmehessen Julihoz a ruháért, aztán fodrászhoz (és ne mondhassa Mazurné, az a dög, az a kehes mellű aszott kóró az affekta beszédjével, hogy "ma valahogy rossz a hajad, Magdolnám", mit tavaly is), s hogy végre legyen az életében öt olyan óra, amiről nem tartozik számot adni senkinek. Rendes asszony ugyan nem mond el az urának mindent, (mert mindent igazán nem kell az orrára kötni egy férfinak), de szabadságot csak olyanok vesznek ki titokban, akik nem járnak egyenes úton. Tudta ezt Vigné, csakhogy ő semmi rosszban nem sántikált, egyszerűen pihenni akart, öt órát eltölteni úgy, hogy azt tesz, amit jónak lát, öt olyan órát, ami nem az uráé, nem is a gyerekeké, hanem egyes-egyedül az övé, s ez még akkor is pihentető időtöltésnek ígérkezett, ha mind az öt órát keményen végig kell dolgoznia. 

Egyébként aznap minden ugyanúgy indult, mint bármely más közönséges napon, Vigné negyed ötkor ébredt, néhány másodperccel az óra csörgése előtt, úgyhogy mikor elsőt zörrent a vekker, el is zárta már, mert az urának volt még egy negyedórája, hadd aludjon addig (legalább nem morog, hogy idő előtt ébredt, s neki sincs láb alatt), s maga már kelt is föl, kapta a pongyoláját, ment a konyhába ugyanúgy és ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint más közönséges hajnalon. Kinn már világos volt, de a konyhában megrekedt még a sötét, Vigné ezért beverte a sípcsontját a hokedlibe, melyet valaki, nyilván az ura, a konyha közepén hagyott, fölszisszent, de nem szólt, olyan iszonyatosan álmos bír lenni az ember lánya negyed öt után két perccel, hogy káromkodni sincs ereje. Csak vette a gyufát, gyújtotta a gázt, megtöltötte a teafőzőt, tette a dolgát, mint a motor, a lavórt a kredenc tetejéről kapta le, megmosdott hideg vízben, visszabújt a hálóingbe s a pongyolába, addigra fölforrt a tea, azt kitöltötte a bögrékbe, s már ment is befelé, hogy ébressze az urát.

– Guszti, fél öt!

Az ura nyögött egyet, és átfordult a másik oldalára, aztán újra nyögött, és visszafordult erre az oldalára, hirtelen csukott szemmel fölült, lábával előkotorta az ágy alól a levágott kérgű szandált, melyet papucsnak alkalmazott, kicsoszogott a konyhába az asszony után, akkorra Vigné már odakészítette a mosdóvizet, szappant, törülközőt a hokedlire, s míg az ura szótlanul mosdott, öltözött, ő szelte s kente a kenyereket, készítette a tízórait, azután letette az ura elé az asztalra. – Nesze! – mondta neki. Vig megkötötte a cipópertlit, és fölállt. Most vett először tudomást a feleségéről.

– Így tegyem el? – kérdezte. Vigné kirántotta a kredencfiókot, használt, kisimított papírzacskót vett elő, s odalökte a kenyér mellé. – Az isten se győz zacskóval... hányszor mondtam, hogy hozd haza! – Vig belecsúsztatta a zacskóba a kenyeret, s megkérdezte, hogy a használt klozettpapírt ne hozza-e haza. Az asszony nem felelt. A kredenc sarkának dőlve figyelte. Vig ránézett.

– Hát te? – kérdezte. – Mit állsz ott? Miért nem kelted a gyerekeket? Elkéstek!

– Csak te ne késs el! – nyelvelt vissza az asszony. Öt perccel múlt háromnegyed öt. Az ura megitta a teát, a tízórait gyors, ideges mozdulattal a táskába csapta (mert az idő haladt), közben futólag érdeklődött, hogy mit csinál az asszony estére, Magdolna azt felelte, hogy majd vesz valami pogácsát. Vig Gusztáv erre elengedte a táska fülét.

– Pogácsát?! – kérdezte megütközve. – Azért a pénzért akár kocsmába is mehetünk!

– Hát menjetek – mondta Vigné nagylelkűen. Vig újra megragadta a táskát,de csak azért, hogy szavai mellé nyomatékul levágja az asztalra.

– Az ember annyit se bír megkapni a feleségétől, hogy süt valami szart! Három évben egyszer van ez a rohadt névnap!

Vigné, Gombár Magdolna arcán egy vonás sem rezdült, minden különösebb indulat nélkül emelte föl a hangját a kiabálás szintjére. – Megmondanád, hogy mikor?! Hurcoljam a kölköket, dolgozzam végig a gyárban a napot, aztán mossam ki a koszos gatyádat, főzzek neked zabálnivalót, glancoljam ki a lakást a vendégeidnek, és még süssek is?! Majd ha nagyságosasszony leszek!

– Mert én a lábamat lógatom egész nap, mi!? – ordított Vig.

Mindkettőjük gyomra remegett. Vig Gusztáv a trafikra gondolt a megállóban, ami ötkor nyit, és ahol féldecis üvegekben szilvát meg kisüsti barackot kapni, elképzelte, hogy csúszik le a gégéjén a pálinka, hogy zsongítja el a gyomra idegeit, Vigné meg arra, hogy csak már enné el innen az urát a fene, csak maradna végre egyedül, lenne már egy kis csönd... Egy pillanatig szótlanul bámulták egymást, akkor Magdolna barátságosan megkérdezte, hogy vajon a Vig ma taxival akar-e bemenni, hogy még mindig itt tátja a száját.

– Mit adsz enni a vendégeknek? – érdeklődött Vig Gusztáv a változatosság kedvéért halkan, viszont fenyegetően.

– Zabáljanak otthon – közölte Gombár Magdolna.

Vig Gusztáv föladta, mivel már tíz perccel múlt háromnegyed öt. Újra megragadta a táskát, és bevágta a konyhaajtót maga után. Mindketten megkönnyebbültek.

Vigné megvárta, míg az ura végigmegy a gangon, befordul a lépcsőházba, s elhal a lépte nesze is, akkor egy pillanatra ölbe ejtett kézzel leült. Igazán csak egy pillanatra, de ennyit megengedhet magának egy asszony, ha szabadságon van. Vig pedig sietős léptekkel rótta az aszfaltot a villamosmegálló felé, mellyel átellenben a trafikosbódé állt, itt szokta megvenni a cigarettáját minden reggel, félszemmel az úttestet vigyázva, hogy ha a kanyarban föltűnne a villamos, elérhesse még. Most a villamosra ügyet sem vetett, beállt a sorba, türelmesen megvárta, míg az ablakhoz kerül, egy férfit, akinek láthatóan sietős volt, előre is engedett, vett egy csomag Symphoniát s egy féldeci szilvát kis üvegben, majd kényelmesen félreállt, letépte a kupakot, s fejét hátrahajtva, leengedte a kisüstit a torkán.