Ha volna isten, s volna arra ideje, hogy rápillantson a budapesti házasságokra, a szégyentől lángra lobbanna az arcbőre, ha volna neki arcbőre és nem levegőből lenne, mint a legtöbb szellem. Persze a felelősséget rögtön áthárítaná, hisz a házasság nem része von haus aus a nagy műnek. Az ember találta ki magának, mert azt gondolta, jó. Ha javítani kell, neki kell megjavítani. Hogy hol rontja el, ő honnét tudná, egy isten van, mit tudhatna ő a párkapcsolatokról, meg különben is az égi messzeségből se jónak, se rossznak nem látszik semmi, csak annak, ami: ez például házasságnak. De az ember közelről látja, hisz benne van álló nap, s ha akarna sem tudna messzebb lépni, mint a rosszul-látó a lábjegyzetet, egészen a szeméhez emeli a sorsát.
A szerelem, az még biztosan jó volt, hogy legyen gyerek, azt is mindketten akarták, hogy ehhez kell a kötés, örültek neki, hisz szerették volna, ha mindenki látja, ők összetartoznak. Évre év zuhant, olyanok voltak, mint mindenki: nem vették észre, mikor jött az az este, oly észrevétlen volt, lopózott, mint a sunyi rókák. Az az este, amikor érdemes lett volna, ha nem is az égig, legalább a szomszédba átugrani, s belehallgatni, mi történik otthon. Mért mész el, mért nincs vacsora, mért iszol, mért én mosogassak, mért nem vettél mosogatógépet, mért nem mosod ki a kádat, mért fogyott el a pénz, mért nem keresel többet. A szomszéd felhangosította a tévét, hogy ne hallja, nyugdíjas volt, egyszer az életében ezt már végigcsinálta, nem akart rá emlékezni. A gyerekek csak ültek megszeppenve, a kisebb odabújt a nagyobbhoz, s így nézték rettegve, amit anya és apa csinál, a harcot, amiben végül mindenki alul marad, de legalul a gyerekek.
Ennek így nincs értelme – mondta egyszer a férfi szokatlanul nyugodt hangon, mintha előre kigondolta volna a mondatokat. Már mióta készül rá, gondolta a nő, pedig nem. Egyedül vagyok, mondta. Nekem sem könnyű, mondta az asszony, de a férfi nem engedte, hogy elmondja, mi nehéz. Nem figyelsz rám, mondta. Amennyit lehet a gyerekek mellett, mondta az asszony. És az esték is. Hányszor mondtad, hogy nem. Mert nekem annyiszor nem jó, mondta az asszony. A végén már kevésszer akartam és az is sok lett. Biztos, mert beteg volt valamelyik gyerek. Mindig a gyerekekkel jössz. Nem szeretsz, mondta a férfi, és sohasem szerettél, csak én voltam épp ott az aktuális időben. Szeretlek, mondta az asszony, csak nem vetted észre. Hogy vettem volna észre, amikor nem mutattad. Akkor az asszonynak eleredtek a könnyei, megrémült, hogy apa nélkül maradnak a gyerekek, sírt, hogy milyen hülye volt, hogy nem mutatta ki, csak ő azt gondolta, ez magától értetődik, nem kell mondogatni, meg hogy ami egyszer megköttetett, ráadásul az övéké az égben is, hisz templomban volt az esküvő, az már úgy marad örökre, nem gondolta, hogy ezzel még dolga van.
A tényleges szakítás csak évek múlva történt. Addig próbálkoztak. Házasságmegújító utazások, hogy új élményekkel legyenek gazdagabbak, külső kapcsolatok, titkos viszonyok, hogy házon kívül korrigálják az otthoni hiánygazdálkodást. Az idő fogyott, ők lassan gömbölyödtek. Az öregedés nem használt elsősorban az asszonynak, hisz előbb romosodott, vagy csak társadalmi konvenció, de a férfi még férfi maradt, akkor is, amikor az asszonyra inkább azt mondták, csak volt nő, s valóban csak volt, hisz a biológiai órája etekintetben épp lejárt. A férfi úgy érezte, most van a legjobb korban, az asszony meg csak vergődött a sorsában. A gyerekek már rá se pillantanak, élik a maguk életét és ez így van rendben, ha néha ajánlkozik, hogy segítség, akkor csak azt mondják, majd szólunk, ha kell, de nem szólnak. Annyira egyértelmű volt minden – mondta egyszer a barátnőjének, aki persze szintén ezzel a problémával küzdött -, amikor a gyerekek… Egy mama. Mindenki tudta, hogy ki vagyok, és mért vagyok. A barátnő kicsit előbbre járt a probléma megoldásában, kórus, torna, néha egy-egy életmódjavító előadás a keleti filozófiáról. Most is épp onnan jött. Próbálta átadni a hirtelen felszedett tudást. Elmélyülés magunkban, a belső mag feltörése, ilyeneket mondott, de az asszony nem reagált rá. Hazament. Várta a férfit, hogy jöjjön. És jött és látta, hogy ez a férfi mennyire férfi lett. Nézte, s ösztönösen belemart ebbe az öntudatos létbe, amiből mellesleg ő is élt, amit látva a saját sorsa még esendőbbnek tűnt. Úgy érezte, igazságot tesz, ha a férfi öntudatát megtépázza. Úszógumi, mondta, mikor a férfi félmeztelen, reggel volt, épp ledobta a pizsamafelsőt. Van, akinek tetszik, mondta a férfi. A te korodban már többet kéne tisztálkodni, mondta a nő, a konyhában ültek, meleg volt, egésznap tűzte a konyhaablakot a nap. Nem vagyok büdös, mondta a férfi. A múltat nem lehet eltörölni, mondta a nő. Nem akarom, mondta a férfi. Persze vannak fiatal nők, mondta a nő, akik csonkacsaládban nőttek fel, s az apakomplexusuk ilyen öreg férfiak ágyába hajtja őket. Nem érdekelnek a fiatal nők, mondta a férfi. Meg mi lesz tíz év múlva, folytatta a nő. Nem tudom, mondta a férfi. Különben is csak a pénzed kell nekik, mondta a nő, ha nem lenne, leszarnának, ők aztán nem csinálnák végig veled azt, amit én végigcsináltam. Biztos nem, mondta a férfi, de mégsem tudott megmaradni az asszony mellett. A bántásokat egyre rosszabbul viselte, s már a jelentéktelen mondatoknak is túl nagy jelentőséget tulajdonított. Sok volt a bántás mondta egyszer és elment. Valójában másról volt szó. Az épp aktuális fiatal nő megfenyegette, hogy szakít vele, mert elege van már a titkolózásból, hogy a férfi nem vállalja fel őt, s ha szakítanak, akkor a férfi többet nem látja a gyereket, akit két hónapja hord a szíve alatt. Az lett, amit az asszony jósolt, egy újabb kötelék, gyerekekkel, meg feladatokkal, amit a férfi persze már nem bírt igazán erővel.
Az unalom, gondolta egyszer, az utcán ment, ismerős helyen, az új család a Balatonon volt. Hogy túl hosszú az élet, s nem lehet kibírni, hogy ugyanaz van mindig. Az asszonyhoz ment. Fáradt volt. Kérte, hogy segítsen valamit, a csap nem zárt rendesen. Megmaradtak egymásnak valamennyire. Az asszony nem szerette azokat a férfiakat, akik lehetőségként a válás után felmerültek. A férfi pedig beleunt ebbe az új kapcsolatba is, amelyik hivatalosan az aktuális házasság volt. Papírforma szerint már évek óta nem voltak egymáshoz tartozók, de valahol mégis. Azokat a fontos éveket, amelyek épp ilyenné, például egy új kapcsolatra alkalmassá tették a férfit, együtt élték le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése