Dear Jane

Kemény István: Dél

Átadom a korszakot. Működik.
Ezek a kulcsok. Rend van.
Ezek a kulcsfigurák. Ezek
az emberi roncsok. Ez az átlag.
Ezek az ifjak. Még érnek.
Dél van. Ezek a reggeli lapok.

Ez a hivatal. Ebédelni vannak.
Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen
nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.
Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek
a folyamatok. Leírhatók.
Elronthatatlanok. Ami elromlik -
így működött.

Ez itt a ragyogás. Így ragyog.
Ez itt a lebegés. Így lebeg.
Most beljebb megyünk. Így megyünk.
És itt a gépház. Ez titokzatos.

Kemény István: 999

1999 áprilisában, sok évvel azután, hogy a miniszterelnök búcsúlevelében hullarablónak nevezte saját nemzetét, lassú, fekete repülőgép tűnik fel Budapest fölött. Lassúbb, de nem feketébb minden eddiginél.
Trópusi tavasz. A délelőtti párákból gomolyfelhők állnak össze minden délutánra. A gép idegen gép, de a gomolyfelhőknél nem idegenebb.
Háború van. A külvilág egy közeli bokorban könnyít magán. Tudom, hogy a gép bombázóknak szállít üzemanyagot.
Tudom, hogy álmodom. Megpróbálok felébredni. Nagyra nyitom a szememet. Nem ébredek fel. El kell tehát aludni. De nem megy állva, és ilyen gyorsan. Nem próbálok semmit.
A repülő ezalatt kissé oldalra dől, mintha kanyarodna. Pedig nem kanyarodhat. Annyira lassú, ahogy repülni lehetetlen. Érzi ő is. Megáll, kissé oldalra dőlve. És úgy marad, mint minden.

Kemény István: Hajnal

1000 és 1 májusában
Mirákulum városában
hétköznapra virradóra,
mikor könnyen jár az óra,
a kocsmák is mind becsuktak,
esik, az is inkább nyugtat,
ekkor, mikor minden más nap
csöndben születik a másnap,
hírhedt ablakán kinézett,
s elámult az ördögérsek.

Felfigyelt a langyos égre,
kikönyökölt, nézte, nézte,
fönt a végső száz esőcsepp
hagyta el a párakincset,
felvetődő csillagérvek
délig szép időt ígértek,
s ahogy nézte, amit látott,
hallgatta a régi záport,
felfigyelt, hogy kedvet érez,
kedve volt az életéhez.

Tudta, ez a város itt van,
bár hallgat mint pont a síkban,
és a főtér sincs kövezve,
s vályogövvel van övezve,
hogy hajnaltól nagypiac lesz,
pedig csak egy pillanat lesz,
elmosolyodott a tájtól,
a holnapi szörnyű sártól.
Hagyni kéne az egészet,
gondolta az ördögérsek,
ám egyszersmind meglepődött,
hogy csak nevet, és nem ő dönt.
Hallotta, hogy harangoznak,
nem hallotta most hazugnak,
még az sem jutott eszébe,
hogy ő végülis miféle,
és hogy máskor köp vagy ásít,
mihelyt eljut önmagáig,
de most biztos volt magában
Mirákulum városában.

Ködre gondolt, egy kis köd lett,
többre gondolt, rögtön több lett,
kedve támadt elnevezni
azt, aminek neve ez mi?,
elnevezett egy-két dolgot,
látta, nem megy, tudta, nem baj...
föltenyerelt, nyomta puszta
könyökét az ablakdeszka,
és a szinte szörnyű csöndben
kukorékolt egyet majdnem.

Erre válasz jött, valódi:
későnfekvő, menj aludni!
koránkelő, te meg ébredj!
Egy perc! - szólt az ördögérsek,
közelebbre hallgatózott,
távolabbra hallgatózott,
visszafelé 1000 évre,
előre is 1000 évre,
s bólintott, ám nem legyintett,
úgy hagyott magunkra minket.

Mojito

Hozzávalók:

jégkockák,

3 rész fehér rum,

egy öntet Angostura,  

1 rész cukorszirup,

3 rész szódavíz,

lime,

mentaág (fodormenta).

Rakjuk a pohárba a mentalevelet és öntsük hozzá a cukorszirupot. Morzsoljuk el a pohár aljában a mentát. Facsarjuk bele fél lime levét, töltsük fel a poharat félig jéggel. Adjuk hozzá a rumot és az Angosturát. Tegyünk hozzá lime-szeleteket, töltsük fel szódával és keverjül el.

Borsmenta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A borsmenta (latinul Mentha × piperita L.): fűszer- és gyógynövény. Népies neve: borsos menta, angol menta, mithen menta.

A drogot a borsmenta – Mentha x piperita L., az ajakosak – Lamiaceae (Labiatae) családba tartozó növény virágzás előtt gyűjtött, szárított lomblevelei szolgáltatják.

A drogot adó levelek rövid nyelűek, lemezük lándzsa vagy nyújtott ellipszis alakú, fűrészes szélű, a levél csúcsa hegyes, válla lekerekített, erezete szárnyas, felszíne sötétzöld, fonáka világosabb zöld. Gyakran a levélerezet, vagy a levél egy része antociántól ibolyás színű. A drog mentolos szagú, íze először égető, majd hűsítő. A virágzáskor gyűjtött gyógynövény kellemetlen szagú a mentofurantartalom megnövekedése miatt.

Magyarországon ismert, elterjedt, mint teanövény (Menthae piperita folium), érdekes mentaízű levelek adják a fűszert. Használata igen egészséges, mert emésztési zavaroknál, felfúvódásnál, epegyulladásnál, menstruációs zavaroknál nagyon jó szolgálatot tesz. Hatás: görcsoldó, nyugtató, összehúzó.

Tartalomanyagok: illóolaj 0,5-4%-ban mentol, mentholészterekkel, menthonnal, menthofuránnal, jázmonnal, klorogénsavat tartalmaz. A drog további tartalmi anyagai: cserzőanyagok 6-12%-ban, flavonoidok, triterpének, keserű anyagok.

Szerb Antal: Budapesti kalauz - Marslakók számára (4)

ÚJ-LIPÓTVÁROS. Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt. A kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott az út jegén, felkelt és szégyelte magát. De azért szép volt és messzire ki lehetett sétálni, Újpest felé, amelyet csak a mesékből és félelmekből ismertem. Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión. Téli vasárnap az egész városrész hosszú fadarabokkal zarándokol a Svábhegy felé, otthon csak az elözvegyült borbély marad. Minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt. Két szoba hall az egész városnegyed, dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halavány életük egyetlen őszinte valóságát: hogy nincsen pénzük, senkinek.

MARGlTSZIGET. A keskeny parkban, hol jobbra is, balra is láthatja felcsillanni olykor a Dunát, a mulandóság folyamát, a szinte már túlságosan szép virágágyak között, az alsó és a felső vendéglők között, itt szoktunk gyermekek lenni és itt szoktunk megöregedni. Itt öregedett meg a pestiek legnagyobb költője, Arany János is. Ő ugyan nem szerette Pestet, visszavágyódott a falujába, mint egy nagy indián törzsfőnök, és keserű volt:

Szülőföldem, Szalonta,

Nem szült engem szalonba':

Azért vágyom naponta

Kunyhóba és vadonba.

De a pestiek annál jobban szerették és szeretik ma is. Benne megtisztulva látják a saját életformájukat. Arany János is józan volt és dolgos, ő is szerette a pénzt és hogyha békében hagyják, mint a pestiek. Uram, ne higgyen az ujságíróknak. A pesti ember becsületes és megbízható, és Arany János a költője, a leglelkiismeretesebb magyar költő.

Ezek az ő tölgyei. Itt üldögélt, kapcsos könyvével a kezében, és írta belé az Őszikéket. Ez a két kosfejű valami itt a tölgyektől jobbra és balra, műemléktől szokatlan lényegszerűséggel fejezi ki Arany hőskölteményeinek ősi, belső erdőzúgását. Azt hiszem, a nagyszentmiklósi hunn lelet darabjain találták ezeket a kosfejű motivumokat. Ez nem utólagos mithológia, Uram, ez igazi, mint a bölény az Állatkertben.

Még ezt hallgassa meg kérem, ezt a pár sort, hogyan írt Arany János a szigetről és önmagáról és a mulandóságról, amely itt kétoldalt folyik:

A négy fűz elárvult sarjai tán élnek

Ma is, oltalmában fej'delmi személynek,

Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,

Beszövé nagy multját virányos jövővel.

S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje

Éneke utolját ott elzengicsélje,

Azután hallgatva ott várja halálát,

De kövessük Toldit és a rege szálát.

Agg fülemile!

UJPEST. Romantika szempontjából a várrom után mindjárt a kazánház következik. Ó a nagy gépek, ezek a tanulékony szörnyetegek! Hogyan kapkodnak ezer fényes karjukkal, csápjukkal, hogy ordítanak, hogy toporzékolnak, hogy dorombolnak elégedetten olykor, hogy okádják magukból a füstöt, az árut, az olajat. Hol kezdődik az élet, Uram? Nem százszor elevenebb egy nagy gép, mint egy idősebb asszony? A szakmunkások szeme komoly, parancsoló. Ők idomítják ezeket a szörnyeket - ha nem vigyáznának, a gépek kirohannának a körutakra és felfalnák csenevész gazdáikat.

Tizenkettőkor megszólalnak a szirénák. A gyár előtti tér tarka és vidám, kissé falusias is. Teniszcipős munkáslányok összefogózkodva sétálnak el a munkások előtt, akik felvillannak szalonnájukból. Mennyi szép van a munkáslányok közt, és milyen titokzatosak! Az egyszerűség rettentő titkát őrzik, lelkük az atom, amelyet nem tudok szellemes szavakkal szétbombázni. Félek tőlük és vágyódó éjszakákon nagy, nem-szép kezükre gondolok. A túlsó part... Buda a túlsó part, de az igazi túlsóság mégis Újpest.

*

És most Isten vele, kedves kartárs. Látom, már az óráját nézi, haza kell mennie. Tiszta téli éjszaka van, Budapest felett fehéren izzanak közös ismerőseink, a csillagok. Ne felejtse el, hogy a Lant mellett egy kicsit balra kell térni, és adja át üdvözletemet a Kis Medvének. Remélem, jó utazása lesz a világűrön keresztül. Isten Magával.

Szerb Antal: Budapesti kalauz - Marslakók számára (3)

HALÁSZBÁSTYA. Giccs, de gyönyörű. Az erkélyen fogadhatja, Uram, a nép akklamációját. Széles lépcsőin nagy lassan lesétálhat a hölggyel, azt kell mondania, hogy a hölgy a királynő, uszályát harminc apród hozza rajvonalban. Ajánlom, hogy részesítse előnyben az olyan hölgyeket, akik szeretik az ilyesmit. De tartózkodjék a Jezsuita-lépcsőtől. Egyszer egy ősöm, ékszerész, elindult fel a Várba, hogy gyémántokat adjon el egy grófnak, és azóta sem jött haza. Meg vagyok győződve, hogy a Jezsuita-lépcsőn ölték meg.

VÁR, TÁRNOK-UTCA. Szélesen és nyugodtan ül itt, csak egy emelettel, de vagy hat házhelyen, az Esterházy-palota. Belseje: diákkori emlék. Mérhetetlen számú terem. A bútorokon huzatok, de ha valamelyiken nincs huzat, sírnivalóan egyszerű és szép empire-darab. A kis herceg saját szobája kisebb, mint az enyém. Fényképek a kismartoni kastélyról, kedvenc horgászó-eszközök, az egész palota szőke, bölcs és melankólikus. A múlt századi Esterházyak kiduhajkodtak minden duhajságot, agyonlőttek minden értékes versenylovat, mithosszá lettek távol angol tudatokban. Az utód már csak csendes fejcsóválással csodálkozik ősein. Körül a várbeli utcákat is örökös szőke előkelő bánatba burkolja a lemenő nap. Uram, ne csapkodjon úgy a turistacipővel, legyen szíves. Az ablakok mögött öreg komornyikok emlékeznek Ferenc József vadászataira.

MÁTYÁS-TEMPLOM. Valamikor nagy hegyes tornya volt. De így sokkal szebb, csonkán és építőállványokkal, sokkal stílusosabb. Ha megnéz, Uram, egy középkori városképet, a katedrális tornya mindig éppen épül. A kész torony modern és parvenű dolog.

KAPISZTRÁN-TÉR, HELYŐRSÉGI TEMPLOM. Az éktelenül nagy épületen semmi dísz, semmi mosoly, semmi lágyabb gesztus, itt áll, mint a századok. A Westminster Abbey nagyobb, de mellette nem lesz ilyen kicsi az ember. Az ember behúzza a nyakát az üres és kietlen téren, mintha egy puritán Isten átka permeteznék le a toronyból. Körötte hallgató szörnyű kaszárnyák, "ó mennyi vérrel emlékezők". A várbástya rondelláján döglött ágyúk, csatakígyók, csatabékák, merednek békés hegyek felé. Vessen keresztet és meneküljön.

VÉRMEZŐ. A város gyönyörű fényűzése, egy ekkora tér kihasználatlanul a város közepén, mögötte fínom és gúnyos bánatával a Karátsonyi-palota. Ilyen nagyúri gesztust csak Londonban látni. De azért már ő sem a régi. Ifjúkoromban a sarkán egy tábla állt a következő felírással: "A rézsüke bántalmazása szigorúan tilos". Hová lett ifjúságom kedves rézsükéje?

PASARÉT. Pasáról szó sincs. Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú lilliputit és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak. Kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjeit dícsérgetik. Olyanok, mint az emberek.

ÓBUDA. Valamikor itt lakott Izrael tizenkét törzse, a csontos Zabulonfiak és Naftali vérszegény, elefántcsontszínű ivadékai és a többiek. Itt előszobáztak, mert a németek nem engedték be őket Pestre s Budára. Azóta már beköltöztek Pestre, az Orczy-házba és máshová, sőt a legutóbbi években, vándor hajlamaikat követve, Pestről Budára költöztek. Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős, elvadult, gyönyörű pálvölgyi temető. Óbudán nem maradt zsidó, Óbudán csak Halász Gábor lakik, a remetelelkű esszé-író.

BATTHYÁNYI-TÉR, SZENT ANNA TEMPLOMA. A választottak édes titka. Elmegyünk mellette és cinkosan összemosolygunk: mi tudjuk, hogy ez a legszebb épület a Városban. Tornyán a Habsburg retek, amely Spanyolországban, Burgundiában, Ausztriában és itt egyazon formanyelven dícséri az Urat, áhítatos királyok Istenét. Pár év múlva már mindenki fogja tudni a titkot és mi kénytelenek leszünk valami más épületet tisztelni. Talán a pasaréti templomot, amely addigra már régimódibb lesz, mint a Szent Anna temploma.

JÓZSEFVÁROS. Az egész városrész albérletbe kiadó. Az albérlők a jövendő Magyarország. Orvostanhallgatók a klinikákról, fínomelméjű bölcsészek, a Városi Könyvtár tisztviselői. Esténkint borral locsolgatják meggyulladni készülő agyukat, az Adria Hajóban, ahol nagyobb és spontánabb a lárma, sűrűbb a füst és kedvesebb a készpénzért kapható szerelem, mint a Montparnasse-on. Az albérlők idővel mind ismert emberek lesznek. De kicsodák a főbérlők, senki sem tudja megállapítani. Hol volt az a sok férfi, aki után ez a rengeteg özvegy és árva maradt? A főbérlő kijön az Ön csöngetésére, a fején valami olyan háló van, mint apám korában a bajuszkötő, és szidja a jelenlegi albérlőt, aki még mindig nem kelt fel. A főbérlő minden testrésze idővel füllé alakult, magánélete nincs, teljesen felolvad albérlője megfigyelésében, aminthogy őseiről is mind lemondott, kiakasztotta őket a főbérlő szobájába, a papírvirágok fölé és a kitömött kőszáli tyúk alá.

És Ön mégis valami misztériumot fog sejteni, amint karácsony előtt magányosan baktat a józsefvárosi utcák homályán, nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a főbérlő, befőttes üvegei közt, valami receptet őriz, az életnek valami abszolút rendjét, amely csak a Józsefvárosokban nyílhat virággá, szőke lányok formájában, itt és az egész világon.

A VÁSÁRCSARNOK MÖGÖTT. Méltóztassék nem terjeszteni. Erről a quartierről senki sem tud, csak én. Alkonyatkor hirtelen Párizzsá alakul. Kicsi, de piszkos kávéházak, boltok, melyekből izgalmas gyümölcs-, főzelék- és hússzag árad, különös, figurának megjátszott emberek; mögöttük egy elhanyagolt folyópart, mint a Szajna és rájukvilágít a Citadella, mint az Eiffel-torony. Ön éjszaka átmegy a téren a Vásárcsarnok mögött, és egyszerre jobbra és balra felébrednek a tyúkok, száz tyúk, ezer tyúk, és lármázni kezdenek. "Itt nem szabad állomásozni, kérem", mondja egy késői rendőr egy magányos teherautónak. "Leállt a motor", feleli bűntudatosan egy apacs. "Nyavalyát, kérem", mondja a rendőr. És órák hosszat veszekednek az éjszakában, mint a párisiak.

Itt lakik az elmúlt, az elveszített szerelem. A Lónyai-utca meredek kanyonjában, a Köztelek-utca tengerfenéki magányában ütheti bottal a nyomát. A Kálvin-tér mintha azért nőtt volna olyan nagyra, hogy órákon át várhasson, mint régen, valakire, aki már nem jön erre soha.

Szerb Antal: Budapesti kalauz - Marslakók számára (2)

GELLÉRTHEGY. Ajánlatos koratavasszal, vasárnap délután. A Gellérthegy tetején egy rom épült, a Citadella. Kicsi lőrésszerű nyílások láthatók a falon, időnként egy ló dugja ki rajtuk a fejét. A Citadella mögött van egy síkság. Ide szokott felzarándokolni a környékről a vasárnapi nép és katonaság. Ez a nép és katonaság hajszálnyira olyan, mint amilyent St. Cloudban lehet látni az évnek és a hétnek ugyanezen a szakán, és valószínűleg minden nagy és esetleg kisebb város szomszédságában. Mert a nép és katonaság mindenütt egyforma. Különbségek csak a legmagasabb szinteken észlelhetők. A baka mindenütt baka. De Hölderlin nem azonos Vörösmartyval.

De nem erről akarok beszélni. Inkább nézze, Uram, a helyzetet. A Gellérthegy tetején a nép és katonaság egy sajátos társasjátékot játszik, amelynek az eredete visszanyúlik a legködösebb folklorisztikus időkbe, amikor a Gellérthegyen még boszorkányok alkottak rézmetszetszerű csoportképeket. Senki sem tudja, ki hozta be ezt a játékot és ki szervezi azóta; minden tavaszi vasárnap csak itt van. Az emberek körbe állnak párosával, úgy értem, egy férfi és egy nő. A kör belsejében pedig egyéb párok sétálnak fel és alá. Időnkint a kör közepéből egy pár odaáll egy párhoz, amely a kör szélén áll. A körbeli férfi megkérdi a szélről álló férfit: "Szereted a párod?". Ha a férfi azt mondja, igen, továbbmennek. Ha azt mondja, nem, kicserélik a nőt. Így folytatják napestig. Mire sötét lesz, minden Tristan megtalálja Izoldáját, hogy finoman fejezzem ki magam. Hogy azután mi történik, még nem sikerült kiderítenem.

TABÁN. Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.

Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.

De nem specializálom magam ifjúságilag egy városrészhez, mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes.

A BUDAI PARTON inkább késő tavaszi délutánokon ajánlatos sétálni, a gesztenyefákra való tekintettel. Ez a Dunapart kissé ijedten húzódik meg a két hegy alatt, tulajdonképpen alig van. Kutyákat szoktak erre sétáltatni, és egyszer láttam egy öreg házaspárt, az úron szürke zsakett volt és szürke keménykalap. Ha nagyokat szeret sétálni, inkább az alsó rakparton menjen végig a Ferenc József-hídtól a Margithídig. Ez a világrész nem nélkülöz bizonyos tengerészeti hangulatot és mindenféle itt rekedt életformákkal lehet találkozni. Ültem itt már például felfordított csolnakon, mint egy hajós, és néha kis lépcsőkön le lehet menni és üldögélni közvetlenül a víz fölött, mint Velencében és számolni a parti lámpák fénycsíkjait a Dunán. Uram, Ön nem is képzeli, mily gazdag ez a város lehetőségekben.

A DUNA, A KÖLTŐK ÉS A MULANDÓSÁG. Régi költőink kicsire nem néztek, a részletek iránt általában nem volt érzékük, az erdőtől nem látták meg a fákat. Pest s Budán általában nem énekeltek meg mást, mint a Gellérthegyet és a Rákost, az ősök dicső terét. Már a borongó Ányos Pál is így írt bizonyos Kreskay Imréhez, akiről egyebet nem tudok:

Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S külgyünk egy bús hangot Rákos mezejére.

Mert akkoriban a költőknek ilyen jó hangjuk volt.
De legfőképpen, igen helyesen, a Dunában ismerték fel a pesti táj éltető középpontját. Gvadányi, történelmünk legrokonszenvesebb tábornoka is felujjongott, amikor meglátta:

Duna! oh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.

A vizákat talán el is hagyhatta volna.
A Duna igen régi folyó és előreláthatólag még igen sokáig fog folyni, viszont a költők életét többé-kevésbé rövidre mérték parcai kezek, talán ezért jutott eszükbe a Dunáról a mulandóság. Így Virág Benedeknek is, az említett tabáni szent öregnek, aki többször megénekelte a Dunát, sőt egyszer ódai hevében azt is ráfogta, hogy visszafelé folyik, és egyszer csaknem nagy költő lett, amikor ránézett és így szólt:

Én gyakran lemegyek, hogy lássam, mint viszi hátán
A Duna ezt a vén s már régen erőtelen évet,
Ah vigye s a tenger mély örvényébe temesse!

A kép, melyet Virág Benedek itt érint, úgy látszik, sokáig lebegett megváltatlanul a Duna habjai fölött, míg végre eljött Vörösmarty, a magyar szavak csodálatos felszabadítója, és néhány Gellérthegy-súlyú sorban megadta a Dunának és a pesti tájnak többé soha el nem rabolható halálos méltóságát:

A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,
Harsog az országos Duna, tétova felszedi őket
S a folyamok vizeit s iszonyúra nevelkedik árja.
Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség,
Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő
Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.

VÁRKERT. Felmehetünk siklón is, bár fölösleges, minthogy mi gondolatban utazunk. A turultól nem kell megijedni, nem bántott még soha senkit. Komoly madár díszmagyarban, kissé előrehajlik, mint a tüzes parlamenti szónokok. Őrzi a Várkertet. Mikor kicsi voltam, vasárnap délelőtt be lehetett menni a Várkertbe. Ilyenkor mindig meg voltam rendülve, úgy éreztem, a király lát vendégül bennünket, gyermekeit. Azután, az ország két szörnyű, apokaliptikus hónapjában, kiírták a kapura: Minden a miénk. Vagyis hogy semmi senkié. Nagy harmincad volt a város, ebek számára. De ez ma már mindegy. Az egyetlen jó az volt, hogy be lehetett menni a Várkertbe, a nap bármely szakában. Be is mentünk, ott is voltunk egész nap. Itt nem volt szociális termelés, a fák termeltek, szigorúan individuális alapon, nádori emlékű jóillatokat.

Ide vártam a Próféta eljövetelét. (Mondom, apokaliptikus idők voltak, és sokért nem adnám, hogy megéltem őket.) Úgy képzeltem, egyszercsak megindulunk lefelé, kéz a kézben, mint a gyermekek, lánc-lánc-eszterláncot énekelve, de ez a dal a megoldás dala lesz. Az erkélyeken állni fognak a nők és zokognak, frissen porolt szőnyegeket göngyölítve le, a Lánchíd oroszlánjai juhászkodva jönnek elénk, a pesti Dunapart egy nagy zenekar, a Parlament és a hajók maguktól nőnek kicsi zászlókat, a körutak felől telt tőgyű tehéncsordák közelednek, szarvuk közt felírás: Békesség az embereknek.

VÁR, BÁSTYASÉTÁNY. Csodálatos, ez még megmaradt. Pedig ezt is lebonthatták volna, mint a Tabánt, mert ez is szép. Nagyon szép az egész Vár. A Bástyasétányon tábornokok sétálnak és valamikor az ő oldalukon elmélte ki az alapelveket széles kalapja alatt ifjúságunk nagy mestere, Pauler Ákos. Azóta már fiatal angyaloknak mondja: Veszem például ezt a csillagot. Amikor kedvenc szavát kimondja: "úgy-e", rábólintanak a mennyei karok és rendek. Az alapelveket már elfelejtettük, a tábornokok megmaradtak, és a kilátás a budai hegyek zengő amphitheátruma felé.

A szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja. Talán a tábornokok ihletik a tudatalatti rétegeket, hogy a hazának katona kell. Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára, Uram, és lent kézlegyintve kongott a Krisztina-templom bölcs harangja.

Szerb Antal: Budapesti kalauz - Marslakók számára (1)

A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost.

Uram, igen tisztelt Idegen, mindenekelőtt arra kell nyomatékosan kérnem, ne hallgasson az ujságírókra és a jeles megfigyelő tehetségekre, akik azt fogják Önnek mondani, hogy a pesti ember ilyen meg olyan. A pesti ember, akiről ők beszélnek, éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Marslakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban? Párisban csak az emberek utálatosak és érdektelenek. Én a várossal akarom Önt megismertetni, azt hiszem, a házak az igazán lényegesek. De talán nem is a házak: az utcák egymásrahajló erotikája, melyben néha erő fejeződik ki és olykor grácia, a forgalmak hőfoka talán, a közterek és a szobrok éghajlati viszonyai, az autóbusz-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi. Hisz Ön ért engem.

LÁNCHÍD. Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:

Hullám alá ott künn magot temettek,

Melyből - dacos habok piruljatok! -

Maholnap hajh a szellem fegyverének

Nagy győzedelmi íve kelni fog!

Nyakát a' vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg 's büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.

A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.

A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.

A DUNAPARTOK. A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párisban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.

A pesti partra nem ajánlatos napsütésben menni. Nem vagyok biztos az ízlésében, de azt hiszem, nem az Ön esete, ami ott olyankor látható. Ez a part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta, kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató titokzatos lépésekkel, a rendházból el, az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Névnapokon a portás felgurít egy hordó sört a refektóriumba és szelíd szerzetesi tréfák között megisszák, tudományos és pedagógiai kérdésekről társalogva. Sajnálom, hogy nem mutathatom meg Önnek a régi piarista épületet, a Grassalkovich-palotát, kecses erkélyével, és a hozzácsatolt jellegtelen, de régi épülettömböket. Nélkülük a város egy kicsit foghíjas most a Görög Templom és a belvárosi Plébánia-Templom között. Valamikor ez volt a leginkább XVIII. századi sarok. Az ember várta, hogy a rácok a vontatóhajókkal egyszer mégis áttörik a villamos sáncait, és kikötnek, úgy, mint régen, mikor a Dunaparton még Ürményi, a hétszemélynök, áztatta a vízbe fájós lábait és diskurálgatott a bókoló Kazinczyval.

BELVÁROSI UTCARÉSZLET. De megmaradt a Galamb-utca és mellette a Krist-féle ház meg a Görög Udvar. A Krist-féle ház mélyen van, nálunk minél régibb egy ház, annál mélyebb a szintje. Úgy látszik, igaza volt Madáchnak: a por emelkedik, pár ezredév gúláidat ledönti, a korzón már csak a sakál üvölt, az automobilok ott fognak közlekedni, ahol most a harmadik emelet van.

A Galamb-utcát érthetetlen módon itt felejtették a város közepében, a két korzó közt, úgy, ahogy itt maradt Mária Terézia korából. Szobáiba kétszáz éve nem süt a nap, csak őszöregek tipegnek az utcán, nem is tudom, laknak-e a zsalugáterek mögött, vagy csak emlékeznek. A Görög Udvarban tudom, hogy laknak. Nagyszakállú pópa is van ott, sok gyermekkel, és görögök, azt mondják, igazi görögök, akik egyházközségi gyűléseken még most is Hellász nyelvén rágalmazzák egymást.

Falusi randevú

David B. Walkley: A Country Romance
http://www.1st-art-gallery.com/David-B.-Walkley/A-Country-Romance.html

Robert Burns: John Anderson, szivem, John

John Anderson, szivem, John

kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem.

Szabó Lőrinc fordítása

Robert Burns: Falusi randevú

Van itt valaki? Ki kopog? -
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki nem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz? -
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen -
Titok lesz, mondta Findlay.

Szabó Lőrinc fordítása

Robert Burns: Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa uram;
férfi ágyában engem
a hideg rázna, uram.

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnénk, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmult már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram.
Hogy én egy ágyban önnel?
Jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár;
idősebb leszek már, uram.

Kormos István fordítása

Robert Burns

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Robert Burns (1759. január 25. – 1796. július 21.) skót költő, dalszerző.

Skócia nemzeti költőjének tartják. Ő a Scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt.

A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Halála után a liberalizmus és a szocializmus alapjait letevők számára is inspirációt jelentettek írásai.

Szabadkőműves volt.

1786-ban jelent meg az elismerést hozó Versek, nagyobbrészt skót népnyelven című kötete. Több száz új dalt írt, valamint régi skót népdalokat formált újjá. Költészete erőteljesen önéletrajzi jellegű, környezetének spontán eseményei mind gazdag, lírai nyelven szólalnak meg (Az árpaföldön; Egy egérhez; Nyugati szél; A vidám koldusok). Költői önarcképének versei a Földmíves volt az apám, Egy dalnok sírfelirata. Burns a parasztköltő, a skótok legnagyobb nemzeti költője. Költészetének központi műfaja a dal (John Anderson, szívem John; Haj-hajdanán).

Stand By Me

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Stephen King: Állj ki mellettem!

Stanislaw Lem: Éden

Fülszöveg: Stanislaw Lem utópiája - és egyben antiutópiája - modern robinzonád. Hősei hajótörést szenvednek egy idegen bolygón. felderítik a környezetet, különböző értelmes és kevésbé értelmes lények tevékenységét. Meglepő kísérőjelenségekre figyelnek föl: tömrgsírok, az értelmes lényeken folytatott biológiai kísélletek selejtes egyedei, szabadjára engedett kibernetikai önszabályozó rendszerek... Amikor közvetlen érintkezésbe kerülnek az ellenséges "bennszülöttekkel", fokozatosan rájönnek, hogy egy nagyon is különös, de a maga belső logokája szerint kegyetlenül ésszerű társadalmi berendezkedés nyomára bukkantak. Keserű, szkeptikus pamflet ez a regény a technikai civilizáció és a politikai manipuláció várható következményeiről, amelyek óhatatlanul bekövetkeznek, amennyiben...

Twin Peaks

Háy János: Egymáshoz tartozók

Ha volna isten, s volna arra ideje, hogy rápillantson a budapesti házasságokra, a szégyentől lángra lobbanna az arcbőre, ha volna neki arcbőre és nem levegőből lenne, mint a legtöbb szellem. Persze a felelősséget rögtön áthárítaná, hisz a házasság nem része von haus aus a nagy műnek. Az ember találta ki magának, mert azt gondolta, jó. Ha javítani kell, neki kell megjavítani. Hogy hol rontja el, ő honnét tudná, egy isten van, mit tudhatna ő a párkapcsolatokról, meg különben is az égi messzeségből se jónak, se rossznak nem látszik semmi, csak annak, ami: ez például házasságnak. De az ember közelről látja, hisz benne van álló nap, s ha akarna sem tudna messzebb lépni, mint a rosszul-látó a lábjegyzetet, egészen a szeméhez emeli a sorsát.

A szerelem, az még biztosan jó volt, hogy legyen gyerek, azt is mindketten akarták, hogy ehhez kell a kötés, örültek neki, hisz szerették volna, ha mindenki látja, ők összetartoznak. Évre év zuhant, olyanok voltak, mint mindenki: nem vették észre, mikor jött az az este, oly észrevétlen volt, lopózott, mint a sunyi rókák. Az az este, amikor érdemes lett volna, ha nem is az égig, legalább a szomszédba átugrani, s belehallgatni, mi történik otthon. Mért mész el, mért nincs vacsora, mért iszol, mért én mosogassak, mért nem vettél mosogatógépet, mért nem mosod ki a kádat, mért fogyott el a pénz, mért nem keresel többet. A szomszéd felhangosította a tévét, hogy ne hallja, nyugdíjas volt, egyszer az életében ezt már végigcsinálta, nem akart rá emlékezni. A gyerekek csak ültek megszeppenve, a kisebb odabújt a nagyobbhoz, s így nézték rettegve, amit anya és apa csinál, a harcot, amiben végül mindenki alul marad, de legalul a gyerekek.

Ennek így nincs értelme – mondta egyszer a férfi szokatlanul nyugodt hangon, mintha előre kigondolta volna a mondatokat. Már mióta készül rá, gondolta a nő, pedig nem. Egyedül vagyok, mondta. Nekem sem könnyű, mondta az asszony, de a férfi nem engedte, hogy elmondja, mi nehéz. Nem figyelsz rám, mondta. Amennyit lehet a gyerekek mellett, mondta az asszony. És az esték is. Hányszor mondtad, hogy nem. Mert nekem annyiszor nem jó, mondta az asszony. A végén már kevésszer akartam és az is sok lett. Biztos, mert beteg volt valamelyik gyerek. Mindig a gyerekekkel jössz. Nem szeretsz, mondta a férfi, és sohasem szerettél, csak én voltam épp ott az aktuális időben. Szeretlek, mondta az asszony, csak nem vetted észre. Hogy vettem volna észre, amikor nem mutattad. Akkor az asszonynak eleredtek a könnyei, megrémült, hogy apa nélkül maradnak a gyerekek, sírt, hogy milyen hülye volt, hogy nem mutatta ki, csak ő azt gondolta, ez magától értetődik, nem kell mondogatni, meg hogy ami egyszer megköttetett, ráadásul az övéké az égben is, hisz templomban volt az esküvő, az már úgy marad örökre, nem gondolta, hogy ezzel még dolga van.

A tényleges szakítás csak évek múlva történt. Addig próbálkoztak. Házasságmegújító utazások, hogy új élményekkel legyenek gazdagabbak, külső kapcsolatok, titkos viszonyok, hogy házon kívül korrigálják az otthoni hiánygazdálkodást. Az idő fogyott, ők lassan gömbölyödtek. Az öregedés nem használt elsősorban az asszonynak, hisz előbb romosodott, vagy csak társadalmi konvenció, de a férfi még férfi maradt, akkor is, amikor az asszonyra inkább azt mondták, csak volt nő, s valóban csak volt, hisz a biológiai órája etekintetben épp lejárt. A férfi úgy érezte, most van a legjobb korban, az asszony meg csak vergődött a sorsában. A gyerekek már rá se pillantanak, élik a maguk életét és ez így van rendben, ha néha ajánlkozik, hogy segítség, akkor csak azt mondják, majd szólunk, ha kell, de nem szólnak. Annyira egyértelmű volt minden – mondta egyszer a barátnőjének, aki persze szintén ezzel a problémával küzdött -, amikor a gyerekek… Egy mama. Mindenki tudta, hogy ki vagyok, és mért vagyok. A barátnő kicsit előbbre járt a probléma megoldásában, kórus, torna, néha egy-egy életmódjavító előadás a keleti filozófiáról. Most is épp onnan jött. Próbálta átadni a hirtelen felszedett tudást. Elmélyülés magunkban, a belső mag feltörése, ilyeneket mondott, de az asszony nem reagált rá. Hazament. Várta a férfit, hogy jöjjön. És jött és látta, hogy ez a férfi mennyire férfi lett. Nézte, s ösztönösen belemart ebbe az öntudatos létbe, amiből mellesleg ő is élt, amit látva a saját sorsa még esendőbbnek tűnt. Úgy érezte, igazságot tesz, ha a férfi öntudatát megtépázza. Úszógumi, mondta, mikor a férfi félmeztelen, reggel volt, épp ledobta a pizsamafelsőt. Van, akinek tetszik, mondta a férfi. A te korodban már többet kéne tisztálkodni, mondta a nő, a konyhában ültek, meleg volt, egésznap tűzte a konyhaablakot a nap. Nem vagyok büdös, mondta a férfi. A múltat nem lehet eltörölni, mondta a nő. Nem akarom, mondta a férfi. Persze vannak fiatal nők, mondta a nő, akik csonkacsaládban nőttek fel, s az apakomplexusuk ilyen öreg férfiak ágyába hajtja őket. Nem érdekelnek a fiatal nők, mondta a férfi. Meg mi lesz tíz év múlva, folytatta a nő. Nem tudom, mondta a férfi. Különben is csak a pénzed kell nekik, mondta a nő, ha nem lenne, leszarnának, ők aztán nem csinálnák végig veled azt, amit én végigcsináltam. Biztos nem, mondta a férfi, de mégsem tudott megmaradni az asszony mellett. A bántásokat egyre rosszabbul viselte, s már a jelentéktelen mondatoknak is túl nagy jelentőséget tulajdonított. Sok volt a bántás mondta egyszer és elment. Valójában másról volt szó. Az épp aktuális fiatal nő megfenyegette, hogy szakít vele, mert elege van már a titkolózásból, hogy a férfi nem vállalja fel őt, s ha szakítanak, akkor a férfi többet nem látja a gyereket, akit két hónapja hord a szíve alatt. Az lett, amit az asszony jósolt, egy újabb kötelék, gyerekekkel, meg feladatokkal, amit a férfi persze már nem bírt igazán erővel.

Az unalom, gondolta egyszer, az utcán ment, ismerős helyen, az új család a Balatonon volt. Hogy túl hosszú az élet, s nem lehet kibírni, hogy ugyanaz van mindig. Az asszonyhoz ment. Fáradt volt. Kérte, hogy segítsen valamit, a csap nem zárt rendesen. Megmaradtak egymásnak valamennyire. Az asszony nem szerette azokat a férfiakat, akik lehetőségként a válás után felmerültek. A férfi pedig beleunt ebbe az új kapcsolatba is, amelyik hivatalosan az aktuális házasság volt. Papírforma szerint már évek óta nem voltak egymáshoz tartozók, de valahol mégis. Azokat a fontos éveket, amelyek épp ilyenné, például egy új kapcsolatra alkalmassá tették a férfit, együtt élték le.