Találkozás Lénárddal Rómában
E bizonytalanság, változatosság némileg jelképezi sorsának kanyarulatait. Budapesten született, Bécsben diplomázott, az Anschluss után Olaszországba telepedett át, a háború alatt kapcsolatban állt az ellenállással, aztán Brazíliába vándorolt ki, közben az USA-ban egyetemi tanár, túl hosszú, kacskaringós história, majd később folytatom. Akkoriban, ismétlem, akadémiánk háziorvosa, bár többünk szerint a gyógyítás kevéssé érdekelte - vagy talán nem hitt benne igazán -, annál inkább az irodalom és más efféle lom. Alkalmi betegeivel, gyöngélkedőkkel, Weöresékkel, Déryékkel vagy velünk kezelés címen kitátott szánkba pillantott unottan, nyelvünket kiöltette, megkopogtatta hátunkat, szórakozottan firkantott valami receptet, majd gyorsan metrikai, prozódiai, filológiai, mitológiai és hasonló témákra váltott.
Sokat nem kereshetett, csupán avval jutott néha pénzhez, esetenként talán száz dollárhoz, ha olyasmi adódott, hogy a légi harcokban lezuhant és helyben elföldelt amerikai pilóták exhumálásánál szakértőként asszisztálhatott. Ezt se magára költötte; minket, barátait vendégelt meg lakásán a Via del Babuinón, vagyis Pávián utcában - a szemközti angol imaháznál (mert ott az is van) elhelyezett sikerületlen, csakugyan némileg majomszerű, torz férfiszoborról keresztelték el így a gunyoros Mars mezei polgárok. Felesége, a tősgyökeres arisztokrata származású Andrietta kifogyhatatlanul ötletes háziasszony: rendesen abbacchio, ropogós-pirosra kisült fiatal bárány a fő fogás (Ági a világért se kóstolt volna bele, csöndben, ügyesen széttologatta a falatokat tányérján, vagy óvatosan az enyémre csempészte), meg természetesen az elmaradhatatlan tésztaféleségek, parmezános és szugóval (paradicsomos, fűszeres, húsvagdalékos. vérvörös szósszal) leöntött pasták s egyéb rejtélyes brokkolis, karfiolos, padlizsános, zöldbabos-borsós, zsályás, szarvasgombás előételek, saláták, mártások, majd torták, fagylaltok, pudingok, édességek, gazdag választékú sajttál, gyümölcsök, tejszínhabos eszpresszó, no és az italok, a kötelező nyitány aperitifek, kísérő frascati száraz borok, végezetül a lakomát ünnepélyesen berekesztő grappa gabonapálinka, avagy az emésztést elősegítő digesztív gyomorkeserű. Közben persze more patrio szüntelen csevely, tréfás tósztok, játékok, heccelődés, fecsegés.
[...]
Lénárd ahhoz a szakbarbárosult korunkban már-már kihaló állatfajtához tartozott, melyet polihisztornak, egyetemes tudásúnak neveztek. vagy ami Wagner eszménye volt, a Gesamtkunstwerk, hogy az opera szövegétől és muzsikájától a rendezésig, színpadi megoldásáig, díszletig, jelmezekig s persze a vezénylésig mindent ő maga csinál, vállal... Én köznapibban csak úgy mondanám: humanista.
Mégpedig e meghatározás kettős vonatkozásában, tehát a klasszikus kultúra., hagyományok őrzője, a humaniórák, azaz a nyelvek, filozófia, történelem és hasonló diszciplínák kedvelője, ápolója, művészetek gyakorlója, s annyiban is, hogy felvilágosult, emberbarát, türelmes, figyelmes, megértő, mások gondjait átérző, segítőkész, nyitott és befogadó. Ennek megfelelően bámulatosan sokoldalú, orvosi hivatása, praxisa mellett kitűnően zongorázott, még orgonázni is eljárt a szomszédos templomokba, profi szinten otthonos a zeneelméletben, azonkívül tíz-tizenkét nyelven beszélt, olvasott, írt és fordított oda-vissza, könyveit saját tusrajzaival illusztrálta; megajándékozott önköltségen kiadott német verseivel. Ezeket Thomas Mann-nak is elküldte, a címzett meleg hangú levélben köszönte meg, bekeretezve az ebédlő falán lógott, jellegzetes udvariasan veretes stílusában, még ama kitétele is dereng, hogy "besonders die ilyen és ilyen című tief ergreifende Elegie wird mir immer in Erinnerung bleiben". Hozzá a szakácskodás is szórakozása, hobbija, szenvedélye, szintén ínyenc mesterfokon - mármint, láttuk. ha éppen jutott rá fedezete -, azokat a bizonyos fejedelmi lakomákat jobbára ő főzte-sütötte: mennyi sok szép estét eltöltöttünk náluk a Via del Babuino 48. negyedik emeletén!
Ejtettem korábban szót e hasábokon Lénárd doktorról, azóta itthon is jól ismerik, akkor még senki. Nevét illetően zavarban vagyok, első nálunk megjelent könyvét Völgy a világ végén, 1967, még Alexander Lenard-ként jegyezte, ugyanígy németül és latinul (!) írt munkáit, a 69-ben idehaza kiadott két művének Lénárd A. Sándor a szerzője, legfrissebbnek, A római konyha, 1986, melynek címlapján palacsintasütőt tartó színes képe is látható, Lénárd Sándor, a Magyar Életrajzi Lexikon kiegészítő kötetében viszont hátul is ékezettel, Lénárd Sándor címszó alatt szerepel. Az időtt, mint a Collegium Hungaricum orvosa, hivatalosan Dottore Alessandro Lenard, nekünk persze csak Sanyi, Sándor.
Cur ursus clamat?