Mondd újra

Elizabeth Barrett-Browning: Mondd újra

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak

kakukknótához hasonlítanak,

emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb

újul tavasszal s kizöldül a mag.

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak

sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd ... szeretsz ... Ki fél,

hogy a rét túl sok virággal veres,

s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd szeretsz, szeretsz ... Hangod úgy zenél

mint ezüst csengő, újrázva ... Beszélj:

de ne feledd, hogy némán is szeress...

Május

Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt.
Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a
legények közt.
(Énekek éneke)


Kép: Gustav Klimt: A csók

Igazából szerelem

Az Igazából szerelem (Love actually) c. film bevezetője:

„Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow reptér utasvárójára gondolok.

Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Előfordul, hogy nem különösebben méltóságteljes vagy említésre méltó, de mindig ott van. Apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek, barátnők és barátok, régi cimborák…

Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről, vagy a bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak.

Az az illetlen érzésem van, hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából szerelem vesz körül minket…”

PEÓNIA (mudan) A peónia vagy ahogy nálunk jobban ismert, a bazsarózsacserje (Paeonia suffruticosa) viszonylag későn, csak a Tang-dinasztia idején került a kínai kertekbe, mégis kevés virág van, amelynek nagyszerűbb karriert futott volna be. Évszázadokon át a legnépszerűbb növény volt, császárok rajongtak érte, főurak dicsőítették, költők és tudósok versekben magasztalták, de a köznép is mindenkor kedvelte és nagy becsben tartotta. A Song-dinasztia idején, diadala csúcspontján egyenesen a "virágok királyá"-nak (huawang) és "száz uncia arany"-nak (bai lian jin) nevezték. A művészetek gyakori tárgya volt méltóságot sugárzó virága. Virágzásakor minden tavasszal napokig tartó pazar ünnepségeket rendeztek a fővárosban. Egy-egy új fajtáért mesés összegeket is fizettek. A feljegyzések szerint az i. sz. 9. században az egyik császár kertjében tízezer tő különféle színű peónia nyílott. A hagyományos kínai gondolkodásban a peónia a jólét, bőség, megbecsülés és méltóság jelképe. A fehér peónia azon fiatal lányok szimbóluma, akiket eszességük emel a többi szépség fölé. A virágnaptárban az 5. holdhónapot szimbolizálják vele, általában a tavaszt jelképező virág. Japánba a 8. században került át és ott is a mai napig nagy tiszteletnek, megbecsülésnek örvend. http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/peonia.html

Micimackó latinul

A. A. Milnei WINNIE ILLE PU
Liber celeberrimus omnibus ferepueris puellisque notusnunc primum de anglico sermonein Latinum conversus auctore ALEXANDRO LENARDO

PU POETA
Latin version by Lénárd,
the English original by Milne,

and Hungarian translation by Karinthy Frigyes

Cur ursus clamat?

Cur adeo mel amat?

Burr, burr, burr,

Quid est causae cur?

Cur calleo cantare

Dum nequeo volare?

Egeo dulcis mellis

Sed mel stat in stellis!

Isn't it funny

How a bear likes honey?

Buzz! Buzz! Buzz!

I wonder why he does?

It's a very funny thought that if Bears were Bees,

They'd build their nests at the bottom of trees

And that being so (if the Bees were Bears)

We shouldn't have to climb up all these stairs.

Erdei körökben az a nézet,

hogy a medve szereti a mézet,

ez nem csak afféle szerényvélemény,

ez tény, tény, tény.

Ha medvécske volna a méhecske,

fatörzs alján gyűlne a mézecske,
s ha méh volna medve, amit feltehetek,
nem kéne megmászni ennyi emeletet

Karinthy Ferenc: Italia mia

Találkozás Lénárddal Rómában

E bizonytalanság, változatosság némileg jelképezi sorsának kanyarulatait. Budapesten született, Bécsben diplomázott, az Anschluss után Olaszországba telepedett át, a háború alatt kapcsolatban állt az ellenállással, aztán Brazíliába vándorolt ki, közben az USA-ban egyetemi tanár, túl hosszú, kacskaringós história, majd később folytatom. Akkoriban, ismétlem, akadémiánk háziorvosa, bár többünk szerint a gyógyítás kevéssé érdekelte - vagy talán nem hitt benne igazán -, annál inkább az irodalom és más efféle lom. Alkalmi betegeivel, gyöngélkedőkkel, Weöresékkel, Déryékkel vagy velünk kezelés címen kitátott szánkba pillantott unottan, nyelvünket kiöltette, megkopogtatta hátunkat, szórakozottan firkantott valami receptet, majd gyorsan metrikai, prozódiai, filológiai, mitológiai és hasonló témákra váltott.

Sokat nem kereshetett, csupán avval jutott néha pénzhez, esetenként talán száz dollárhoz, ha olyasmi adódott, hogy a légi harcokban lezuhant és helyben elföldelt amerikai pilóták exhumálásánál szakértőként asszisztálhatott. Ezt se magára költötte; minket, barátait vendégelt meg lakásán a Via del Babuinón, vagyis Pávián utcában - a szemközti angol imaháznál (mert ott az is van) elhelyezett sikerületlen, csakugyan némileg majomszerű, torz férfiszoborról keresztelték el így a gunyoros Mars mezei polgárok. Felesége, a tősgyökeres arisztokrata származású Andrietta kifogyhatatlanul ötletes háziasszony: rendesen abbacchio, ropogós-pirosra kisült fiatal bárány a fő fogás (Ági a világért se kóstolt volna bele, csöndben, ügyesen széttologatta a falatokat tányérján, vagy óvatosan az enyémre csempészte), meg természetesen az elmaradhatatlan tésztaféleségek, parmezános és szugóval (paradicsomos, fűszeres, húsvagdalékos. vérvörös szósszal) leöntött pasták s egyéb rejtélyes brokkolis, karfiolos, padlizsános, zöldbabos-borsós, zsályás, szarvasgombás előételek, saláták, mártások, majd torták, fagylaltok, pudingok, édességek, gazdag választékú sajttál, gyümölcsök, tejszínhabos eszpresszó, no és az italok, a kötelező nyitány aperitifek, kísérő frascati száraz borok, végezetül a lakomát ünnepélyesen berekesztő grappa gabonapálinka, avagy az emésztést elősegítő digesztív gyomorkeserű. Közben persze more patrio szüntelen csevely, tréfás tósztok, játékok, heccelődés, fecsegés.

[...]

Lénárd ahhoz a szakbarbárosult korunkban már-már kihaló állatfajtához tartozott, melyet polihisztornak, egyetemes tudásúnak neveztek. vagy ami Wagner eszménye volt, a Gesamtkunstwerk, hogy az opera szövegétől és muzsikájától a rendezésig, színpadi megoldásáig, díszletig, jelmezekig s persze a vezénylésig mindent ő maga csinál, vállal... Én köznapibban csak úgy mondanám: humanista.

Mégpedig e meghatározás kettős vonatkozásában, tehát a klasszikus kultúra., hagyományok őrzője, a humaniórák, azaz a nyelvek, filozófia, történelem és hasonló diszciplínák kedvelője, ápolója, művészetek gyakorlója, s annyiban is, hogy felvilágosult, emberbarát, türelmes, figyelmes, megértő, mások gondjait átérző, segítőkész, nyitott és befogadó. Ennek megfelelően bámulatosan sokoldalú, orvosi hivatása, praxisa mellett kitűnően zongorázott, még orgonázni is eljárt a szomszédos templomokba, profi szinten otthonos a zeneelméletben, azonkívül tíz-tizenkét nyelven beszélt, olvasott, írt és fordított oda-vissza, könyveit saját tusrajzaival illusztrálta; megajándékozott önköltségen kiadott német verseivel. Ezeket Thomas Mann-nak is elküldte, a címzett meleg hangú levélben köszönte meg, bekeretezve az ebédlő falán lógott, jellegzetes udvariasan veretes stílusában, még ama kitétele is dereng, hogy "besonders die ilyen és ilyen című tief ergreifende Elegie wird mir immer in Erinnerung bleiben". Hozzá a szakácskodás is szórakozása, hobbija, szenvedélye, szintén ínyenc mesterfokon - mármint, láttuk. ha éppen jutott rá fedezete -, azokat a bizonyos fejedelmi lakomákat jobbára ő főzte-sütötte: mennyi sok szép estét eltöltöttünk náluk a Via del Babuino 48. negyedik emeletén!

Ejtettem korábban szót e hasábokon Lénárd doktorról, azóta itthon is jól ismerik, akkor még senki. Nevét illetően zavarban vagyok, első nálunk megjelent könyvét Völgy a világ végén, 1967, még Alexander Lenard-ként jegyezte, ugyanígy németül és latinul (!) írt munkáit, a 69-ben idehaza kiadott két művének Lénárd A. Sándor a szerzője, legfrissebbnek, A római konyha, 1986, melynek címlapján palacsintasütőt tartó színes képe is látható, Lénárd Sándor, a Magyar Életrajzi Lexikon kiegészítő kötetében viszont hátul is ékezettel, Lénárd Sándor címszó alatt szerepel. Az időtt, mint a Collegium Hungaricum orvosa, hivatalosan Dottore Alessandro Lenard, nekünk persze csak Sanyi, Sándor.

PROLÓGUS

A taxi, a kihűlt cigarettafüst szagát árasztó öreg Rover, komótosan gördült végig a kihalt országúton. Február legvége volt, csodás téli kora délután – harapósan hideg, dérlepte, s fenn, a sápadt égen egy felhő sem látszott. Sütött a nap, hosszú árnyékokat vetett mindenfelé, de melege alig volt; a felszántott földek fagyos-keményen terültek el, mint a vas. Itt-ott egy-egy tanya, vagy apró kőház állt, a kéményükből a füst nyílegyenesen emelkedett fölfelé a mozdulatlan levegőégbe. Birkanyájak örvénylettek a szénával telt etetővályúk körül, az állatokat dús gyapjuk és kezdődő vemhességük vaskossá gömbölyítette. Penelope Keeling a hátsó ülés poros ablakán át szemlélődött, s úgy érezte, még sohasem látta az ismerős vidéket ennyire szépnek.

Az út merész ívben fordult a fa útjelző tábla mögött a Temple Pudleyba vezető irányba. A taxisofőr lassított, s a makrancoskodó sebességváltót legyőzve rágördült a lejtős, kétoldalt magas sövénnyel szegélyezett útra. Rövid bukdácsolás után már benn is voltak a faluban, az ódon kőházak között. Itt az újságos, a hentes, a Sudeley Arms nevű fogadó és a templom, amely az ősi temetőkert mögött, illően komor megjelenésű, sötét koronájú tiszafák mögött rejtőzik… Ember alig mutatkozott. A gyerekek iskolában voltak, másokat a hideg a négy fal közé szorított be. Csak egy sapkás-sálas öregúr sétáltatta kivénhedt kedvencét.

- Melyik ház az? – kérdezte a taxisofőr a válla fölött.

Penelope nevetséges izgatottsággal és mohósággal hajolt előre.

- Még egy kicsit odébb van, a falu másik végén. Jobbra a fehér kapu. Nyitva van. Ez az! Itt vagyunk.

A taxi befordult a kapun, és a ház mögött állt meg.

Az asszony kiszállt, sötétkék pelerinjét szorosabbra húzta magán, hideg volt. Kinyitotta a táskáját, kivette a kulcsot, s az ajtó felé indult. Mögötte a sofőr felnyitotta a kocsi csomagtartóját, s kivette a hölgy apró bőröndjét. Penelope odafordult, hogy elvegye tőle, de a férfi, némileg aggódó arckifejezéssel, nem engedte el a táska fülét.

- Nincs itt senki, aki fogadja?

- Nincs. Senki sincs. Egyedül élek, s most mindenki azt hiszi, hogy még a kórházban vagyok.

- Minden rendben lesz?

Az asszony rámosolygott. A kedves arcú sofőr elég fiatal volt, dús, szőke hajjal.

- Persze hogy rendben.

A férfi habozott, nem akart tolakodó lenni.

- Ha óhajtja, beviszem a táskáját. Az emeletre is, ha gondolja…

- Nagyon kedves magától, de ne fáradjon…

- Nem fáradság – válaszolta a férfi, s követte az asszonyt a konyhába. Onnan egy ajtó a szűk, falusias lépcsőre nyílt; felmentek. Minden a tökéletes tisztaság szagát árasztotta. Mrs. Plackett – isten áldja a kezét – nem vesztegette az időt Penelope néhány napos távolléte alatt. Az asszonyság tulajdonképpen örült, ha magára maradhatott a házban, met akkor nekifoghatott, hogy lemossa a fehérre festett lépcsőkorlátot, kimoshatta a bútorok védőhuzatait, kifényezhette a rezeket és az ezüstneműt.

A hálószoba ajtaja félig nyitva volt, az asszony belépett, a fiatalember követte, lerakta a táskát a padlóra.

- Segíthetek még valamiben? – kérdezte.

- Ó, nem, semmiben. Akkor – mivel tartozom?

A fiatalember kissé szégyenlős képpel megmondta. Az asszony kifizette, a visszajáró pénzt borravalónak adta. A fiú megköszönte, s együtt lementek a lépcsőn.

A fiatalember még mindig habozni látszott, mintha nem szívesen menne el. Talán van egy öreganyja, gondolta Penelope, akiről időnként ugyanígy gondoskodni szokott.

- Minden rendben lesz?

- Persze, szavamat adom rá. Holnap pedig a barátnőm, Mrs. Plackett átjön. Szóval nem leszek egyedül.

Ettől a fiú megnyugodott.

- Akkor megyek is – mondta.

- Viszontlátásra. És köszönöm.

- Nincs mit.

A fiatalember elment, Penelope bezárta maga mögött az ajtót. Egyedül volt. Micsoda megkönnyebbülés… Újra itthon, a saját házában, a saját tárgyai között, a saját konyhájában. Az olajkályha békésen sustorgott magában, s áldott meleget árasztott. Az asszony levette a pelerint, egy szék hátára dobta. A tisztára sikált faasztalon halomban állt a posta, Penelope beletúrt, de egyik sem tűnt fontosnak, sem érdekesnek, így otthagyta őket az asztalon. Odament az üvegajtóhoz, és kilépett a télikertbe. Az utóbbi napokban kissé aggódott szeretett növényei miatt, hátha kiszáradnak vagy megfagynak – de Mrs. Plackett, mint minden másnak, nekik is jól gondjukat viselte. A cserepekben nedves, kövér föld volt, a levelek üdén zöldelltek. Egy muskátli már apró bimbókat hordott, a jácintok legalább nyolc centit nőttek. Az üvegfalon túl a kert télies képet mutatott, a csupasz fák fekete mintázatot rajzoltak a sápadt égre, de a gesztenyefa alatti mohos televényen már kibújtak az első hóvirágok és a sisakvirág aranyosfehér szirmai.

Rosamunde PILCHER: KAGYLÓKERESŐK

Az amerikai lektűrdömpingben - amely a hazai könyvpiacot egy ideje elárasztja - üdítő kivétel Pilcher regénye. Könyvének cselekménye az angol társadalom több mint hatvan évén ível át, főszereplője, Penelope Keeling három gyermekét tisztességgel felnevelő, a társadalmi kötöttségekre nem sokat adó, se nem szegény, se nem gazdag asszony, akinek apja a maga korában elismert, de nem dúsgazdag - mostanában ismét divatba jött - festő, anyja szép és kedves, férjénél jóval fiatalabb francia nő volt. A regény az asszony hazaérkezésével kezdődik - egy szívroham után a kórházból otthonába térve a hatvannégy éves Penelope már másképpen szemléli az életet. Betegségére gyermekei különféleképpen reagálnak: Olivia, aki maga is független nő, tiszteli anyja önállóságát; a kétgyermekes, csak a látszattal törődő Nancy mindenáron házvezetőnőt akar rákényszeríteni; fia, Noel mikor megtudja, hogy nagyapja - általa egyébként semmire sem becsült - képeinek értéke felment, mindenáron azok eladására akarja rávenni anyját. A Penelopevel kapcsolatban álló emberek nevével fémjelzett fejezetekből lassan kirajzolódik egész élete, szüleinek házassága, az ő gyermekkora, a háború, férjhezmenetele, az igazi szerelem, válása, gyermekei sikeres és kevésbé sikeres élete és két rokonszenves, fiatal, Antonia és Danus ígéretes jövője (akiknek szerelmében saját félbemaradt szerelmének újjáéledését látja). Az igazságosztó befejezés ezúttal sem marad el, halála előtt az asszony bölcsen elrendezi hagyatéka sorsát.

Bár Penelope Keeling élettörténete nem mondható tipikusnak, a történelmi események is jobbára csak a történet díszletéül szolgálnak, a visszafogottan megírt regény kellemes kikapcsolódást adhat a családregények és a szerelmes regények kedvelőinek. (Legeza Ilona könyvismertetője)