Fehér akác

Rubina pseudoacacia

Legértékesebb mézelő fafajunk

Jelentősége: Gyors növekedése, értékes, tartós fája miatt hazánk minden táján megtaláljuk. A hazai erdőterületek csaknem 20%-át borítja akác. Erdeink legelterjedtebb fafaja.

Hazája: Észak-Amerika, ahonnan az 1600-as évek elején hozták be Európába. A XVIII., de méginkább a XIX. században Európa-szerte nagy területeket telepítettek be akáccal. Ebben a telepítésben Magyarország haladt az élen.

Termőhelyi igénye: A síkság és az enyhe dombvidékek fája. Nagyon fényigényes és a meleg, napsütéses tájakat kedveli. Fagyra érzékeny, különösen a korai és a kései fagyok okoznak számottevő kárt. A korai fagyoktól a fiatal, még el nem fásodott hajtásai fagynak el, míg a kései fagyok a fakadó hajtásokat, a virágokat pusztítják el. Legjobban az üde, laza, jól szellőzött talajokon nő, de megél a jobb homokon, a sziken és a vízmosásos területeken is.

Alakja: Jó termőhelyen elsőrendű fává nő. Törzse zárt állásban egyenes, hengeres, idősebb korban ormos, koronája laza, vékony ágú. Szabad állásban törzse erős ágakra bomlik, gyakran villásodó.

Gyökere: Laza talajon a felszín alatt messze szétterül, és mélységben is lehatol. Kötöttebb sziklás talajon a gyökerek felszínesek maradnak. Gyökerein apró gumócskákat találunk, amelyekben Bacillus radicicola nevű baktériumok élnek az akáccal szimbiózisban. Ezek nagy mennyiségű N-t kötnek meg a levegőből.

Kérge: Fiatalon szürkésbarna, sima paraszemölcsös, de már korán hosszanti irányban - a kéregcserepek egymást X-Y alakban keresztezve - repedezik. Az idős kéreg vastag és sötétebb színű.

Rügyei: Rejtettek, csak későn, április végén, május elején fakadnak ki az addig takaró levélripacsokból. A rügyek két oldalán egy-egy erős tüske van. Hajtásai: Fiatalon szögletesek, barnászöldek. Levelei: Páratlanul szárnyaltak. A 11-21 levélke ép szélű, lágy, világoszöld. kicsípett csúcsú. A levélkék az erős napfényben élükkel fordulnak a fény felé, hogy a párologtatás mértékét csökkentsék.

Virágai: 10-15 cm hosszú, lógó, fehér fürtöket alkotnak. Május végén, június elején virágoznak. A kellemes illatú virágok a legjelentősebb mézelők, melyek kedvező időben az egész koronát elbontják.

Termése: 5-10 cm hosszú, lapos, barna hüvely. Októberben érik, de a hüvely télen a fán marad, és a magok csak tavasszal hullanak ki. Viszonylag nagyon hamar, az 5-6. évben terem. Magja: Vese alakú, sötétbarna, vastag héjú. Ezért a magot vetés előtt forrázni kell. Csemetéjének nevelése nagyon könnyű (21. ábra).

Növekedése: Különösen jó talajon az első években rendkívül gyors, de 20-25 év után erősen visszaesik. Mind tuskóról, mind gyökérről kitűnően sarjadzik. Gyökérsarjai jobbak, ezért kitermelés után célszerű a tuskóirtás (katlanozás), hogy a sarjak a gyökerekről fakadjanak. Természetes úton magról nem újul. Általában csak 28-30 évig tartjuk fenn. Laza lombozata nem árnyékolja a talajt, a lehullott alom gyorsan felbomlik, talaja nagyon elgyomosodik. Leggyakoribb kísérő cserjéje a bodza.

Fája: Likacsgyűrűs, színes gesztű. Szijácsa keskeny, fehéres zöldessárga, gesztje sötétebb zöldesbarna. Háncsa zöld, foszlányosan leváló. Edényei thylliszek-kel tömöttek. A túltartott fákban gyakori a tőkorhadás.

Felhasználása: Az utóbbi években tovább nőtt. Kemény, nehéz és tartós fája elsőrendű bányafa, vezetékoszlop, szőlőkaró, talpfa, gazdasági szerszámfa, épületfa és az egyik legkiválóbb tűzifa. Jelenlegi akácosaink egyharmada silány, rossz minőségű talajon van. Emiatt nagyon kis fatömeget ad. Egyesek csak sínylődnek, ezért 2000-ig a jelenlegi rontott akácosokat más fafajokkal váltjuk fel.

Forrás: Szilágyi Ferenc: Fák és cserjék

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Orbán Ottó: Ablak a Földre

Előjáték két amerikaival

A Tadzs Mahalnál történt. Amikor a kövérebbik amerikai megszólított:

– What about the Taj in nice blue stockings?

Ami a mi körülményesebb nyelvünkre csak megközelítőleg fordítható úgy, hogy mik a benyomásaim a Tadzsról kék zokniban, mivel az eredeti mondat célirányos tömörsége útközben felhígul.

Emlékezetes pillanat volt ez. Határkő jellemem fejlődésében.

A két amerikai a kupolás főépület egyik ablakfülkéjében ült, egészen pontosan a jobb oldali falnak a bejárat felé eső részén, a folyótól távolabb álló saroktorony vonalától néhány méterrel beljebb, az árnyékban. Az amerikaiaknak abból a kortalanul fiatal és szakszerű fajtájából, melyről igen nehéz eldönteni, hogy valójában mi is a foglalkozása, bölcsészhallgató vagy egyetemi tanár, indológus vagy egy légkondicionáló berendezéseket gyártó cég piackutatója.

A fiatalabbikat én bölcsészfélének néztem, talán azért, mert erősen kopaszodott, és ez intellektuális megjelenést kölcsönzött neki, meg talán azért is, mert aktatáskájából időnként egy szakdolgozat küllemű paksamétát húzott elő, hogy néhány oldalt fölolvasson figyelmesen hallgató, kövér honfitársának, akiről viszont semmiféle elképzelésem nem volt, csak azt láttam, hogy nagyon izzad.

Most is izzadt, ahogy várakozóan nézett rám az ablakmélyedésből.

Én, hihetőleg arányosabb testalkatom következtében, kevésbé izzadtam, viszont a zoknim, amit Pesten huszonnégy forintért vásároltam, nagyon kék volt, amivel még mindig nem mondtam semmit. Valójában a zoknim nem úgy volt kék, ahogy ez egy zoknitól elvárható; lábamon az indiai ég agresszív tündöklését viselve álltam a Tadzs teraszának fehérmárvány padozatán, mivel cipőinket még a teraszra vezető lépcső érintése előtt le kellett vetnünk.

Az izzadó amerikai egyébként pepita zoknit viselt, a másik, föltehetőleg zárkózottabb egyéniség, sóskaszínű gyapjúharisnyát.

– Nos, ami a Tadzsot illeti – kezdtem, mint egy angol, egy olyan angol, amilyet én pesti fejjel el tudok képzelni –, a Tadzs egyike a világ fölháborító remekműveinek!

Az amerikai kissé előbbre hajolt, úgy éreztem, azért, hogy jobban lássa, ahogy ízenként magába nyel az örvény.

Az előbbiekben ugyanis csak a külsőségekről esett szó, a fehér márványról és különféle zoknikról, de nem esett szó a belső drámáról, melynek csupán körülményei vázolódtak föl az olvasó szeme előtt.

A dráma bennem játszódott le, és az amerikainak voltaképpen szerény szerepe volt benne, afféle szerep, mint a hírhozóé Shakespeare színműveiben. Igazából még a Tadzs is alig volt több puszta helyszínnél, noha nőies tökélyével, hibátlan fehérségével joggal foglalkozhatna bármely drámaelemzés.

Mégis, csak alkalom volt arra, hogy hirtelen összegeződjék bennem a nap minden látványa, Fatihpur és Agra nagyszerű épületei és az agrai környék égető nyomora, a fogatlan koldusasszony a Kwality étterem előtt és a mezítlábas közönség a teraszon, a nap szikrázó kegyetlenségével dacoló kő dölyfe és a folyó, ez a sovány ere a víznek, amit a természet a gúny fonalaként gombolyít végig az izzó vidéken; arra, hogy mindez hirtelen összerakódjék képpé, látomássá, kompozícióvá, amit egy nevetséges beszélgetés fog keretbe, a civilizáció zoknis fiainak társalgása a Tadzs Mahal tövében.

Abból a célból méghozzá, hogy minden kétséget kizárva megértsem: megint egyszer jellemtelen emberként fogok viselkedni, és én, aki még a Fatihpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy „rögtön megérkezésem után”, nem fog útirajzot írni tele magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni, a Tadzsról, a két amerikairól és rólam, ahogy ott beszélgetünk a Tadzs mibenlétéről, a kőbe foglalt eszméről, arról a fölháborítóan mértéktelen önzésről, mely ezt a páratlanul tökéletes épületet emelte.

– Sajátos – mondta a kövér amerikai –, sajátos véleménye van a dolgokról.

– Megtisztel a véleményével – mondtam, és elnézést kértem a magam meg a zoknim nevében, hogy elmegyünk megnézni a Tadzs végében a folyót.

Még hallottam, ahogy a kopaszodó amerikai odaszól az izzadó amerikainak:

– Proud fellow!

Amit viszont könnyű magyarra fordítani, évekkel ezelőtt ment egy film Pesten, annak volt ez az izgató címe: „Rátarti fickó”.

Ez elzüllésem hiteles története.

Jorge Luis Borges: Körkörös romok

And if he left off dreaming about you.
THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Bodor Ádám: Újra együtt

– Vajon ez alkalommal meddig maradunk együtt? – kérdezte Menyhárt doktor Menyhártnétól, mikor kiléptek a házasságkötő teremből. Harmadszor kötöttek egymással házasságot.
– Meddig? – kérdezte szórakozottan, kissé álmos és lagymatag hangon Menyhártné. – Meddig? Hát semeddig.
– De hát – kezdte Menyhárt doktor, de amint a szó kisiklott a száján, el is hallgatott.
– Egy életen át csak menekültél előlem – mondta Menyhártné. – Igaz, egyre fáradtabban.
Már künn jártak az utcán, borongós, nedves márciusi délelőtt volt, a járdaszegély mellett fekete tócsákban bánatosan ültek a piszkos hókupacok.
– Azért veszek neked három szál fréziát – mondta Menyhárt doktor egy virágbolt előtt. – Megvársz, vagy máris elmész dolgodra?
– Éhes vagyok – mondta Menyhártné. – Persze hogy megvárlak. Beülünk valahova, kérünk a pincértől egy vázát, és beletesszük a fréziákat. Aztán megebédelünk. Hacsak ravaszul meg nem lépsz a virágbolt hátsó kijáratán át.
Menyhárt doktor türelmesen sorba állt fréziáért, s amikor a pult elé került, nem hármat kért, amint ígérte, hanem hatot. Felesége a kirakatüvegre tapadva leste.
– Taxival megyünk – mondta Menyhárt doktor, amikor átnyújtotta a virágot. – Igaz, várunk rá legalább egy félórát, de nem engedhetem, hogy csatakosan lépj be a Sport-szálló termeibe. Elvégre a feleségem vagy.
Menyhárt doktornak igaza volt, a taxiállomáson, olvadozó hókupacokon rohangálva csaknem félórát lesték a taxikat, míg végre arabok és etiópok között elsőként tehették mancsukat egy taxi kilincsére.
– Megkérem, nyissa majd ki a bal oldali ajtót – súgta Menyhárt doktor a sofőr fülébe, amikor a Sport-szálló felé közeledtek. – A hölgynek gyönge a csuklója. –Így aztán a Sport-szálló előtt a sofőr kiugrott a volán mellől, és kitárta az ajtót Menyhártné előtt.
– Nagy majom vagy – mondta Menyhártné, amikor beléptek a vendéglőbe.
– És hol fogsz lakni? – kérdezte Menyhárt doktor. Sarokasztalnál ültek délszaki növények alatt, a fűtőtestek közelében, előttük egy söröspohárban a hat szál frézia.
– Hol? Természetesen nálad. Te sosem vagy itthon állítólagos üzletkötéseid miatt.
– Igaz – hagyta rá lemondóan Menyhárt doktor. – De néha hazajövök.
– Olyankor majd közeledhetsz hozzám. Majd meglátod, milyen leszek.
Bécsi szeletet ettek tartármártással, petrezselymes burgonyával és zöldsalátával. Megbontattak egy palack bort.
– Holnap utazom – jegyezte meg Menyhárt doktor. – Bizonyos ideig távol leszek.
– Ó, máris? És mégis meddig?
– Öt hét, talán másfél hónap. Prága, NDK, Dánia. Beérik a cseresznye, mire hazatérek.
– Hiszed, hogy fáj? – mondta Menyhártné kuncogva. – Délután segítek neked csomagolni. Aztán lehet, odaadom magamat.
– Úristen – motyogta Menyhárt doktor elgondolkozva. – Hat héten át csak rád fogok gondolni. – Megfogta a fréziás pohár mellett Menyhártné kezét.
– Mindjárt sírok – mondta Menyhártné. – Ugye, hívsz mindjárt egy taxit.
– Persze – bólintott Menyhárt doktor –, nem járhatsz csatakosan az esküvőd napján. – És lenézett az asztal alá, szemügyre vette felesége lábát. – Öregszel – jegyezte meg –, lötyög bokád fölött a harisnya. Mész, menegetsz lassan össze.
– De te még mindig egy igazi úr vagy.