Arany János: Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)

Kell megénekelnem,

Hálálkodva, ahogy illik,

Poharat emelnem.

Mit van mit kivánni még

Ily áldott időben? -

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,

A gabona áros;

Jól fizesse a tinót

S nyerjen a mészáros,

Mérje pedig szöszön-boron,

Font kijárja bőven.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára

Ne vigyenek kontót;

Valaki csak ráteszen,

Nyerje meg a lottót;

Annyi pénzünk legyen, hogy!

Még pedig pengőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának

Egy híja se essék;

Messze járjon dög, halál,

Burgonya-betegség;

Orvos, bakó a díját

Kapja heverőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak

Sokasuljon lába;

Boci járjon mezőre,

Gyermek iskolába;

Gyarapodjék a magyar

Számra, mint erőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon

Békében az ország;

A vásárra menőket

Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál

És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,

Tisztét jól betöltse:

Víz kedviért a babát

Soha ki ne öntse;

Emberiség, igazság

Egyik serpenyőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,

Huzavona vesszen!

Visszavonás, levonás

Minket ne epesszen.

Legyen egység, türelem,

Hit a jövendőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)

Nőjenek nagyobbra;

Áldozzanak, legyen is mit,

Mégse üssék dobra;

Nemzetiségünk mellett

Buzogjanak hően.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak

Szemét ki ne ássa, -

Ne is legyen az idén

Napfogyatkozása

Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,

S előfizetőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?

Asszonyi hűségre?

Barátság-, polgár-erény-,

Vagy mi más egyébre?

Hiszen ezek közöttünk

Vannak kelendőben.

Tudj' Isten, mi minden nincs

Ez uj esztendőben!

(1853)

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten 

szerencsét, 

szerelmet, forró 

kemencét, 

üres vékámba 

gabonát, 

árva kezembe 

parolát, 

lámpámba lángot, 

ne kelljen 

korán az ágyra 

hevernem,

kérdésre választ 

ő küldjön, 

hogy hitem széjjel 

ne dűljön, 

adjon az Isten 

fényeket, 

temetők helyett 

életet - 

nekem a kérés 

nagy szégyen, 

adjon úgyis, ha 

nem kérem.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak... 

Mért gondolsz különc rokontalannak? 

Jelet látsz gyűlni a homlokomra: 

Te vagy magad, ki e jelet vonja. 

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, 

Mert fénye-árnya terád sugárzik. 

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: 

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. 

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. 

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. 

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; 

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. 

Szemem tavában magadat látod: 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod: 

Szemem tavában magadat látod.

Adolphe Sax

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Antoine-Joseph "Adolphe" Sax (1814. november 6. – 1894. február 4.) belga hangszertervező és zenész. Nevét a szaxofon feltalálása tette ismertté.

Dinantban született, Belgium vallóniai részén. Iskoláit Brüsszelben végezte, majd ezután új eszközök tervezésével kezdett kísérletezgetni. Az első fontos találmánya a basszusklarinét kialakításában való változtatás volt, amelyet huszonnégy évesen szabadalmaztatott. 1841-ben Párizsba költözött, ahol a szelepes kürtök gyártásával kezdett foglalkozni. Habár a hangszert nem ő találta fel, de mégis őróla, szaxkürtnek nevezték el. A hangszerből mintegy hét különböző méretű változat készült; Sax e hangszerrel fektette le a későbbi szárnykürt alapjait, de a mai modern eufóniumok kialakítása is a szaxkürtön alapulnak. 

Sax legnagyobb találmánya, a szaxofon 1846-ban látott napvilágot, és még ugyanebben az évben a szaxofon egész hangszercsaládját megtervezte. A hangszer szintén széles körben elterjedt, és Sax számára élete végéig biztosította a hírnevet és a jó megélhetést. 1867-ben a Párizsi Konzervatóriumban kapott tanári állást, ahol az új szaxofonosztály vezetője lett. 1894-ben halt meg Párizsban.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.