Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Weöres Sándor: Futózápor

Csillog a bozót,

ága-boga ázik –

nem jutok szárazon

addig a házig.

Vízben, sárban

cuppogva járok –

majd ha bozót leszek,

esőt kívánok.

Ázott ingemet

tűz mellé terítik,

fázó testemet

gyorsan melegítik.

Majd ha virág leszek,

esőre nyílok...

Ázik a bozót,

csillog-villog.

Zelk Zoltán: Esik! Esik!

Hogy kopogtak! Hogy dörömböztek !
Tetőn ,ablakon hogy zörögtek
Mintha millió madár szállna,
Úgy vetették magukat a tájra!
Esik!Esik! Ti szárnyas cseppek!
Fiókái nagy fellegeknek!-
Hát felnevettem! S felnevetek
Kertek, mezők víg zajba kezdtek!
A szertebújó, tikkadt tájak,
Összefutottak, eggyé váltak,
S miként a gyermek tekenőbe,
Úgy lubickolt már az esőben,
Az egy-mező, egy-kert, az ország!-
S míg új esőknek hírét hozták,
Új fellegek, én dalba fogtam,
És ablakomban így daloltam:
Édes tájunk, hát ifjúhodjál,
Aszálytól vénen ne zokogjál!
Jég kardja nyakadra ne sújtson
S ha jő a Nap, virágot gyújtson:
Virág pirossa, kékje égjen
Füveid között, dombon, réten!
Búzád nyakig, fejbúbig érjen,
Ki rajtad lép, már vígan lépjen!

Radnóti Miklós: Zápor után

Két arcán két pipaccsal
pirult, hogy jődögélve jöttünk,- a rét:
s mint asszony ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.

Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhajú zápor esett
és csattogva szerteszállt:

tócsába vert lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.

Most szárító szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany hasadékán a nap
kibúvik és végigfut a lombon

és végigfut a fán,
s a bokron is végig,
gyorsan felejt a táj
és gyorsan az ég is.

Nyár szusszan újra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.

Száll a hő s a fáján
fénytől hajladoz ág:
rátekint ravaszdi
mosollyal a száján 

s csucsorít a világ.