Az ősállapot, mely a teremtés kezdete
Aki ismeri a naptárt, tudja (s aki nem ismeri, könnyen ellenőrizheti), hogy Gusztáv és lehel napja augusztus másodikára, László napja pedig nyolcadikára esik, s e szerencsés szomszédság adta az ötletet Vig Gusztáv, Varga Lehel és Mazur László asztalosoknak az Általánostól (teljes nevén: Általános Asztalosipari Ktsz Budapest), hogy kollégák lévén, nevük napját minden esztendőben augusztus első szombatján közösen ünnepeljék meg asszonyaikkal együtt (ami ugyan Mazur Lászlót nem akadályozta meg abban – lévén egy másik László-nap is –, hogy ő június huszonkilencedike körül külön névnapot tartson Babinszki Péter nevű sógora és annak Szakáll Pál nevű kollégája társaságában, erről azonban az Általánosban nem beszélt, mert fejlett erkölcsi érzékű ember volt, és valamiképpen árulásnak érezte a dolgot a másik kettővel szemben, tekintve, hogy amazoknak csak egy-egy névnapot juttatott Gergely pápa). Első alkalommal a Corvinban mulattak, de a muri nem sikerült kívánságuk szerint, hiába erőlködtek a neves művészek az étterem dobogóján, a műsor unalmas volt, és megközelítően sem röhögtek olyan jókat, mintha Mazur Laci mesélte volna el, hogy járt a feleségével az egyszeri cigány, vagy Varga Lehel adta volna elő egyikét azoknak a történeteknek, melyek úgy kezdődtek, hogy "feljött a paraszt Pestre", vagy néhány légkör nyomás alatt Vig Gusztáv játszotta volna el széles jókedvében, hogy mozgatja a farát Szocsányiné, mikor a ktsz jóvérű elnöke betéved az asztalosműhelybe, s rögtön le is ragad a bejárat mellett a politúrozó asszonyok körül (akik, tekintve, hogy kezükben a sellakos labdaccsal körkörös mozdulatokat végeznek a panelek felületén, mindenképpen mozgatják a farukat, de Szocsányiné, ha meglátja az elnököt, mindent bedob), továbbá a pincér fölháborítóan flegma, a bor drága, a hús rágós volt, a teremben kibírhatatlan volt a meleg, és még csak le se vetkőzhettek trikóra, mint odahaza, ezenfölül, ha egy kicsit oldódott a kedvük, az asszonyok rögtön megmorogták őket, s idő előtt cihelődtek, épp mikor nekik kezdett volna megjönni a hangulatuk, ezért elhatározták, hogy ezentúl se ide, se más vendéglátóipari létesítménybe nem mennek, otthon fognak ünnepelni, egyik évben egyikük, másikban másikuk, harmadik évben harmadikuk lakásán.
A szóban forgó esztendőben a Vig házaspár volt a soros. Augusztus első szombatja harmadikára esett, s délelőtt Vig Gusztávné elment az új ruhájáért a Julihoz. Később úgy gondolta, hogy a Julinál kezdődött (tudniillik az a dolog, melyről az alábbiakban szólni akarunk), a barátnőjénél, mikor elhozta tőle a ruhát, de nem ott kezdődött, nem is reggel, hanem már napokkal azelőtt, mikor Vigné föllázadt, és elhatározta, hogy szabadságot vesz ki. Mi ebben a lázadás, kérdezhetné az ember, és joggal, hisz aligha nevezhető lázadásnak, ha valaki fogja magát, és úgy dönt, hogy egy nap szabadságra megy, csakhogy Vigné, született Gombár Magdolna ezt a döntést titokban hozta, s Vig Gusztáv háta mögött, sőt később se árulta el neki; hogy tisztességesebben kitakaríthassa a mulatság előtt a lakást, ne kelljen a vendégek előtt restelkednie, hogy rendesen vásárolhasson, reggel és nem szombat délben, amikor mindenütt egymás sarkát tapossák a népek, és minden valamirevaló áru elfogyott, hogy elmehessen Julihoz a ruháért, aztán fodrászhoz (és ne mondhassa Mazurné, az a dög, az a kehes mellű aszott kóró az affekta beszédjével, hogy "ma valahogy rossz a hajad, Magdolnám", mit tavaly is), s hogy végre legyen az életében öt olyan óra, amiről nem tartozik számot adni senkinek. Rendes asszony ugyan nem mond el az urának mindent, (mert mindent igazán nem kell az orrára kötni egy férfinak), de szabadságot csak olyanok vesznek ki titokban, akik nem járnak egyenes úton. Tudta ezt Vigné, csakhogy ő semmi rosszban nem sántikált, egyszerűen pihenni akart, öt órát eltölteni úgy, hogy azt tesz, amit jónak lát, öt olyan órát, ami nem az uráé, nem is a gyerekeké, hanem egyes-egyedül az övé, s ez még akkor is pihentető időtöltésnek ígérkezett, ha mind az öt órát keményen végig kell dolgoznia.
Egyébként aznap minden ugyanúgy indult, mint bármely más közönséges napon, Vigné negyed ötkor ébredt, néhány másodperccel az óra csörgése előtt, úgyhogy mikor elsőt zörrent a vekker, el is zárta már, mert az urának volt még egy negyedórája, hadd aludjon addig (legalább nem morog, hogy idő előtt ébredt, s neki sincs láb alatt), s maga már kelt is föl, kapta a pongyoláját, ment a konyhába ugyanúgy és ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint más közönséges hajnalon. Kinn már világos volt, de a konyhában megrekedt még a sötét, Vigné ezért beverte a sípcsontját a hokedlibe, melyet valaki, nyilván az ura, a konyha közepén hagyott, fölszisszent, de nem szólt, olyan iszonyatosan álmos bír lenni az ember lánya negyed öt után két perccel, hogy káromkodni sincs ereje. Csak vette a gyufát, gyújtotta a gázt, megtöltötte a teafőzőt, tette a dolgát, mint a motor, a lavórt a kredenc tetejéről kapta le, megmosdott hideg vízben, visszabújt a hálóingbe s a pongyolába, addigra fölforrt a tea, azt kitöltötte a bögrékbe, s már ment is befelé, hogy ébressze az urát.
– Guszti, fél öt!
Az ura nyögött egyet, és átfordult a másik oldalára, aztán újra nyögött, és visszafordult erre az oldalára, hirtelen csukott szemmel fölült, lábával előkotorta az ágy alól a levágott kérgű szandált, melyet papucsnak alkalmazott, kicsoszogott a konyhába az asszony után, akkorra Vigné már odakészítette a mosdóvizet, szappant, törülközőt a hokedlire, s míg az ura szótlanul mosdott, öltözött, ő szelte s kente a kenyereket, készítette a tízórait, azután letette az ura elé az asztalra. – Nesze! – mondta neki. Vig megkötötte a cipópertlit, és fölállt. Most vett először tudomást a feleségéről.
– Így tegyem el? – kérdezte. Vigné kirántotta a kredencfiókot, használt, kisimított papírzacskót vett elő, s odalökte a kenyér mellé. – Az isten se győz zacskóval... hányszor mondtam, hogy hozd haza! – Vig belecsúsztatta a zacskóba a kenyeret, s megkérdezte, hogy a használt klozettpapírt ne hozza-e haza. Az asszony nem felelt. A kredenc sarkának dőlve figyelte. Vig ránézett.
– Hát te? – kérdezte. – Mit állsz ott? Miért nem kelted a gyerekeket? Elkéstek!
– Csak te ne késs el! – nyelvelt vissza az asszony. Öt perccel múlt háromnegyed öt. Az ura megitta a teát, a tízórait gyors, ideges mozdulattal a táskába csapta (mert az idő haladt), közben futólag érdeklődött, hogy mit csinál az asszony estére, Magdolna azt felelte, hogy majd vesz valami pogácsát. Vig Gusztáv erre elengedte a táska fülét.
– Pogácsát?! – kérdezte megütközve. – Azért a pénzért akár kocsmába is mehetünk!
– Hát menjetek – mondta Vigné nagylelkűen. Vig újra megragadta a táskát,de csak azért, hogy szavai mellé nyomatékul levágja az asztalra.
– Az ember annyit se bír megkapni a feleségétől, hogy süt valami szart! Három évben egyszer van ez a rohadt névnap!
Vigné, Gombár Magdolna arcán egy vonás sem rezdült, minden különösebb indulat nélkül emelte föl a hangját a kiabálás szintjére. – Megmondanád, hogy mikor?! Hurcoljam a kölköket, dolgozzam végig a gyárban a napot, aztán mossam ki a koszos gatyádat, főzzek neked zabálnivalót, glancoljam ki a lakást a vendégeidnek, és még süssek is?! Majd ha nagyságosasszony leszek!
– Mert én a lábamat lógatom egész nap, mi!? – ordított Vig.
Mindkettőjük gyomra remegett. Vig Gusztáv a trafikra gondolt a megállóban, ami ötkor nyit, és ahol féldecis üvegekben szilvát meg kisüsti barackot kapni, elképzelte, hogy csúszik le a gégéjén a pálinka, hogy zsongítja el a gyomra idegeit, Vigné meg arra, hogy csak már enné el innen az urát a fene, csak maradna végre egyedül, lenne már egy kis csönd... Egy pillanatig szótlanul bámulták egymást, akkor Magdolna barátságosan megkérdezte, hogy vajon a Vig ma taxival akar-e bemenni, hogy még mindig itt tátja a száját.
– Mit adsz enni a vendégeknek? – érdeklődött Vig Gusztáv a változatosság kedvéért halkan, viszont fenyegetően.
– Zabáljanak otthon – közölte Gombár Magdolna.
Vig Gusztáv föladta, mivel már tíz perccel múlt háromnegyed öt. Újra megragadta a táskát, és bevágta a konyhaajtót maga után. Mindketten megkönnyebbültek.
Vigné megvárta, míg az ura végigmegy a gangon, befordul a lépcsőházba, s elhal a lépte nesze is, akkor egy pillanatra ölbe ejtett kézzel leült. Igazán csak egy pillanatra, de ennyit megengedhet magának egy asszony, ha szabadságon van. Vig pedig sietős léptekkel rótta az aszfaltot a villamosmegálló felé, mellyel átellenben a trafikosbódé állt, itt szokta megvenni a cigarettáját minden reggel, félszemmel az úttestet vigyázva, hogy ha a kanyarban föltűnne a villamos, elérhesse még. Most a villamosra ügyet sem vetett, beállt a sorba, türelmesen megvárta, míg az ablakhoz kerül, egy férfit, akinek láthatóan sietős volt, előre is engedett, vett egy csomag Symphoniát s egy féldeci szilvát kis üvegben, majd kényelmesen félreállt, letépte a kupakot, s fejét hátrahajtva, leengedte a kisüstit a torkán.
