Halványkék pötty

Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.

Carl Sagan

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Halv%C3%A1nyk%C3%A9k_p%C3%B6tty

Konrad Lorenz: Ember és kutya

Kerítések

A spitz olyan házban lakott, amelynek hosszú, keskeny előkertjét zöld léckerítés választotta el a Dunához vezető falusi főutcától. A hősök e mintegy harminc méteres palánk hosszában szoktak volt eszelős ugatással ide-oda rohangálni, oly módon, hogy a fordulópontoknál rövid időre megtorpantak, és a legbőszebb düh minden jelével-hangjával fenyegették és szidalmazták egymást. Egy szép napon azonban mindkét eb szempontjából módfelett kínos és meglepő esemény történt: a kerítés alapos javításra szorult, s e célból egy részét lebontották. A hegynek fel vezető tizenöt méteren megvolt, a Duna felé eső félhosszon hiányzott. Bully meg én fentről lefelé baktattunk a főutcán. A spitz persze már messziről észrevett bennünket, és morogva, izgalomtól remegve várt a kert legfelső sarkában. Először, mint mindig, helyhez kötött szitokpárbaj bontakozott ki a kerítés végénél, aztán mindketten nekilódultak a szokásos frontális száguldozásnak a palánkon innen és túl. Ám rémület: túlhaladtak azon a ponton, ahonnan kezdve a kerítés hiányzott, de a hiányt már csak akkor észlelték, amikor a kert alsó végében, vagyis az újabb szópárbaj előírásos helyén kikötöttek. És íme, ott állt a két hős, égnek meredő szőrrel, vicsorgó fogakkal, kerítés meg sehol! Egy csapásra elnémult az ugatás. Tétováztak vajon, eltűnődtek? Nem! Egy kutyaként fordultak sarkon, szoros párhuzamban visszavágtattak a kertnek abba a részébe, ahol még állt a kerítés, és őrjöngő dühvel ugattak tovább.