Fehér akác

Rubina pseudoacacia

Legértékesebb mézelő fafajunk

Jelentősége: Gyors növekedése, értékes, tartós fája miatt hazánk minden táján megtaláljuk. A hazai erdőterületek csaknem 20%-át borítja akác. Erdeink legelterjedtebb fafaja.

Hazája: Észak-Amerika, ahonnan az 1600-as évek elején hozták be Európába. A XVIII., de méginkább a XIX. században Európa-szerte nagy területeket telepítettek be akáccal. Ebben a telepítésben Magyarország haladt az élen.

Termőhelyi igénye: A síkság és az enyhe dombvidékek fája. Nagyon fényigényes és a meleg, napsütéses tájakat kedveli. Fagyra érzékeny, különösen a korai és a kései fagyok okoznak számottevő kárt. A korai fagyoktól a fiatal, még el nem fásodott hajtásai fagynak el, míg a kései fagyok a fakadó hajtásokat, a virágokat pusztítják el. Legjobban az üde, laza, jól szellőzött talajokon nő, de megél a jobb homokon, a sziken és a vízmosásos területeken is.

Alakja: Jó termőhelyen elsőrendű fává nő. Törzse zárt állásban egyenes, hengeres, idősebb korban ormos, koronája laza, vékony ágú. Szabad állásban törzse erős ágakra bomlik, gyakran villásodó.

Gyökere: Laza talajon a felszín alatt messze szétterül, és mélységben is lehatol. Kötöttebb sziklás talajon a gyökerek felszínesek maradnak. Gyökerein apró gumócskákat találunk, amelyekben Bacillus radicicola nevű baktériumok élnek az akáccal szimbiózisban. Ezek nagy mennyiségű N-t kötnek meg a levegőből.

Kérge: Fiatalon szürkésbarna, sima paraszemölcsös, de már korán hosszanti irányban - a kéregcserepek egymást X-Y alakban keresztezve - repedezik. Az idős kéreg vastag és sötétebb színű.

Rügyei: Rejtettek, csak későn, április végén, május elején fakadnak ki az addig takaró levélripacsokból. A rügyek két oldalán egy-egy erős tüske van. Hajtásai: Fiatalon szögletesek, barnászöldek. Levelei: Páratlanul szárnyaltak. A 11-21 levélke ép szélű, lágy, világoszöld. kicsípett csúcsú. A levélkék az erős napfényben élükkel fordulnak a fény felé, hogy a párologtatás mértékét csökkentsék.

Virágai: 10-15 cm hosszú, lógó, fehér fürtöket alkotnak. Május végén, június elején virágoznak. A kellemes illatú virágok a legjelentősebb mézelők, melyek kedvező időben az egész koronát elbontják.

Termése: 5-10 cm hosszú, lapos, barna hüvely. Októberben érik, de a hüvely télen a fán marad, és a magok csak tavasszal hullanak ki. Viszonylag nagyon hamar, az 5-6. évben terem. Magja: Vese alakú, sötétbarna, vastag héjú. Ezért a magot vetés előtt forrázni kell. Csemetéjének nevelése nagyon könnyű (21. ábra).

Növekedése: Különösen jó talajon az első években rendkívül gyors, de 20-25 év után erősen visszaesik. Mind tuskóról, mind gyökérről kitűnően sarjadzik. Gyökérsarjai jobbak, ezért kitermelés után célszerű a tuskóirtás (katlanozás), hogy a sarjak a gyökerekről fakadjanak. Természetes úton magról nem újul. Általában csak 28-30 évig tartjuk fenn. Laza lombozata nem árnyékolja a talajt, a lehullott alom gyorsan felbomlik, talaja nagyon elgyomosodik. Leggyakoribb kísérő cserjéje a bodza.

Fája: Likacsgyűrűs, színes gesztű. Szijácsa keskeny, fehéres zöldessárga, gesztje sötétebb zöldesbarna. Háncsa zöld, foszlányosan leváló. Edényei thylliszek-kel tömöttek. A túltartott fákban gyakori a tőkorhadás.

Felhasználása: Az utóbbi években tovább nőtt. Kemény, nehéz és tartós fája elsőrendű bányafa, vezetékoszlop, szőlőkaró, talpfa, gazdasági szerszámfa, épületfa és az egyik legkiválóbb tűzifa. Jelenlegi akácosaink egyharmada silány, rossz minőségű talajon van. Emiatt nagyon kis fatömeget ad. Egyesek csak sínylődnek, ezért 2000-ig a jelenlegi rontott akácosokat más fafajokkal váltjuk fel.

Forrás: Szilágyi Ferenc: Fák és cserjék

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Orbán Ottó: Ablak a Földre

Előjáték két amerikaival

A Tadzs Mahalnál történt. Amikor a kövérebbik amerikai megszólított:

– What about the Taj in nice blue stockings?

Ami a mi körülményesebb nyelvünkre csak megközelítőleg fordítható úgy, hogy mik a benyomásaim a Tadzsról kék zokniban, mivel az eredeti mondat célirányos tömörsége útközben felhígul.

Emlékezetes pillanat volt ez. Határkő jellemem fejlődésében.

A két amerikai a kupolás főépület egyik ablakfülkéjében ült, egészen pontosan a jobb oldali falnak a bejárat felé eső részén, a folyótól távolabb álló saroktorony vonalától néhány méterrel beljebb, az árnyékban. Az amerikaiaknak abból a kortalanul fiatal és szakszerű fajtájából, melyről igen nehéz eldönteni, hogy valójában mi is a foglalkozása, bölcsészhallgató vagy egyetemi tanár, indológus vagy egy légkondicionáló berendezéseket gyártó cég piackutatója.

A fiatalabbikat én bölcsészfélének néztem, talán azért, mert erősen kopaszodott, és ez intellektuális megjelenést kölcsönzött neki, meg talán azért is, mert aktatáskájából időnként egy szakdolgozat küllemű paksamétát húzott elő, hogy néhány oldalt fölolvasson figyelmesen hallgató, kövér honfitársának, akiről viszont semmiféle elképzelésem nem volt, csak azt láttam, hogy nagyon izzad.

Most is izzadt, ahogy várakozóan nézett rám az ablakmélyedésből.

Én, hihetőleg arányosabb testalkatom következtében, kevésbé izzadtam, viszont a zoknim, amit Pesten huszonnégy forintért vásároltam, nagyon kék volt, amivel még mindig nem mondtam semmit. Valójában a zoknim nem úgy volt kék, ahogy ez egy zoknitól elvárható; lábamon az indiai ég agresszív tündöklését viselve álltam a Tadzs teraszának fehérmárvány padozatán, mivel cipőinket még a teraszra vezető lépcső érintése előtt le kellett vetnünk.

Az izzadó amerikai egyébként pepita zoknit viselt, a másik, föltehetőleg zárkózottabb egyéniség, sóskaszínű gyapjúharisnyát.

– Nos, ami a Tadzsot illeti – kezdtem, mint egy angol, egy olyan angol, amilyet én pesti fejjel el tudok képzelni –, a Tadzs egyike a világ fölháborító remekműveinek!

Az amerikai kissé előbbre hajolt, úgy éreztem, azért, hogy jobban lássa, ahogy ízenként magába nyel az örvény.

Az előbbiekben ugyanis csak a külsőségekről esett szó, a fehér márványról és különféle zoknikról, de nem esett szó a belső drámáról, melynek csupán körülményei vázolódtak föl az olvasó szeme előtt.

A dráma bennem játszódott le, és az amerikainak voltaképpen szerény szerepe volt benne, afféle szerep, mint a hírhozóé Shakespeare színműveiben. Igazából még a Tadzs is alig volt több puszta helyszínnél, noha nőies tökélyével, hibátlan fehérségével joggal foglalkozhatna bármely drámaelemzés.

Mégis, csak alkalom volt arra, hogy hirtelen összegeződjék bennem a nap minden látványa, Fatihpur és Agra nagyszerű épületei és az agrai környék égető nyomora, a fogatlan koldusasszony a Kwality étterem előtt és a mezítlábas közönség a teraszon, a nap szikrázó kegyetlenségével dacoló kő dölyfe és a folyó, ez a sovány ere a víznek, amit a természet a gúny fonalaként gombolyít végig az izzó vidéken; arra, hogy mindez hirtelen összerakódjék képpé, látomássá, kompozícióvá, amit egy nevetséges beszélgetés fog keretbe, a civilizáció zoknis fiainak társalgása a Tadzs Mahal tövében.

Abból a célból méghozzá, hogy minden kétséget kizárva megértsem: megint egyszer jellemtelen emberként fogok viselkedni, és én, aki még a Fatihpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy „rögtön megérkezésem után”, nem fog útirajzot írni tele magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni, a Tadzsról, a két amerikairól és rólam, ahogy ott beszélgetünk a Tadzs mibenlétéről, a kőbe foglalt eszméről, arról a fölháborítóan mértéktelen önzésről, mely ezt a páratlanul tökéletes épületet emelte.

– Sajátos – mondta a kövér amerikai –, sajátos véleménye van a dolgokról.

– Megtisztel a véleményével – mondtam, és elnézést kértem a magam meg a zoknim nevében, hogy elmegyünk megnézni a Tadzs végében a folyót.

Még hallottam, ahogy a kopaszodó amerikai odaszól az izzadó amerikainak:

– Proud fellow!

Amit viszont könnyű magyarra fordítani, évekkel ezelőtt ment egy film Pesten, annak volt ez az izgató címe: „Rátarti fickó”.

Ez elzüllésem hiteles története.

Jorge Luis Borges: Körkörös romok

And if he left off dreaming about you.
THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Bodor Ádám: Újra együtt

– Vajon ez alkalommal meddig maradunk együtt? – kérdezte Menyhárt doktor Menyhártnétól, mikor kiléptek a házasságkötő teremből. Harmadszor kötöttek egymással házasságot.
– Meddig? – kérdezte szórakozottan, kissé álmos és lagymatag hangon Menyhártné. – Meddig? Hát semeddig.
– De hát – kezdte Menyhárt doktor, de amint a szó kisiklott a száján, el is hallgatott.
– Egy életen át csak menekültél előlem – mondta Menyhártné. – Igaz, egyre fáradtabban.
Már künn jártak az utcán, borongós, nedves márciusi délelőtt volt, a járdaszegély mellett fekete tócsákban bánatosan ültek a piszkos hókupacok.
– Azért veszek neked három szál fréziát – mondta Menyhárt doktor egy virágbolt előtt. – Megvársz, vagy máris elmész dolgodra?
– Éhes vagyok – mondta Menyhártné. – Persze hogy megvárlak. Beülünk valahova, kérünk a pincértől egy vázát, és beletesszük a fréziákat. Aztán megebédelünk. Hacsak ravaszul meg nem lépsz a virágbolt hátsó kijáratán át.
Menyhárt doktor türelmesen sorba állt fréziáért, s amikor a pult elé került, nem hármat kért, amint ígérte, hanem hatot. Felesége a kirakatüvegre tapadva leste.
– Taxival megyünk – mondta Menyhárt doktor, amikor átnyújtotta a virágot. – Igaz, várunk rá legalább egy félórát, de nem engedhetem, hogy csatakosan lépj be a Sport-szálló termeibe. Elvégre a feleségem vagy.
Menyhárt doktornak igaza volt, a taxiállomáson, olvadozó hókupacokon rohangálva csaknem félórát lesték a taxikat, míg végre arabok és etiópok között elsőként tehették mancsukat egy taxi kilincsére.
– Megkérem, nyissa majd ki a bal oldali ajtót – súgta Menyhárt doktor a sofőr fülébe, amikor a Sport-szálló felé közeledtek. – A hölgynek gyönge a csuklója. –Így aztán a Sport-szálló előtt a sofőr kiugrott a volán mellől, és kitárta az ajtót Menyhártné előtt.
– Nagy majom vagy – mondta Menyhártné, amikor beléptek a vendéglőbe.
– És hol fogsz lakni? – kérdezte Menyhárt doktor. Sarokasztalnál ültek délszaki növények alatt, a fűtőtestek közelében, előttük egy söröspohárban a hat szál frézia.
– Hol? Természetesen nálad. Te sosem vagy itthon állítólagos üzletkötéseid miatt.
– Igaz – hagyta rá lemondóan Menyhárt doktor. – De néha hazajövök.
– Olyankor majd közeledhetsz hozzám. Majd meglátod, milyen leszek.
Bécsi szeletet ettek tartármártással, petrezselymes burgonyával és zöldsalátával. Megbontattak egy palack bort.
– Holnap utazom – jegyezte meg Menyhárt doktor. – Bizonyos ideig távol leszek.
– Ó, máris? És mégis meddig?
– Öt hét, talán másfél hónap. Prága, NDK, Dánia. Beérik a cseresznye, mire hazatérek.
– Hiszed, hogy fáj? – mondta Menyhártné kuncogva. – Délután segítek neked csomagolni. Aztán lehet, odaadom magamat.
– Úristen – motyogta Menyhárt doktor elgondolkozva. – Hat héten át csak rád fogok gondolni. – Megfogta a fréziás pohár mellett Menyhártné kezét.
– Mindjárt sírok – mondta Menyhártné. – Ugye, hívsz mindjárt egy taxit.
– Persze – bólintott Menyhárt doktor –, nem járhatsz csatakosan az esküvőd napján. – És lenézett az asztal alá, szemügyre vette felesége lábát. – Öregszel – jegyezte meg –, lötyög bokád fölött a harisnya. Mész, menegetsz lassan össze.
– De te még mindig egy igazi úr vagy.

Csukás István: Keménykalap és krumpliorr

Fejezetek:

1. Mit küldjünk egy betegnek?
2. Kitalálnak egy cirkuszt
3. Általános meghökkenés
4. Kell egy tigris!
5. Az oroszlános plakát
6. Bűntény az Állatkertben
7. Nyomoznak a vadlibák
8. Kell egy véreb!
9. Helyszíni szemle
10. Kell egy kis logika!
11. A nyomok a padlásra vezetnek
12. Megszervezik a figyelőszolgálatot
13. Botrány a divatbemutatón
14. A nyomok a csatornába vezetnek
15. Péternek van egy ötlete
16. Karcsi álma
17. Kell egy távcső
18. A tettes lépre megy
19. Erőszakot alkalmaznak
20. Díszelőadás

Kell egy véreb!

A kis Rece elmélázva ette az ebédet. Csak a teste volt jelen, a szelleme ide-oda csapongott. A nyomozáson mélázott, s néha úgy érezte, hogy olyan egyszerű az egész, mint egy pofon: elcsípik a tolvajt, átveszik a jutalmat, és kész! Máskor meg úgy érezte, hogy megoldhatatlanul nehéz és bonyolult ez a nyomozás. Mert hogyan kell például elkezdeni?
Meg mi kell egy ilyen nyomozáshoz?
Idegesen rázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Bátorítgatta magát. Nem kell elcsüggedni! Meg: azért van az ember esze, hogy mozgassa!
A kis Rece mozgatta.
És akkor rájött, hogy legegyszerűbb, ha tanácsot kér a bátyjától. Hát persze! A bátyja mindennap elolvas egy detektívregényt. Nincs nála tájékozottabb ember detektívügyben Budapesten. Most is olvas egyet, a tányérnak támasztva.
A kis Rece szelleme visszatért a testébe, szeme vidáman ragyogott, mozdulatai meggyorsultak, rendes tempóban belekanalazott a krumplifőzelékbe, majd rendes tempóban félre is tolta a tányért az utálatos krumplifőzelékkel. Egyszóval a kis Recébe visszatért a szellem.
A bátyja arcát vizsgálgatta, hogy vajon milyen hangulatban van. Úgy találta, hogy jó hangulatban van, meg lehet próbálni a kérdezősködést.
– Szeretnék kérdezni valamit!
– Hm?! – A bátyja fel se nézett, továbblapozott a könyvben.
– Azon vitatkoztunk, hogy mi kell egy nyomozáshoz.
– Vitatkoztatok?
– Vagyis én csak hallgattam azt a sok hülyeséget, amit összebeszéltek, hogy kell egy esernyő, egy kalocsni meg hajszáldrót meg ilyesmi.
– Ez tényleg hülyeség. Bár a ti szellemi színvonalatokon az is meglepő, ha folyamatosan tudtok beszélni!
A kis Rece lenyelve a sértegetést, könnyed, csevegő hangon folytatta a társalgást:
– Szerintem egy revolver kell hozzá.
– Ez cseppet sem kisebb hülyeség! A nyomozáshoz elsősorban egy hulla kell!
– Igen, természetesen, világos – bólogatott a kis Rece.
– Anélkül nincs nyomozás!
– Hogyne, hogyne.
– Azután attól függ!
– Mitől?
– Hogy hol történt a bűntény. Zárt helyen vagy szabadban?
– Mondjuk, hogy a szabadban.
– Akkor komplikáltabb. Mert például az eső elmoshatta a nyomokat. És akkor nem lehet min elindulni.
– Hát igen.
– Ilyenkor legjobb a véreb.
– Egy véreb?
– Igen. Azt odaállítjuk, szagot fogatunk vele, és megkezdődhet a nyomozás. Főleg az angoloknál divat ez.
– Főleg.
– A franciáknál már mondhatjuk, hogy ez nem szokás. Ez a véreb olyan angol specialitás.
A kis Recét nem érdekelték az angol specialitások, ásított egyet, amit a bátyja nem vett jó néven.
– Figyelj, ha oktatlak! Legalább vágj értelmes képet, ha megpróbállak belevonni egy intelligensebb beszélgetésbe!
De a kis Rece már megtudta, amit akart, és az intelligens beszélgetés teljesen hidegen hagyta. Lényeg az, hogy kell egy véreb. Ami szagot fog…
Elmosta a tányérját, a főzeléket ügyesen kikotorta egy újságpapírba, majd belecsúsztatta a vödörbe.
Az ajtóból visszaszólt az elmerülten olvasgató bátyjának:
– Azért kösz az intelligens beszélgetést!
A bátyja föl se nézett, úgy mondta:
– Ott a recept az asztalon, váltsd ki a mama altatóját!
A kis Rece szokásból ellenkezett.
– Miért én?
– Cserébe az intelligens beszélgetésért!
A kis Rece belenyugodott, nem olyan nagy ügy! Zsebre vágta a receptet.
Lecammogott a lépcsőn, a kapuban megállt, figyelte a napsütötte utcát.
Honnan vegyen vérebet?
Addig is unalmában elsétált a gyógyszertárba, és kiváltotta az altatót. A bal zsebébe dugta. A túlterhelt zseb kidudorodott, és a tabletták minden lépésnél csilingeltek az üvegben.
Sétálgatott az utcán lassú, lusta léptekkel, és mustrálgatta a kutyákat.
Hát kutya éppen volt elég, kicsi, nagy, görbe lábú, szálkás szőrű, fehér, fekete, de mindnek póráz volt a nyakában, és a pórázt mindig fogta valaki. Szabad, gazdátlan véreb nem volt a láthatáron.
A kis Rece vizslató szemekkel ballagott tovább, fürkészte az utcát, a fák tövét, az üzletek bejáratát.
És akkor meglátott egy fiút, aki mérgesen ráncigált a pórázánál fogva egy kutyát. A kutya nyaka kinyúlt a ráncigálástól, négy lábát megfeszítette dühösen, de nem mozdult. Ahhoz képest, hogy milyen kis vakarcs volt, jól tartotta magát.
A kis Rece élvezettel szemlélte a párviadalt. A fiú nagy tehetséggel átkozódott:
– Gyere már, te dög! Te kelekótya fityfiritty! Az anyád kóbor sakál volt, az apád meg egy ütődött ebihal!
A kutya fogát vicsorgatta a sértegetésre, és még makacsabbul kapaszkodott a tavaszi földbe lehetetlenül kurta lábaival.
A fiú fújt egyet, lélegzetet vett, és pompás szózuhataggal szidta a kutyát:
– Te zabikutya! Te elfuserált dögevő! Te patkányfarkú, gülüszemű, vízfejű, törpe szörnyeteg! Bableves-meghajtású szőrdízel! Te spirituszba való, nagyra nőtt bacilus! Te kettéharapott macskacápa! Te, te, te!
A fiú kifulladt, megtörölte a homlokát.
A kis Recének úgy tűnt, mintha a kutya magában röhögne. Apró porcelánfogait villogtatta, és elfeküdt a porban, mint egy kecskebéka, szétterpesztve a lábait.
A kis Rece közelebb lépett.
– A te kutyád?
– Viccelsz?
– Nem. Komolyan kérdeztem.
– Nézz rám: úgy nézek én ki, mint egy menhelyi gyerek?
A kis Rece ránézett a fiúra, majd a fejét rázta.
– Nem.
– Hát kéne nekem ez a kutya? Hát kutya ez egyáltalán? Hát azt hiszed, hogy önszántamból röhögtetem ki magamat?
– Vagyis nem a tiéd. Csak rád sózták.
– Éles az eszed, testvér, mint a borotva! – bólogatott a fiú.
– Miért nem kötöd egy fához, aztán spuri! Otthagyod.
– Én már mindent megpróbáltam! De ez a dög mindig hazavergődött valahogy, aztán én kaptam érte a nagy ruhát!
– Akarod, hogy segítsek rajtad? – A kis Rece közönyös arcot vágott, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a kutyaügy, csak éppen ma jószívűségi rohama van.
A fiú vizsgálgatta a kis Recét.
– Halljuk, testvér, az ajánlatot!
– Nem mintha nekem kellene! Ha én éppen kutyát akarnék, bokszernél alább nem adnám! De van egy beteg nagynéném, meglepném vele. Erősen rövidlátó szegény, neki mindegy, csak ugasson.
– Vagyis?
A kis Rece tovább feszítette a húrt, ijedten lehajolt a kutyához.
– De nem koszos ez a kutya?
– Ez? Tiszta, mint a patyolat! Mindennap vele mosom föl az előszobát!
– És nincs gilisztája?
– Ennek? Nézz rá, testvér! Hát van olyan épeszű giliszta, aki ebbe belemászik? És egyáltalán! Belefér ebbe egy egészséges giliszta?
– Nem veszett véletlenül?
– Elárulok egy nagy titkot. Ezt be akarták oltani veszettség ellen, és mikor az állatorvos meglátta, röhögőgörcsöt kapott! Egy napig nem is bírta abbahagyni! Aztán papírt adott róla, hogy ha ez a kutya meg tud harapni bárkit is, ő kifizet minden kárt. Ez a kutya abszolút veszettségbiztos!
– Na jó, én megszabadítlak ettől a kutyától, ha akarod.
– Csak egy kérdés, testvér! Hol lakik a nagynénéd?
– Cinkotán. De annak is a legvégén, ott már nincs semmiféle közlekedés. Az már nem is Budapest. Postás is csak hetente egyszer jár. Puskával, mivel olyan elhagyatott vidék. Ott már a tanyavilág kezdődik.
– Tessék, itt a kutya!
A fiú a kis Rece markába nyomta a pórázt, és gyorsan továbbállt.
A kis Rece észbe kapott, hogy nem tudja a kutya nevét, utána kiáltott:
– És mi a neve?
– Lili! Apja Redington Alfonz! Anyja báró Kukkházy Izidóra!
A fiú hangja messziről szállt át a tavaszi légen.
A kis Rece megvakarta a fejét, aztán a kutyára nézett.
– Elég hülye neved van.
A kutya szemérmetlenül vigyorgott a porból.
– Szerencse, hogy a szüleid neve még hülyébb. Na gyerünk, Lili!
A kutya farkát csóválta, és szépen, engedelmesen elindult a kis Recével.
A kis Rece örült, hogy a kutya nem vette a szívére a gazdacserét, hálából beszélgetni kezdett vele:
– És tudsz nyomozni, Lili?
A kutya vakkantott, mintha értené, és a szemtelen vigyorgás nem tűnt el a képéről.
– Az jó! És szagot fogni, ahogy a vérebek?
A kutya felugrott a levegőbe, mintha azt akarná mutatni, hogy ekkora nagyságú vérebekkel is felveszi a versenyt szimatolás dolgában.
– Akkor jó barátok leszünk, Lili. Én vagyok a gazdád. Gyerünk, Lili!
Lili csillogó szemmel nézte a kis Recét, pofájáról nem lehetett leradírozni a vigyorgást. Majd fogta magát, és előrerohant, úgyhogy a póráz megfeszült, és a kis Recének ki kellett lépni, ha nem akarta, hogy a kutya megfulladjon. A tabletták veszettül csilingeltek a nadrágzsebben.
Így értek a térre. Elöl a kutya, hátul a kis Rece ügetett, átvágtak a sütkérező mamák közt, át a homokozón, a kis pockok hipnotizálva ugrottak szét, mint a bolhák.
A kis Rece még futtában látta, hogy Bagaméri a kocsijára könyököl töprengő arccal, és – igen – egy hatalmas véreb volt a kocsi kerekéhez kötve, fogát vicsorgatta, széles, lelógó pofájából csorgott a nyál.
A kis Rece sötéten morogta maga elé:
– Gyanús! Nagyon gyanús ez a Bagaméri!

Svéd gyerekversek

Ingrid Sjöstrand: Holnap leszek nyolcéves

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítőt,
abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt,
de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek,
és nem leszek már hétéves soha többé.

Britt G. Hallqvist: Miért?

Miért hívják a széket
éppen széknek?
Miért mondjuk a késre, hogy kés,
és honnan tudjuk, hogy a boglya boglya?

Ki adott nevet a dolgoknak először?
Ki volt a Névadó?
Ki mutatott rá mindenre:
"Ez kő, ez fű, az fenyő"?

Talán a dolgokat nem is így hívják
igazában.
Talán szomorúak is, hogy nem mondhatják:
"Ne higgyetek a Névadónak
Sokkal szebb nevünk van
igazában!"

Ingrid Sjöstrand: Láttad már?

Láttad már
két fiú arcát
mikor biciklivel
gurulnak le a lejtőn?
Az első arcán ez van:
Nézzétek, mit tudok én!
A másik arcán:
Mama, segíts!
De nem nyúlhat a fékhez,
ha nem fékez az első...

Váci Mihály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

(Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.) költő, műfordító.

Élete
Nyíregyházán tanítóképzőt végzett, majd tanyasi iskolában tanított. A II. világháború idején segédszolgálatos katona volt, a háború után kollégiumi igazgató lett. Ifjúkorától betegeskedett (katonai szolgálat közben kapott vesebetegségből eredő fertőzés a lábára ment, később pedig tüdőbajjal küzdött), gyenge szervezete miatt folyamatosan a halál árnyékában élt. 1949-ben felkerült Budapestre, ahol a Tankönyvkiadó munkatársaként szerkesztői munkákat végzett. Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban, s ugyanebben az évben megjelenik Ereszalja c. verseskötete, melyet a kritika is figyelemmel illet. 1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére. A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. Az irodalmi közéletben is aktívan részt vész: az Élet és irodalom munkatársa, majd halálág az Új Írás folyóirat szerkesztője. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő. Sokat utazik külföldre, ezek az utazások hatással vannak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál. Halála után vita indult megítéléséről, bár folyamatosan jelenhettek meg kötetei. A rendszerváltás idején a bírálók hangja erősödött fel vagy elhallgatták. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja. Székesfehérváron iskolát neveztek el róla, a Váci Mihály Ipari Szakképző Iskola és Kollégiumot, és egy Nyíregyháza melletti településen is,Tiszavasváriban, a Váci Mihály Gimnáziumot

Költészete
Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban meglehetősen hagyománykövető (szabadverset pl. nemigen írt). Verseiben - különösen a fiatalabb korában írtakban - megjelentek a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi témák, a korai Váci Mihály nyugodtan nevezhető „proletárköltőnek” (aligha kétséges, hogy maga is így gondolta), azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez többet jelent, mint a kor sematikus brossúraköltészetét. Ez a téma mindvégig megmaradt, de emellett megjelentek más témák is: mint pl. a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, valamint az olyan modern és „emberi”, a proletárköltészettől idegen témák, mint a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, az elidegenedés stb.

Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, szinte csodálatos népszerűsége ellenére, Váci mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy frissen érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Gyalog menni az utcán végig,

előre köszöngetni ott.

Tornácokon üldögélni, mint régen,

hogy mindenki arcomba nézzen,

s mondják: - "Semmit se változott!"

Gyalog szerettem volna jönni

át a szorgalmas földeken,

mindenkinek által kiáltni,

mezsgyén átlépni, kezetrázni:

"Na és a munka, hogy megyen?" 

Gyalog szerettem volna jönni,

hogy érezzem: - a telt kalász,

a rét sok térdeplő füve

elém borul, el nem eresztve,

s lábam kérve kulcsolja át.

Én gyalog fogok hazamenni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy sírva érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…

Váci Mihály: Még nem elég

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni, 

de mindig égni kell! 

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni. 

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni, 

de felismerni kell! 

Nem elég sejteni, 

hogy milyen kor jön el;

jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;

járható útja kell! 

Nem elég útra lelni, 

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el! 

Nem elég elindulni, 

de mást is hívni kell! 

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell! 

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell! 

A jószándék kevés! 

Több kell: - az értelem! 

Mit ér a hűvös ész?! 

Több kell: - az érzelem! 

Ám nemcsak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!

Több kell: - a nemzetért! 

Nem elég - a Hazáért! 

Több kell most: - népedért! 

Nem elég - Igazságért! 

- Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Kertész Ákos: Névnap

Az ősállapot, mely a teremtés kezdete

Aki ismeri a naptárt, tudja (s aki nem ismeri, könnyen ellenőrizheti), hogy Gusztáv és lehel napja augusztus másodikára, László napja pedig nyolcadikára esik, s e szerencsés szomszédság adta az ötletet Vig Gusztáv, Varga Lehel és Mazur László asztalosoknak az Általánostól (teljes nevén: Általános Asztalosipari Ktsz Budapest), hogy kollégák lévén, nevük napját minden esztendőben augusztus első szombatján közösen ünnepeljék meg asszonyaikkal együtt (ami ugyan Mazur Lászlót nem akadályozta meg abban – lévén egy másik László-nap is –, hogy ő június huszonkilencedike körül külön névnapot tartson Babinszki Péter nevű sógora és annak Szakáll Pál nevű kollégája társaságában, erről azonban az Általánosban nem beszélt, mert fejlett erkölcsi érzékű ember volt, és valamiképpen árulásnak érezte a dolgot a másik kettővel szemben, tekintve, hogy amazoknak csak egy-egy névnapot juttatott Gergely pápa). Első alkalommal a Corvinban mulattak, de a muri nem sikerült kívánságuk szerint, hiába erőlködtek a neves művészek az étterem dobogóján, a műsor unalmas volt, és megközelítően sem röhögtek olyan jókat, mintha Mazur Laci mesélte volna el, hogy járt a feleségével az egyszeri cigány, vagy Varga Lehel adta volna elő egyikét azoknak a történeteknek, melyek úgy kezdődtek, hogy "feljött a paraszt Pestre", vagy néhány légkör nyomás alatt Vig Gusztáv játszotta volna el széles jókedvében, hogy mozgatja a farát Szocsányiné, mikor a ktsz jóvérű elnöke betéved az asztalosműhelybe, s rögtön le is ragad a bejárat mellett a politúrozó asszonyok körül (akik, tekintve, hogy kezükben a sellakos labdaccsal körkörös mozdulatokat végeznek a panelek felületén, mindenképpen mozgatják a farukat, de Szocsányiné, ha meglátja az elnököt, mindent bedob), továbbá a pincér fölháborítóan flegma, a bor drága, a hús rágós volt, a teremben kibírhatatlan volt a meleg, és még csak le se vetkőzhettek trikóra, mint odahaza, ezenfölül, ha egy kicsit oldódott a kedvük, az asszonyok rögtön megmorogták őket, s idő előtt cihelődtek, épp mikor nekik kezdett volna megjönni a hangulatuk, ezért elhatározták, hogy ezentúl se ide, se más vendéglátóipari létesítménybe nem mennek, otthon fognak ünnepelni, egyik évben egyikük, másikban másikuk, harmadik évben harmadikuk lakásán.

A szóban forgó esztendőben a Vig házaspár volt a soros. Augusztus első szombatja harmadikára esett, s délelőtt Vig Gusztávné elment az új ruhájáért a Julihoz. Később úgy gondolta, hogy a Julinál kezdődött (tudniillik az a dolog, melyről az alábbiakban szólni akarunk), a barátnőjénél, mikor elhozta tőle a ruhát, de nem ott kezdődött, nem is reggel, hanem már napokkal azelőtt, mikor Vigné föllázadt, és elhatározta, hogy szabadságot vesz ki. Mi ebben a lázadás, kérdezhetné az ember, és joggal, hisz aligha nevezhető lázadásnak, ha valaki fogja magát, és úgy dönt, hogy egy nap szabadságra megy, csakhogy Vigné, született Gombár Magdolna ezt a döntést titokban hozta, s Vig Gusztáv háta mögött, sőt később se árulta el neki; hogy tisztességesebben kitakaríthassa a mulatság előtt a lakást, ne kelljen a vendégek előtt restelkednie, hogy rendesen vásárolhasson, reggel és nem szombat délben, amikor mindenütt egymás sarkát tapossák a népek, és minden valamirevaló áru elfogyott, hogy elmehessen Julihoz a ruháért, aztán fodrászhoz (és ne mondhassa Mazurné, az a dög, az a kehes mellű aszott kóró az affekta beszédjével, hogy "ma valahogy rossz a hajad, Magdolnám", mit tavaly is), s hogy végre legyen az életében öt olyan óra, amiről nem tartozik számot adni senkinek. Rendes asszony ugyan nem mond el az urának mindent, (mert mindent igazán nem kell az orrára kötni egy férfinak), de szabadságot csak olyanok vesznek ki titokban, akik nem járnak egyenes úton. Tudta ezt Vigné, csakhogy ő semmi rosszban nem sántikált, egyszerűen pihenni akart, öt órát eltölteni úgy, hogy azt tesz, amit jónak lát, öt olyan órát, ami nem az uráé, nem is a gyerekeké, hanem egyes-egyedül az övé, s ez még akkor is pihentető időtöltésnek ígérkezett, ha mind az öt órát keményen végig kell dolgoznia. 

Egyébként aznap minden ugyanúgy indult, mint bármely más közönséges napon, Vigné negyed ötkor ébredt, néhány másodperccel az óra csörgése előtt, úgyhogy mikor elsőt zörrent a vekker, el is zárta már, mert az urának volt még egy negyedórája, hadd aludjon addig (legalább nem morog, hogy idő előtt ébredt, s neki sincs láb alatt), s maga már kelt is föl, kapta a pongyoláját, ment a konyhába ugyanúgy és ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint más közönséges hajnalon. Kinn már világos volt, de a konyhában megrekedt még a sötét, Vigné ezért beverte a sípcsontját a hokedlibe, melyet valaki, nyilván az ura, a konyha közepén hagyott, fölszisszent, de nem szólt, olyan iszonyatosan álmos bír lenni az ember lánya negyed öt után két perccel, hogy káromkodni sincs ereje. Csak vette a gyufát, gyújtotta a gázt, megtöltötte a teafőzőt, tette a dolgát, mint a motor, a lavórt a kredenc tetejéről kapta le, megmosdott hideg vízben, visszabújt a hálóingbe s a pongyolába, addigra fölforrt a tea, azt kitöltötte a bögrékbe, s már ment is befelé, hogy ébressze az urát.

– Guszti, fél öt!

Az ura nyögött egyet, és átfordult a másik oldalára, aztán újra nyögött, és visszafordult erre az oldalára, hirtelen csukott szemmel fölült, lábával előkotorta az ágy alól a levágott kérgű szandált, melyet papucsnak alkalmazott, kicsoszogott a konyhába az asszony után, akkorra Vigné már odakészítette a mosdóvizet, szappant, törülközőt a hokedlire, s míg az ura szótlanul mosdott, öltözött, ő szelte s kente a kenyereket, készítette a tízórait, azután letette az ura elé az asztalra. – Nesze! – mondta neki. Vig megkötötte a cipópertlit, és fölállt. Most vett először tudomást a feleségéről.

– Így tegyem el? – kérdezte. Vigné kirántotta a kredencfiókot, használt, kisimított papírzacskót vett elő, s odalökte a kenyér mellé. – Az isten se győz zacskóval... hányszor mondtam, hogy hozd haza! – Vig belecsúsztatta a zacskóba a kenyeret, s megkérdezte, hogy a használt klozettpapírt ne hozza-e haza. Az asszony nem felelt. A kredenc sarkának dőlve figyelte. Vig ránézett.

– Hát te? – kérdezte. – Mit állsz ott? Miért nem kelted a gyerekeket? Elkéstek!

– Csak te ne késs el! – nyelvelt vissza az asszony. Öt perccel múlt háromnegyed öt. Az ura megitta a teát, a tízórait gyors, ideges mozdulattal a táskába csapta (mert az idő haladt), közben futólag érdeklődött, hogy mit csinál az asszony estére, Magdolna azt felelte, hogy majd vesz valami pogácsát. Vig Gusztáv erre elengedte a táska fülét.

– Pogácsát?! – kérdezte megütközve. – Azért a pénzért akár kocsmába is mehetünk!

– Hát menjetek – mondta Vigné nagylelkűen. Vig újra megragadta a táskát,de csak azért, hogy szavai mellé nyomatékul levágja az asztalra.

– Az ember annyit se bír megkapni a feleségétől, hogy süt valami szart! Három évben egyszer van ez a rohadt névnap!

Vigné, Gombár Magdolna arcán egy vonás sem rezdült, minden különösebb indulat nélkül emelte föl a hangját a kiabálás szintjére. – Megmondanád, hogy mikor?! Hurcoljam a kölköket, dolgozzam végig a gyárban a napot, aztán mossam ki a koszos gatyádat, főzzek neked zabálnivalót, glancoljam ki a lakást a vendégeidnek, és még süssek is?! Majd ha nagyságosasszony leszek!

– Mert én a lábamat lógatom egész nap, mi!? – ordított Vig.

Mindkettőjük gyomra remegett. Vig Gusztáv a trafikra gondolt a megállóban, ami ötkor nyit, és ahol féldecis üvegekben szilvát meg kisüsti barackot kapni, elképzelte, hogy csúszik le a gégéjén a pálinka, hogy zsongítja el a gyomra idegeit, Vigné meg arra, hogy csak már enné el innen az urát a fene, csak maradna végre egyedül, lenne már egy kis csönd... Egy pillanatig szótlanul bámulták egymást, akkor Magdolna barátságosan megkérdezte, hogy vajon a Vig ma taxival akar-e bemenni, hogy még mindig itt tátja a száját.

– Mit adsz enni a vendégeknek? – érdeklődött Vig Gusztáv a változatosság kedvéért halkan, viszont fenyegetően.

– Zabáljanak otthon – közölte Gombár Magdolna.

Vig Gusztáv föladta, mivel már tíz perccel múlt háromnegyed öt. Újra megragadta a táskát, és bevágta a konyhaajtót maga után. Mindketten megkönnyebbültek.

Vigné megvárta, míg az ura végigmegy a gangon, befordul a lépcsőházba, s elhal a lépte nesze is, akkor egy pillanatra ölbe ejtett kézzel leült. Igazán csak egy pillanatra, de ennyit megengedhet magának egy asszony, ha szabadságon van. Vig pedig sietős léptekkel rótta az aszfaltot a villamosmegálló felé, mellyel átellenben a trafikosbódé állt, itt szokta megvenni a cigarettáját minden reggel, félszemmel az úttestet vigyázva, hogy ha a kanyarban föltűnne a villamos, elérhesse még. Most a villamosra ügyet sem vetett, beállt a sorba, türelmesen megvárta, míg az ablakhoz kerül, egy férfit, akinek láthatóan sietős volt, előre is engedett, vett egy csomag Symphoniát s egy féldeci szilvát kis üvegben, majd kényelmesen félreállt, letépte a kupakot, s fejét hátrahajtva, leengedte a kisüstit a torkán.

Szabó Lőrinc: Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanította
s viharként szállni a felhők felett,
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt
és szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is
őrökké éljen, s lett mindenható
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte,
s leverte az égi seregeket,
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg –

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: – A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
– Vigyázz – szólt –, még nem sejted, mit tudok!
– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny,
és mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
– Tizennyolcezer mérföldet repülök
– mondta –, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
– a Menny Urához fordult –, senki más,

– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam – itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
– Őrült – gondolta – ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték – gondolta és vigyorgott:
– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
És felemelkedett a levegőbe,
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza,
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira –

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át,
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! –
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: – Te nyomorult majom,
te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! –

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

1935

Tenigl Takács László: Napszámos-anzix

esszé (részlet)

Létük többnyire öröklét. Amolyan ikonféle. Se cselekmény, se tennivaló. Néha események, dolgok a gyerek körül. Elmegy, hazajön, lázas vagy vérzik az orra. A gyerektelen napok csak lengedeznek, mint a jéggé fagyott ruhák a szárítókötélen. Ha kezdődik az idény, a jégkéreg megreped, a csiszolt falapra festett madonnák életre kelnek, hangok és kiáltozások szállnak a hajnalok nyomában, sietős léptek kopognak, s az izmok visszaszoknak. A munka felolvadt idő. Tágul a tér, beleng, kifeszül, mint a festővászon. Májustól szeptemberig a napszámos hozzád hasonló, dolgos és földi halandó.

(Az ágyat úgy telepakoltuk a mosással, hogy már le sem feküdtem. Éjféltájt jött ki az utolsó adag. A betűk, mint a legyek, mászkálnak a papíron. Ahogy a villanyt leoltom, kikelnek a sötétből az utcai lámpasorok. Férgek a kora reggel kékülő döghúsában. Régen írógéppel írtam. Kis üveglapok fedték a billentyűket, a sor végén csilingelt, mint a villamosok. Lehetett harminc kiló.)

*

Mobil. Ébresztőfunkció. Tízpercenként „baj van a részeg tengerésszel”, egyre hangosabban. Kelni apránként érdemes, a szünetekben picit visszafelé lépdelni az álomfokokon. Legvégső, igazi ébredés úgy fél öt körül. Szedelődzködés, kávé, első cigaretta, félig szaladva a gyülekezőhelyre. A munka kezdete hatkor. Vége kettő és három között. Hazaérkezés.

(Úgy négy óra tájban. Riadt. Lehetett negyed öt is. Próbált visszaaludni. Félig ebben, félig a túli világban araszolt, mint a hernyó. Altató szavakból nyálazott szálat maga köré, mielőbb visszagubózni a bábba, hol boldog a lélek, nem fájnak fények és árnyékképek. Munkásillat áradt belőle, mit nem egyhamar szed le a testápoló. Gázolaj- föld- és palánta-parfüm.)

*

Kettő- és háromezer között a napi kereset. Mindennap nem mehet, a hétvégét muszáj kihagyni. Ha túlhajtja magát, könnyen lebetegszik: költsége egyheti bér. Patika, hálapénz, fizetni kell a fuvarért is. A napszámos falvakban él. Messze a rendelő. Kínszenvedés a több órás, átszállós buszút. Jövedelme húsz munkanapra ötven- és hetvenezer körül. Vannak esős napok is.

(Éppen itt lakik a barátom. Vasárnap érkezett, azóta ténfereg, zihál, faragja a verset, mint a nyársat. Csupa processzor, RAM és dióda, mit szétszerel s összerak éppen sorsa és kivolta. Néha összeülünk, könyvekkel fejünkben. Van költészettana. Alexandriai jambusokról beszél. Oktat a versléptékre.)

*

A napszám vásárlóértéke mindig az adott árak szerint. A kábeltévé díja idén: kétnapi munka. Felfújható gyermekmedence (kell a melegben): ötnapi munka. Használt szekrénysor: húsznapi munka. Néha adomány. Számítógép a fiúnak: egyhavi munka. Iskolakezdés: tíznapi munka. Nem nyaralnak. Nyaruk a napszám. Nincs filozófiájuk. Vágyaik egyszerűek, mint a heti fizetség. Alkalmi kereset esetén a vágyak dalszövegek, az összegek pedig, mint a szögek.

(Hallom, az egyik bolondja elszületésnapozott vagy egyhavi bért. Egész hétvégén fehér ruhában libegett házról házra, mint valami mesehős menyasszony. Mindenkit meghívott: „most ő megmutatja!” Lettünk vagy húszan. Halom szesz, kondér tyúkleves, rántotthús, tortahegyek. Másnap már kölcsönkért. Ötödike tájt jön meg a fizetésem. Kijövünk valahogy.)

*

Öltözékről mindenki maga gondoskodik. Tereptől, talajtól függően bakancs vagy tornacipő. Sort, rövidujjú ing, turkált dzseki, pulóver, ha hűvösre fordul, dzsogging. Nem járnak rongyosan. Messziről meg nem mondod róla, hogy kicsoda. Kétnapi bér a munkaruha. Ha teszkógazdaságos. Bérükkel bevásárlóközpontba szaladnak a műszak után. Bőrük és piszkos körmük miatt olykor megállítja őket a biztonsági őr.

(A versek s a szerelmek is elhasználódnak egy szezon alatt. Pótoltam őket. Alkudtam, rádupláztam. Maradt némi öröm s hulladék utánam egynémely városokban és agyakban. Itt odafigyelek a kenyérre. Töröm és mártogatom. Néha felkapom a fejem, belenézek egy szempárba, tenyérbe.)

*

Étel és ital nem jár. A felvágott vákuum-fóliázott. Akciós májkrém-konzerv, paprika, paradicsom, előreszeletelt, tartós kenyér. Rekkenő hőségben fagyasztott csapvíz. Egyszer közösen vettek egy tízkilós dinnyét, és felcipelték a hegyre. Ritkán fordul elő. Kell az erő. Főtt étel este, esetleg, ha marad rá kedv és idő.

(Nekem ne magyarázzon! Látom, hogyan eszik a nevelt lányom. Gépsonkát magában, fél kilót, jégkrémet, narancsot, téliszalámit, banánt, nutellát, kakaót, ropit, mindent egymásra hányva, s két óra múlva újra elölről. Nincs kétség, honnan ez az éhség.)

*

Alkalmas helyek ritkán akadnak. A bukolikus „tőke tövébe” szarás csak a magas irodalomban. Szégyenlősek, a szőlősorok és zöldségföldek jól beláthatók. Messzire szükséges menni. Igazi katasztrófa a váratlanul, munka közben megjövő menstruáció.

(Hullámokban jön rám, mit írjak. A rímek s a formák néha megzavarnak. Segít, ha a sűrűjébe túrok, a szippantós merít így az emésztőgödörbe. Azelőtt körbe ültek a zagytalanná derített mondatok, és súgtak, mint a vizsgán. Most semmi ilyesmi. Mondott és fel nem lelt szavak szortyognak fejemben, ahogy a fürdővíz örvénylik a kád lefolyóján. Jobbak az övéik.)

*

Az alkalmi munkavállalói fontos irat. A régi szakszervezeti könyvhöz hasonlít. Hatszáz forintos illetékbélyeg a munkanapra. Ez a napszámból lejön. A „bélyeges” napokra nem jár segély. Havi húszezer többletért még ők se robotolnak. Mindig van náluk alkalmi munkavállalói, a kisfőnöknél készenléti illetékbélyeg. Ha jön a hatóság, beragasztják. „Ez volt az első nap.” A törvény a bliccelő napszámosra éppúgy lecsap, mint a svarcoló vállalkozóra. Mindenki jól jár.

(Meséltem a gyereknek, hogy kiről írok éppen, a patkóhajlító, nagyerős királyról, ki páncélos sereggel és bronzütegekkel ... nem nagyon figyelt oda. Harangoztak éppen. Egy ekkora faluban hetente meghal valaki, s a temetés mindig izgalmasabb a mesénél. Zátonyra futott, süllyedő hajó a temető a domb tetején. Orrdísze öntött-beton feszület. Fehérszakállú pap-kapitány adja ki éppen az utolsó parancsokat. Körötte nyárfa-árbocok töredeznek. Odalent az agyagpalába kövült halottak, mint a korallba ágyazott bronzütegek.)

*

Az „aktív” a jövedelemmel nem rendelkező aktív korú nem foglalkoztatott személynek járó juttatás. Összege harmincezer körül. Szempont a kiskorú gyermekek száma, hogy van-e más jövedelme, élettársa. Nyáron kitelik belőle a vízdíj, a villanyszámla, némi törlesztés a hitelből. Télen a túlélés.

(Olyankor összebújunk. Nem fűt rendesen a kályha. A tűzoltószertár sufnijába egy koldus költözött. Mesélik, hat évig élt az erdőn, nejlonokban. Belső rend szerint kering, mint a naprendszerek, látogatja a családokat. Kalapját leveszi, mélyen meghajol. Talán látta valahol, hogy így kell csinálni. Úgy számolom, szerdán leszek soron. Vekni cipón, pillepalackos boron, némi pörköltön gondolkodom.)

*

A gyermekmegőrzés gond az egyedülálló anyáknak. Van oly nagy szerencse is, hogy mindketten napszámba járnak. Egy-egy nagymama, ráérő rokon az őrző. Félálomban viszik át őket. Plédbe csavart, kicsi testek, fejük nyaklik-bicsaklik. Továbbalvás, négyen-öten is összebújnak a felnőttektől megürült, még testmeleg duplaágyon. A második ébredés után játék és civódás, míg meg nem érkeznek a por- és permetezőszer-lepte édesanyák. Este gyors mosakodás, szigorú elalvás-parancs. Azután ájult mélyálom. Csak a bekapcsolva felejtett tévé halk zümmögése és villódzása az ablakon át.

(Már alszanak. Monitor előtt ülök. Cigarettázom, borral cicázok, szarvánál fogva ráncigálom az irodalmat. Kérődzik, elbődül, lassan cammog az úton. Világok és műnemek csapszegeit kalapácsolgatom magamban, néha érezni vélem mellkasomban, ahogy a kátrány s a cukor csordogál a vérrel, és mint a grillázs, ráég a szíverek falára. Jól látok. Egyelőre. Az önlét halálos méze még nem ítélt negédes homályra.)

*

A napszám fajtái tennivalók és jövedelem alapján. A rossz napszám alacsonyabb, „szállító” szervezi, s veszi le a hasznot. Újabb megrendelést hajt fel, így megbízhatóbb. A jó napszám többet fizet, de rövidebb. Bekerülni csak haveri alapon lehet. És kell hozzá saját autó. A benzinpénzt négyen-öten, egy százas fejenként. Így jutnak el a napszámos helyre.

(Néha besűrűsödik, néha hígul a vérem, olykor hőhullám, olykor hideg borzongás fut át. S ahogy a betegség apránként felemészti vesémet, egyre gyakrabban megyek ki éjjel a kertbe vizelni. Olvastam, valami finom, hajszálerekkel beszőtt velőréteg válik le ilyenkor. S az ürített, bomló szövettel lassan múltam is letisztul, valahogy akképpen, ahogy a meder napvilágra kerül a lecsapolt vizekkel. Test-folyóm apálya tanulság. Nincs a mélyben semmi. És nincs mit birkózni agyagba ragadt, iszamos kövekkel.)

*

A címerezés igazi szívás. A harmattól szinte csurognak a levelek, percek alatt ronggyá ázik az ember. Műtrágyás zsákból fércelt, mókás esőkabátot húznak magukra. Délre a nedves föld s a lélegző vegetáció fullasztó párája borít el. Furcsa, közeli hangok, mint a gőzfürdőben. Viszket minden. A boka kibicsaklik a szántásból maradt göröngyökön. A kukoricalevelek vágnak. A címer fent van, az ember lent. Hajszolják a sorokat, sok buga kimarad. Ha egy is beérik, a fél táblát beporozza. Se nóták, se sztorik, csak kurta poénok.

(Csináltam én is, régen. Törtük, hülyültünk. Egyszer lemaradtam. Elvesztem kicsit. Féltem, átkozódtam, bolyongtam a sorok között. Be is borult. Akkor láttam először, hogyan mászik a sáska a levélen. Gyülekezőt dudált a teherautó, kitaláltam az útra. Kéthetes tábor. Közös zuhanyzó, tűz, lábbűz, menza és mozgalmi dalok. A felső priccseken aludtak a nagyok, mi meg lent. Utáltam, de kellett a bicikli.)

Forrás: http://liget.org/index.php

Zöld tea

A ZÖLD TEA

A teaivás szokása Kínából ered, de az emberiség legelterjedtebb italának felfedezése a legendák homályába vész. Az egyik változat szerint Sen-nung császár Kr. e. 2737-ben ivóvizét forraltatta, amidőn egy hirtelen támadt szélfuvallat az égő ágak közül néhány levelet belesodort a forró vízbe.

Micsoda császári ital lett a forralt vízből! Valószínű, miután a kínaiak régen rájöttek arra, hogy a forralatlan víztől megbetegszenek, igyekeztek azt ízesebbé tenni, s így találtak rá a teacserje leveleire. A tea nemcsak finom, hanem élénkít is, erre mutat rá egy másik eredetlegenda. Bodhidharma, a zen buddhizmus megalapítója kilenc évig elmélkedett lótuszülésben, a falnak fordulva. Amikor nem tűrhette tovább, hogy le-lecsukódnak szemei az álmosságtól, levágta szemhéjait. Belőlük nőttek az ébren tartó tea levelei...

A kínaiak szinte kizárólag zöld teát isznak. Ez egyszerűen a Camellia sinensis napon szárított levele, amit szárítás közben enyhén megsodornak, törnek, hogy ízanyagai jobban kioldódjanak, ha leforrázzák. A minősége a fajtán és a termőterület hollétén kívül azon múlik, milyen zsenge a levele. A legjobb teát az ágvégi, ki nem feslett levélrügy és a második kifeslő levélke adja. Sokra értékelik a félig fermentált teát is, ilyen az Oolong (ejtsd: ulong), kínaiul vu lung, azaz „fekete sárkány” tea.

Zöld teával élvezet lefogyni

Tudja-e a kedves olvasó, hogy a kínai konyha legfinomabb fogásai a húsok legzsírosabb részeiből készülnek? Hogy a csirkét, kacsát mindig a bőrével, a sertéshúst mindig a szalonnájával együtt eszik? Ennek ellenére, látott már kövér kínait?

Kiderült, hogy a titok valószínűleg a zöld tea élvezetében rejlik. Zsíroldó hatását francia klinikai vizsgálatok is igazolták: napi háromszor egy csésze zöld tea a főétkezések után, havonta minimum egy-két kilogramm súlycsökkenéssel jár. Anélkül, hogy változtatnánk étkezési szokásainkon, anélkül, hogy fogyókúráznánk, pusztán zöld tea ivásával is megszabadulhatunk súlyfölöslegünktől. Magyarországon ez nem olyan elhanyagolható téma: a férfiak között legalább harminc, a nőknél legalább negyvenöt százalékos az elhízás. Ha a túlsúly mellé még egy kockázati tényező társul, például a dohányzás, akkor a halálozási kockázat megkétszereződik.

Ébresztő zöld teával

A koffein fantasztikus élénkítőszer, de nem a kávéban. A kávé koffeinje ugyanis már a gyomorban lökésszerűen felszívódik: gyomorbajt, ingerlékenységet, szívdobogást, magas vérnyomást okoz. A zöld teában egyrészt több is a koffein, másrészt fokozatosan szívódik fel a bélben, órákon át egyenletesen fejti ki hatását. Serkenti a szellemi teljesítőképességet, a gondolattársításokat, a megfigyelő- és koncentrálóképességet, megelőzi a fáradtságérzetet. Mindezt ráadásul káros mellékhatások nélkül!

Fogszuvasodás ellen zöld tea

Távol-keleti felmérések szerint azoknak az iskolásgyerekeknek, akik napi egy csésze cukor nélküli zöld teát isznak, feleannyi odvas foguk van, mint az átlagnak.

Forrás: http://www.terebess.hu/tea/index.html

Irma, te édes

Irma, az édesen butácska utcalány Párizsban él stricik, kocsmai jómadarak és rendőrök tarka világában. Bár foglalkozására nézve "rosszlány", Irma jó és a szíve is aranyból van. Egy nap feltűnik az utcájában Nestor az újonc rendőr, aki egyenesen a gyermekjátszótérről került ebbe a körletbe. A "pénzért vásárolható szerelem" feletti felháborodásában Nestor már az első nap razziát tart, melynek során a rendőrfőnököt is őrizetbe veszik... A túlbuzgó újoncot persze kirúgják. Egy kocsmai verekedés után Nestor átveszi Hippolyte-nak, Irma stricijének a helyét. Csakhogy egyre jobban beleszeret Irmába és halálosan féltékeny a lány "kuncsaftjaira". Fondorlatos tervet sző, hogy ő lehessen Irma egyetlen és kizárólagos vendége. És egy nap különös figura keveredik el a rosszlányok utcájába: Kerl a dúsgazdag angol lord, aki sok pénzt ajánl fel Irmának a kedvességéért...

A film eredeti címe: Irma la Douce

Rendező: Billy Wilder

Főszereplők: Shirley MacLaine (Irma), Jack Lemmon (Lord X/Nestor Patou)