A Tadzs Mahalnál történt. Amikor a kövérebbik amerikai megszólított:
– What about the Taj in nice blue stockings?
Ami a mi körülményesebb nyelvünkre csak megközelítőleg fordítható úgy, hogy mik a benyomásaim a Tadzsról kék zokniban, mivel az eredeti mondat célirányos tömörsége útközben felhígul.
Emlékezetes pillanat volt ez. Határkő jellemem fejlődésében.
A két amerikai a kupolás főépület egyik ablakfülkéjében ült, egészen pontosan a jobb oldali falnak a bejárat felé eső részén, a folyótól távolabb álló saroktorony vonalától néhány méterrel beljebb, az árnyékban. Az amerikaiaknak abból a kortalanul fiatal és szakszerű fajtájából, melyről igen nehéz eldönteni, hogy valójában mi is a foglalkozása, bölcsészhallgató vagy egyetemi tanár, indológus vagy egy légkondicionáló berendezéseket gyártó cég piackutatója.
A fiatalabbikat én bölcsészfélének néztem, talán azért, mert erősen kopaszodott, és ez intellektuális megjelenést kölcsönzött neki, meg talán azért is, mert aktatáskájából időnként egy szakdolgozat küllemű paksamétát húzott elő, hogy néhány oldalt fölolvasson figyelmesen hallgató, kövér honfitársának, akiről viszont semmiféle elképzelésem nem volt, csak azt láttam, hogy nagyon izzad.
Most is izzadt, ahogy várakozóan nézett rám az ablakmélyedésből.
Én, hihetőleg arányosabb testalkatom következtében, kevésbé izzadtam, viszont a zoknim, amit Pesten huszonnégy forintért vásároltam, nagyon kék volt, amivel még mindig nem mondtam semmit. Valójában a zoknim nem úgy volt kék, ahogy ez egy zoknitól elvárható; lábamon az indiai ég agresszív tündöklését viselve álltam a Tadzs teraszának fehérmárvány padozatán, mivel cipőinket még a teraszra vezető lépcső érintése előtt le kellett vetnünk.
Az izzadó amerikai egyébként pepita zoknit viselt, a másik, föltehetőleg zárkózottabb egyéniség, sóskaszínű gyapjúharisnyát.
– Nos, ami a Tadzsot illeti – kezdtem, mint egy angol, egy olyan angol, amilyet én pesti fejjel el tudok képzelni –, a Tadzs egyike a világ fölháborító remekműveinek!
Az amerikai kissé előbbre hajolt, úgy éreztem, azért, hogy jobban lássa, ahogy ízenként magába nyel az örvény.
Az előbbiekben ugyanis csak a külsőségekről esett szó, a fehér márványról és különféle zoknikról, de nem esett szó a belső drámáról, melynek csupán körülményei vázolódtak föl az olvasó szeme előtt.
A dráma bennem játszódott le, és az amerikainak voltaképpen szerény szerepe volt benne, afféle szerep, mint a hírhozóé Shakespeare színműveiben. Igazából még a Tadzs is alig volt több puszta helyszínnél, noha nőies tökélyével, hibátlan fehérségével joggal foglalkozhatna bármely drámaelemzés.
Mégis, csak alkalom volt arra, hogy hirtelen összegeződjék bennem a nap minden látványa, Fatihpur és Agra nagyszerű épületei és az agrai környék égető nyomora, a fogatlan koldusasszony a Kwality étterem előtt és a mezítlábas közönség a teraszon, a nap szikrázó kegyetlenségével dacoló kő dölyfe és a folyó, ez a sovány ere a víznek, amit a természet a gúny fonalaként gombolyít végig az izzó vidéken; arra, hogy mindez hirtelen összerakódjék képpé, látomássá, kompozícióvá, amit egy nevetséges beszélgetés fog keretbe, a civilizáció zoknis fiainak társalgása a Tadzs Mahal tövében.
Abból a célból méghozzá, hogy minden kétséget kizárva megértsem: megint egyszer jellemtelen emberként fogok viselkedni, és én, aki még a Fatihpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy „rögtön megérkezésem után”, nem fog útirajzot írni tele magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni, a Tadzsról, a két amerikairól és rólam, ahogy ott beszélgetünk a Tadzs mibenlétéről, a kőbe foglalt eszméről, arról a fölháborítóan mértéktelen önzésről, mely ezt a páratlanul tökéletes épületet emelte.
– Sajátos – mondta a kövér amerikai –, sajátos véleménye van a dolgokról.
– Megtisztel a véleményével – mondtam, és elnézést kértem a magam meg a zoknim nevében, hogy elmegyünk megnézni a Tadzs végében a folyót.
Még hallottam, ahogy a kopaszodó amerikai odaszól az izzadó amerikainak:
– Proud fellow!
Amit viszont könnyű magyarra fordítani, évekkel ezelőtt ment egy film Pesten, annak volt ez az izgató címe: „Rátarti fickó”.
Ez elzüllésem hiteles története.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése