2011. május 15., vasárnap

Csukás István: Keménykalap és krumpliorr


Fejezetek:
1. Mit küldjünk egy betegnek?
2. Kitalálnak egy cirkuszt
3. Általános meghökkenés
4. Kell egy tigris!
5. Az oroszlános plakát
6. Bűntény az Állatkertben
7. Nyomoznak a vadlibák
8. Kell egy véreb!
9. Helyszíni szemle
10. Kell egy kis logika!
11. A nyomok a padlásra vezetnek
12. Megszervezik a figyelőszolgálatot
13. Botrány a divatbemutatón
14. A nyomok a csatornába vezetnek
15. Péternek van egy ötlete
16. Karcsi álma
17. Kell egy távcső
18. A tettes lépre megy
19. Erőszakot alkalmaznak
20. Díszelőadás

Kell egy véreb!

A kis Rece elmélázva ette az ebédet. Csak a teste volt jelen, a szelleme ide-oda csapongott. A nyomozáson mélázott, s néha úgy érezte, hogy olyan egyszerű az egész, mint egy pofon: elcsípik a tolvajt, átveszik a jutalmat, és kész! Máskor meg úgy érezte, hogy megoldhatatlanul nehéz és bonyolult ez a nyomozás. Mert hogyan kell például elkezdeni?
Meg mi kell egy ilyen nyomozáshoz?
Idegesen rázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Bátorítgatta magát. Nem kell elcsüggedni! Meg: azért van az ember esze, hogy mozgassa!
A kis Rece mozgatta.
És akkor rájött, hogy legegyszerűbb, ha tanácsot kér a bátyjától. Hát persze! A bátyja mindennap elolvas egy detektívregényt. Nincs nála tájékozottabb ember detektívügyben Budapesten. Most is olvas egyet, a tányérnak támasztva.
A kis Rece szelleme visszatért a testébe, szeme vidáman ragyogott, mozdulatai meggyorsultak, rendes tempóban belekanalazott a krumplifőzelékbe, majd rendes tempóban félre is tolta a tányért az utálatos krumplifőzelékkel. Egyszóval a kis Recébe visszatért a szellem.
A bátyja arcát vizsgálgatta, hogy vajon milyen hangulatban van. Úgy találta, hogy jó hangulatban van, meg lehet próbálni a kérdezősködést.
– Szeretnék kérdezni valamit!
– Hm?! – A bátyja fel se nézett, továbblapozott a könyvben.
– Azon vitatkoztunk, hogy mi kell egy nyomozáshoz.
– Vitatkoztatok?
– Vagyis én csak hallgattam azt a sok hülyeséget, amit összebeszéltek, hogy kell egy esernyő, egy kalocsni meg hajszáldrót meg ilyesmi.
– Ez tényleg hülyeség. Bár a ti szellemi színvonalatokon az is meglepő, ha folyamatosan tudtok beszélni!
A kis Rece lenyelve a sértegetést, könnyed, csevegő hangon folytatta a társalgást:
– Szerintem egy revolver kell hozzá.
– Ez cseppet sem kisebb hülyeség! A nyomozáshoz elsősorban egy hulla kell!
– Igen, természetesen, világos – bólogatott a kis Rece.
– Anélkül nincs nyomozás!
– Hogyne, hogyne.
– Azután attól függ!
– Mitől?
– Hogy hol történt a bűntény. Zárt helyen vagy szabadban?
– Mondjuk, hogy a szabadban.
– Akkor komplikáltabb. Mert például az eső elmoshatta a nyomokat. És akkor nem lehet min elindulni.
– Hát igen.
– Ilyenkor legjobb a véreb.
– Egy véreb?
– Igen. Azt odaállítjuk, szagot fogatunk vele, és megkezdődhet a nyomozás. Főleg az angoloknál divat ez.
– Főleg.
– A franciáknál már mondhatjuk, hogy ez nem szokás. Ez a véreb olyan angol specialitás.
A kis Recét nem érdekelték az angol specialitások, ásított egyet, amit a bátyja nem vett jó néven.
– Figyelj, ha oktatlak! Legalább vágj értelmes képet, ha megpróbállak belevonni egy intelligensebb beszélgetésbe!
De a kis Rece már megtudta, amit akart, és az intelligens beszélgetés teljesen hidegen hagyta. Lényeg az, hogy kell egy véreb. Ami szagot fog…
Elmosta a tányérját, a főzeléket ügyesen kikotorta egy újságpapírba, majd belecsúsztatta a vödörbe.
Az ajtóból visszaszólt az elmerülten olvasgató bátyjának:
– Azért kösz az intelligens beszélgetést!
A bátyja föl se nézett, úgy mondta:
– Ott a recept az asztalon, váltsd ki a mama altatóját!
A kis Rece szokásból ellenkezett.
– Miért én?
– Cserébe az intelligens beszélgetésért!
A kis Rece belenyugodott, nem olyan nagy ügy! Zsebre vágta a receptet.
Lecammogott a lépcsőn, a kapuban megállt, figyelte a napsütötte utcát.
Honnan vegyen vérebet?
Addig is unalmában elsétált a gyógyszertárba, és kiváltotta az altatót. A bal zsebébe dugta. A túlterhelt zseb kidudorodott, és a tabletták minden lépésnél csilingeltek az üvegben.
Sétálgatott az utcán lassú, lusta léptekkel, és mustrálgatta a kutyákat.
Hát kutya éppen volt elég, kicsi, nagy, görbe lábú, szálkás szőrű, fehér, fekete, de mindnek póráz volt a nyakában, és a pórázt mindig fogta valaki. Szabad, gazdátlan véreb nem volt a láthatáron.
A kis Rece vizslató szemekkel ballagott tovább, fürkészte az utcát, a fák tövét, az üzletek bejáratát.
És akkor meglátott egy fiút, aki mérgesen ráncigált a pórázánál fogva egy kutyát. A kutya nyaka kinyúlt a ráncigálástól, négy lábát megfeszítette dühösen, de nem mozdult. Ahhoz képest, hogy milyen kis vakarcs volt, jól tartotta magát.
A kis Rece élvezettel szemlélte a párviadalt. A fiú nagy tehetséggel átkozódott:
– Gyere már, te dög! Te kelekótya fityfiritty! Az anyád kóbor sakál volt, az apád meg egy ütődött ebihal!
A kutya fogát vicsorgatta a sértegetésre, és még makacsabbul kapaszkodott a tavaszi földbe lehetetlenül kurta lábaival.
A fiú fújt egyet, lélegzetet vett, és pompás szózuhataggal szidta a kutyát:
– Te zabikutya! Te elfuserált dögevő! Te patkányfarkú, gülüszemű, vízfejű, törpe szörnyeteg! Bableves-meghajtású szőrdízel! Te spirituszba való, nagyra nőtt bacilus! Te kettéharapott macskacápa! Te, te, te!
A fiú kifulladt, megtörölte a homlokát.
A kis Recének úgy tűnt, mintha a kutya magában röhögne. Apró porcelánfogait villogtatta, és elfeküdt a porban, mint egy kecskebéka, szétterpesztve a lábait.
A kis Rece közelebb lépett.
– A te kutyád?
– Viccelsz?
– Nem. Komolyan kérdeztem.
– Nézz rám: úgy nézek én ki, mint egy menhelyi gyerek?
A kis Rece ránézett a fiúra, majd a fejét rázta.
– Nem.
– Hát kéne nekem ez a kutya? Hát kutya ez egyáltalán? Hát azt hiszed, hogy önszántamból röhögtetem ki magamat?
– Vagyis nem a tiéd. Csak rád sózták.
– Éles az eszed, testvér, mint a borotva! – bólogatott a fiú.
– Miért nem kötöd egy fához, aztán spuri! Otthagyod.
– Én már mindent megpróbáltam! De ez a dög mindig hazavergődött valahogy, aztán én kaptam érte a nagy ruhát!
– Akarod, hogy segítsek rajtad? – A kis Rece közönyös arcot vágott, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a kutyaügy, csak éppen ma jószívűségi rohama van.
A fiú vizsgálgatta a kis Recét.
– Halljuk, testvér, az ajánlatot!
– Nem mintha nekem kellene! Ha én éppen kutyát akarnék, bokszernél alább nem adnám! De van egy beteg nagynéném, meglepném vele. Erősen rövidlátó szegény, neki mindegy, csak ugasson.
– Vagyis?
A kis Rece tovább feszítette a húrt, ijedten lehajolt a kutyához.
– De nem koszos ez a kutya?
– Ez? Tiszta, mint a patyolat! Mindennap vele mosom föl az előszobát!
– És nincs gilisztája?
– Ennek? Nézz rá, testvér! Hát van olyan épeszű giliszta, aki ebbe belemászik? És egyáltalán! Belefér ebbe egy egészséges giliszta?
– Nem veszett véletlenül?
– Elárulok egy nagy titkot. Ezt be akarták oltani veszettség ellen, és mikor az állatorvos meglátta, röhögőgörcsöt kapott! Egy napig nem is bírta abbahagyni! Aztán papírt adott róla, hogy ha ez a kutya meg tud harapni bárkit is, ő kifizet minden kárt. Ez a kutya abszolút veszettségbiztos!
– Na jó, én megszabadítlak ettől a kutyától, ha akarod.
– Csak egy kérdés, testvér! Hol lakik a nagynénéd?
– Cinkotán. De annak is a legvégén, ott már nincs semmiféle közlekedés. Az már nem is Budapest. Postás is csak hetente egyszer jár. Puskával, mivel olyan elhagyatott vidék. Ott már a tanyavilág kezdődik.
– Tessék, itt a kutya!
A fiú a kis Rece markába nyomta a pórázt, és gyorsan továbbállt.
A kis Rece észbe kapott, hogy nem tudja a kutya nevét, utána kiáltott:
– És mi a neve?
– Lili! Apja Redington Alfonz! Anyja báró Kukkházy Izidóra!
A fiú hangja messziről szállt át a tavaszi légen.
A kis Rece megvakarta a fejét, aztán a kutyára nézett.
– Elég hülye neved van.
A kutya szemérmetlenül vigyorgott a porból.
– Szerencse, hogy a szüleid neve még hülyébb. Na gyerünk, Lili!
A kutya farkát csóválta, és szépen, engedelmesen elindult a kis Recével.
A kis Rece örült, hogy a kutya nem vette a szívére a gazdacserét, hálából beszélgetni kezdett vele:
– És tudsz nyomozni, Lili?
A kutya vakkantott, mintha értené, és a szemtelen vigyorgás nem tűnt el a képéről.
– Az jó! És szagot fogni, ahogy a vérebek?
A kutya felugrott a levegőbe, mintha azt akarná mutatni, hogy ekkora nagyságú vérebekkel is felveszi a versenyt szimatolás dolgában.
– Akkor jó barátok leszünk, Lili. Én vagyok a gazdád. Gyerünk, Lili!
Lili csillogó szemmel nézte a kis Recét, pofájáról nem lehetett leradírozni a vigyorgást. Majd fogta magát, és előrerohant, úgyhogy a póráz megfeszült, és a kis Recének ki kellett lépni, ha nem akarta, hogy a kutya megfulladjon. A tabletták veszettül csilingeltek a nadrágzsebben.
Így értek a térre. Elöl a kutya, hátul a kis Rece ügetett, átvágtak a sütkérező mamák közt, át a homokozón, a kis pockok hipnotizálva ugrottak szét, mint a bolhák.
A kis Rece még futtában látta, hogy Bagaméri a kocsijára könyököl töprengő arccal, és – igen – egy hatalmas véreb volt a kocsi kerekéhez kötve, fogát vicsorgatta, széles, lelógó pofájából csorgott a nyál.
A kis Rece sötéten morogta maga elé:
– Gyanús! Nagyon gyanús ez a Bagaméri!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése