Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.
És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörü Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette a puszta várfalakat, melyeknek egykor biboros teremében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó: költő, akkor fölkiált, mondván: ...nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó, kritikus, akkor föllelkesül szivének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!
Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek... ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova - még a postamesteré is - szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog... de nem a magyar nyelvért, s ezért bármi szépek, sem méltók, hogy rólok többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül testestül, különben zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám.
Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy, mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!
Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló-ifjuság, hogy este - midőn zenével volt szives megtisztelni bennünket - mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerot de oratore.
Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig... mert aztán fölriadt - tán a kocsizörgésre - s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába... a Tátra... a szép leány.
Azért siettem el Késmárkról Iglóra - a szepesi 16 város egyikébe -, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarkális család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szive pedig a fiatal Amerika, hol végetlen őserdők zöldelnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám... és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott-mulatásom idejét, mi három hétig tartott.
Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyiránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban ugy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.
Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra... alig látszottak a homályban... szinte nem tudtam: képzelet-e vagy való?... mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e? vagy csakugyan régi ismerőseink-e? nem tudjuk. Végre eltüntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.
Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét melankolikus lombjaikat, mig köztök a madarak vigan fecsegnek; olyanok, mint valami szomoru barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:
- Nincs vigasztalás számomra!
S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szive még föl nem fogja a fenyü-nénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra, balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármelyik bajazzónak becsületére válnék.
És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelmeszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.
Van e fenyvesek közt egy kimondhatatlan szép L alaku völgy. Kis-Hnilec... vagy hogy híják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; mert előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.
Tovább haladva Rozsnyó felé, szelidül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek... nem tudom: micsoda fák? mert Isten nélkül való rossz botanikus vagyok;... mint a magyar olvasóközönség, ki annyi fűzfa- és bodzasípot tart valami mahagónifuvolának.
Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.
Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: - mikor én gyalogoltam igy Mohácstól Pozsonyig - s még hosszabb utat is - mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna... s fölültetém a gyereket.
Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.
Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide - a rossz ut miatt - öt órányira esik.
Rozsnyó völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu keskeny völgyön keresztül visz az ut: ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel teleöntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.
Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt irt. Én őt nagyon szeretem.
Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?
- A' biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne, (felelt a kocsis;) hajh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék... a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
- Ejnye!
- Biz ugy... - tevé hozzá amaz.
Pelsőcön, hol Gömör megye gyülései tartatnak, szivart vettem.
- Majd papírba tekerem - szólt a boltos.
- Oh, nem szükség...
- De kérem, csak tessék id' adni; nem fognak ugy megszáradni...
Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.
Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben, örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!
S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.
Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang?
És kitaláltam.
Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikeretlen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.
Mint emlitém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.
- Tán el sem lehet olvasni? - kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.
- Oh igen - felelt ő -, el lehet: Petőfi... de, irgalmatosságos egek! ezt oly hidegvérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribica Istók, vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?
A faluban van egy könyv - mint más efféle helyeken -, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán itt a nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni...
Oh jaj!
Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban... küszöbön állt a tisztujítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működének vala... alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.
Én politikus nem vagyok, s igy a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:
VAN MÉG EGY GARASOM
A...NAK ADOM;
VEGYEN RAJTA SPÁRGÁT,
AKASSZA FÖL MAGÁT.
Rövid, de fontos... mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszu ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők ugy neveztek, hogy: pártfogó.
Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)
- Majd elfújja a szél a kakastollat! - kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.
- Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! - válaszoltak ezek.
- Ki éljen?
- ........ósy!
- Hát ...afy?
- ...afy csak k...fi!
- ...afy hazafi!
- Éljen .........ósy!
- Bánom is én...
És így haladtak kurjogatások közt muzsikaszóval.
Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek ugy tetszett, mintha ismerné szomszédját.
- Jer ide, öcsém - ekkép szólalt meg -, jer ide, hadd morzsoljalak össze... - s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.
Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel: a torony s a temető.
A torony tetején van kereszt, csillag és félhold... qu'est-ce que cela?
A temető pedig tán páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat - kivált sáros időben - kötéllel kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó salto-mortalét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.
A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap diszíté a falat - alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: "Magyar szinészek által *** igazgatása alatt mai napon (à la: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztujítás - parenthesisben alatta: restauratio. - Eredeti vígjáték 4 felvonásban. Irta Nagy Ignác a tudóstársaság költségén." No lám! azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.
És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyül nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet... Pestig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése